Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-12-02 / 96. szám
A 1933. december 2. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldal. GYERMEKEKNEK Csintalan Palika. Csintalan Palika rossz fát telt a tűzre, S mikor garmadára gyülemlett a bűne: Anyukája egyet gondolt: ‘Na megállj, te kis imposztor! (Kinyitotta a kamrát S bezárta Pál uracskát) Csőr re n a zár ... Jól van úgy ni! Parancsoljon, Palkó úrfi! Ez kelleti csak a lurkónak — bosszul forralt — Telistele noil a kamra minden jóval: Mosolygott a piros alma, mézes körte Szó, ami szó. buksi fejét rosszba törte . Egyszer anyus imigy szólott — apukának: Híja van ám a köriének, az almának. A befőttek penészednek egyre-másra: Gonosz férgek pusztítanak a kamrába... A dió is fogyik nagyon! (Ha egér volt, agyoncsapom!“?) A tejfölből is hiányzik! (Talán bizony kandúr járt ill“.') Még a méz is kevesebb lelt! (Ebből meg tán medve evett!?) Egy nap aztán megsokallták ám a dolgot, A turpisság valahogyan kitudódott: Míg tartott a fogság, A tettest megfogták: Megkerült az alma-, tej jeltolvaj mégis, Palkó volt a kandúr, medve s kis egér is... Össze is ült a bíróság — anyus, apus — S Palkó felett Kimondta az "ítéletet: Haszontalan, kotnyeles Pál Nagy bűnösnek találtattál: Bűnös vagy tejfelnyalásba, Alma-, diódézsmálásba; Mégis szabadlábon hagylak, (De az okát ne keresd). Az lesz szörnyű büntetésed: Hogy ma nem ehetsz ebédel, Azaz, hogy ma levest kapsz csak, Levest bizony — nyaklevest! A handlé lova. Amikor díszhintó elé volt fogva, olyan volt Csillag, mint a fekete gyémánt. Olyan fényes felszerelés csillogott rajta, hogy a karácsonyfa sincsen jobban feldíszítve. Jól is ment a dolga a gyönyörű lónak. S mintha csak érezte volna, hogy ő nagy úr szolgálatában áll, roppant büszkén lépkedett mindig és olyan magasan hordta a fejét, mint egy igazi nagy valaki. Nem is volt szolgálat az ő munkája, inkább csak parádé és semmittevés. Hozzászokott, hogy mindennap megkeféljék a szőrét fényesre. Fésületlenül, nyiratlanul sohase látta senki. A hőmérsékletét is mérték mindennap, télen a víz fokát is ellenőrizték, hogy meghűlést ne kapjon a lulságosan hideg víztől. Az eledel, amit elé raktak, pompás volt, csaknem aranytálcán tették eléje az ebédjét és a vacsoráját. Nem afféle lóeleség volt, mert a menü kétháromíéle ízletes fogásból állt: széna, lucerna és zab váltakoztak különféle összeállításban s ha a. lovak étvágyát úgy teremtette volna meg az Isten, talán még pezsgőt is kapott volna. Azt is mondják, hogy külön manikűrt is tartottak mellette, aki hetenként szemlét tartott a patái felett és azokat csinosította. Ez rendben is volt, mert ütóvégre Csillagnak érsek volt a gazdája, aki előtt nem jelenhetett meg lomposan és piszkosan. Ha sár fröccsent fekete lábaszárára, selyemkendővel törölgették le róla a foltot. A sörénye milliméterig egyformára volt lenyírva és a lábain aranypatkók ragyogtak. A munkában nem erőltette meg magát sohasem. Amikor befogták a díszhintó elé, mindössze száz lépésnyire kellett húznia a díszhintót a magasrangú főpászlorral, akit a templomba vitt. És mennyi ember bámulta meg mindig ilyenkor ezt a pár lépést! Sorfalat állottak és büszkén lépkedett az embertömeg között, harangzúgás melleik Ezt sem kellett mindennap csinálnia, de minden szereplése ünnepnap volt az életében. Nem is volt oka, hogy panaszkodjék. Meg volt elégedve a sorsával. Gondolta, ennek így kell lennie. Az Isten őt csak arra teremtette, hogy lustálkodjék és díszelegjen. Fiatalabb korából még emlékezett arra, hogy látta testvéreit az uccán, amint nehéz lárszekerekel vonszoltak és a kocsis ostorának a szíja pattogott hátukon. Már el is felejtette testvéreinek küzdelmes életét és amióta az érsek birtokába került, nem is látta lótársait soha. Külön háziorvosa is voll, aki mindennap megvizsgálta, hogy nincs-e valami baja, nem fáj-e a gyomra és rendes-e az emésztése. Hízott, gömbölyödött és már azt hitte, csak azért van a világon, hogy pompázzék és egyék-igyék. Naponként egy-két órára sétára vitték, nehogy megüsse a guta a nagy jóléttől. A guta ugyan nem ütötte meg, mert az élelem-adagokat is az állatorvos szabta meg, de egyszer nem jól telte le az egyik lábát és meghibbant. Valami kis sántításfélét baj ám, ha az érseki díszhintó előtt bicegő paripa lépegeti, ha még olyan picike is volt a bicegés. Ki kellett cserélni egy másikkal. És Csillag, amikor már nem húzhatta többel a parádés kocsit, máshoz került. Munkához nem lehetett használni, tehát az egyik uradalmi tiszt kapta meg, aki kikocsizott vele némelykor az uradalomba. Itt is jó dolga volt ugyan neki, de a naponkénti fésülések, vakargatások elmaradtak... Később aztán valami rovar megcsípte a szeme alatt és a hosszú kezelés, orvoslás eredménye az volt, hogy Csillag elvesztette szeme világát. Az uradalmi tiszt csak nem tarthatott félszemű lovat és továbbadta János gazdának, aki az uradalomban dolgozott. János gazda már nem tekintett Csillag fényes múltjára és bizony apróbb munkára is felhasználta. Csillagnak nehezére esett eleinte a kocsi húzása, de azért beletörődött a sorsába. Hanem, amikor az öreg János gazdát elvitte a halál, a fiaihoz került, akiknek első dolguk volt, hogy eladták Csillagot a lócsíszárnak, mert ők nem gazdálkodtak, lévén iparos emberek és nekik nem kellett a ló. így vándorolt Csillag a lócsíszár kezéből a faluvégi cigányhoz, aki kétkerekű bordélyba fogta és járta vele a falvakat. Bizony akkor már csak rongyokat vitt a kocsin a szegény Csillag s ha visszagondolt régi, szép életére, könnyek jelentek meg a szemében, hogy öregségére idáig jutott. így lett a parádés lóból a cigány lova. * Nem akarom a nevét elárulni annak a gazdag pénzfejedelemnek, akinek a fiát láttam az uccán. Ennek a fiatal embernek az élete nagyon hasonlít ehhez a parádés lóhoz. Amikor élt az apja, az ő élete is csak tündöklés volt. Nem tudta, mi az a munka, de nem is igen törte magát a dolog után. De amikor az édesapja lehunyta a szemét és rájöttek, hogy a nagy vagyonból bizony nem maradt semmi, nem tudott mihez kezdeni, mert fiatalságát elkönnyelmüsködte s akárhol ajánlkozott, nem fogadták be, mert nem értett semmihez. Ebből azt tanulhatja meg minden gyermek, hogy tanulni kell mindenkinek, még annak is, akinek gazdag papája van, meri a pénz, a vagyon elúszhat és ha nem tud semmit, nem tud mihez kezdeni az életben. A szemét A kényes páva többnyire magában járt. Nem keveredett társaságba. Kevésnek tartotta az egyszerű tyúkokat. Egyszer mégis közéjük ment. Minden tetszett neki: a tyúkok hangja, munkája, csak azzal nem volt megelégedve, hogy a tyúkok szemetet rúgtak és a piszok rászállt csillogó ruhájára. Azt mondja a tyúkoknak: Szívesen vagyok köztelek, csak ne rúgjátok rám a szemetel... Egy öreg lyuk csak annyit jegyzett meg: —- Pedig el kelt tűrnöd, ha köztünk vagy... ßallago Balázs tarisznyája. Yott, hol nem volt, volt egyszer a világon egy ember,, annak meg egy csodálatos tarisznyája. Az embert Ballagó Balázsnak hívták, mert nem nagyon szeretett a falujában tartózkodni s ha időnként haza-haza vetődött, egy-két nap múlva már alig bírt a mehetnék jé vet. Ilyenkor aztán váltig azt hajtogatta. hogy ejnye no. ejnye no, tel kéne már ballagni!... Hát ezért adták rája a Ballagó nevet. A tarisznyája valamivel furcsább szerzet volt jómagánál, pedig — úgy egyszerű ránézésre — semmi különöset se mutatott. Vedlett, sallangos szőrlarisznyának látszott, éppen olyannak, mint az a temérdek társa, aki kiszolgált már egynéhány gazdát. Bizony, őkéimét is nyüvögette már Balázson kívül nemcsak az apja, hanem az öregapja is, de lehet, hogy még az se a mesterembertől vásárolta, hanem rá is úgy maradt. Szent igaz, hogy Ballagó Balázs Balázska korában sokat játszadozott már a sallangjával, mikor megjön az apja estelente s felakasztotta a kuckó fölé. Az is igaz. hogy akkor is akkuról olyan kopott volt már a sallang bőre, mint mostanság. Ballagó Balázs leginkább csak a vásárban láthatott vadonatúj szőrtarisznyát és csakis ott tudhatta megcsodálni rajta a széprefestett bőrcifraságot, ami olyan még akkor, mint a pávamadár farkatolla. Az ő tarisznyája legfentebb jó volt, hasznavehető, de bizony valami nagyon takarosnak bajosan lehetett volna mondani. No. ha nem volt takaros, volt neki ehelyett olyan furfangos tudománya, amilyennel még a legremekebbre csutakolt ujdonat társai se kevélykedhettek. Beszélni tudott emberi szóval, repülni tudott, akár a madár, pedig hát se nyelvet, se szárnyat nem szabotL neki a csinálója. De Ballagó Balázs mégse ezekért becsülte meg a kopott larizsnyát. Hogy igazat szóljak, nem is tudott ezekről a különös képességeiről. Ugv értsük, hogy sokáig nem tudott róluk, de azért mégis megbecsülte. Egyrészt, mert juss volt, másfelől, mert rendes jószág volt: tarisznya. Mikor pedig rájött a dolgokra, bizony már nem kellett külön kioktatni, hogy: megbecsüld ám, Balázs! s Hogy ennek a repülő, beszélő tarisznyának a segedelmével mi mindent tudott aztán elérni, annak az elmondására három nap kéne. meg három éjszaka. Én csak azt mesélem most el. mikor Ballagó Balázs rájött, hogy mit tud a tarisznyája. Lehet, hogy ha közbe nem jön, ami közbe jött. solia meg nem tudja mi is rejlik benne. A repülő, beszélő tarisznya csak a sokadik gazdájának árulta el magát! Hogy’ is volt csak?... Ballagó Balázs egyszer valami rettentő nagy gvümölcsöskert kőkerítése mellett ballagott. Ballagott már vagy jó kél óra hosszat, mikor hirtelen ráesteledetl. Leheveredett hát a kőkerítés tövébe, hogy ott majd meghál az éjszaka, de egyszerre észrevette, hogy közvetlen mellette alacsony ajtó van a kerítésbe vágva. Gondolt egyet, átbújt a kis ajtón s a kőfal belső oldalán ágyazott meg magának. Itt biztosan senki se háborgatja virradatig. A tarisznyáját ledobra a fűre eg}' fa alá, fövegét a szemére húzta, aztán végignyult földön kényelmesen s hamarosan elnyomta a buzgóság. bog\- meddig áthatott, meddig se, ki tudná, de egyszerre csak azon veszi észre magát, bog}' valaki keltegeti. Kinyitja a szemét, hál látja ám, hogy valami rézgombos, katönaforma rázza a vállát. Mi az, vitéz ur. kérdi Balázs miért rázza kelméd annyira a váltam? Még jobban is megrázom, ha tüstént talpra nem ugrasz, — mondja dühösen a katona. Nosza talpraszökik erre Balázs, kapja a tarisznyáját s csak bámul a másikra csodálkozva. Az meg folytatja nagy szigorúan: Mi van a tarisznyádban, hékás? Biz' ebben semmi ... Ali vóna? — Semmi?... Ezzel a katona benyúl a tarisznyába, hát uramfia. csakugyan egy gyönyörű aranyalmát húz ki belőle. Ez neked semmi?... Balázst még a hideg is kiverte... Horniét kerülhetett ez a csodaalma az ő üres tarisznyájába? De a katona már nem sokat kérdezősködött tovább, hanem vitte Balázst a karjánál fogva egyenest a kastély felé, ahol aztán fényes gúnyás, nagyúr elé állította. Semmi kétség: maga volt a király, bején korona, aranyból a kezében. A katona földig hajolva jelentette: Megfogtuk végre, felséges uram! — Ő tehát az almatólyaj? Nem, — kiáltott közbe Balázs én nem loptam semmit soha! Megtaláltam, uram. a tarisznyájában, le se tagadhatja — így a katona és átadja a királynak az aranyalmát; Akkor hát börtönbe vele! El is viszik Balázst a börtönbe,*• ahol nagy szomorúan roskad le a szalmanyoszolvára. Könnye is kibuggyan szegénynek, mert tudja, hogy ártatlan. Ahogy így szomorkodik, hirtelen felugrik ám a tarisznyája s usgyé, ki az ablak keskeny rácsa között. Meg se állt, amíg a király kastélyába nem ért, ott pedig egyenest őfelsége lábai elé szállt:- Uram, királyom, kez.dle a könyörgést emberi szóval ártatlan az én szegény gazdám! Fáradt voll az este, lefeküdt a fa alá. Én nyitva felejtettem a számat s mikor az aranyalma lepottyant a fáról, különös véletlen, hogy pont abba esett... Persze, hogy Balázst azonnal elengedték, mert az igazság még csoda árán is kitudódik. Azóta mindig beszél a különös tarisznya, ha szükség adódik rája. A aagy hang. Az udvarban együtt laktak a nagy kutya és a kis kutya. A kis kutyái végtelenül bosszantotta, hogy mindenki a nagy kutyát becézgeti. simogatja, véle pedig senki sem törődik. Hogy észrevegyék, torkaszakadtából ugatott; de hiába, most sem nézlek rája. Sose erőlködj, fiacskám. — mondta neki egv tapasztalt lyuk le a nagy hang mellett is kicsi maradsz.
