Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-18 / 92. szám
1933 november 18. .KOMÁROMI LAPOK« 3 oldal Támadás a Katolikus Akció ellen, amely „egyúttal“ hitvédelem is. Komárom, november 17. Akik betűrágásból élnek, azoknak a Katolikus Akció nagyszerű és felemelő megnyilvánulása csak közönséges uceai demonstráció. Miért? Mert egy újság ezt vagy amazt írja felőle és a saját, vagy a tudósítójának a véleményét közli róla, amiből ki lehet ragadni »egyúttal« egy szavat, amely nyugodtan tűri, hogy kicsavarják a nyakát. A Katolikus Akció sokezernyi serege más véleményen van és tulajdonképen ez a lényeg és nem az, hogy milyen véleménye van felőle például a prókátori agyafúrtságnak, vagy a destruktív rosszindulatnak. Ez közömbös a katolikumra nézve, mely tudja, hogy több az ellensége, mint a többi vallásfelekezetnek. Ezért félnek is tőle. És a falra festenek vörös és másszínű ördögöket. Hogy az iskolás gyermekek isrésztvesznek a katolikus egyházi körmeneteken, az csak természetes következménye a valláserkölcsi nevelésnek, mely ellen a baloldalnak jogában áll panaszra menni akár Prágába is, de a szülőknek azt a jogát, hogy gyermekeiket elküldjék az egyházi körmenetekre, senki törvényes alapon meg nem tilthatja. A katolikus hitvédelem megszervezve ugyan még nincsen, de ez csak idő kérdése, mert a Katolikus Akció e nélkül tökéletlen alkotás lenne, már pedig ez nem a mának, nem a holnapnak épül, hanem »egyúttal« meg kell azt alkotni belátható idők és annak minden változásai figyelembevételével. A támadást nem a komáromi katolikusság kezdte el, hanem azok, akiknek ezekbe a vallási dolgokba beavatkozniok, amelytől egész világok választják el, a legnagyobb illojalitás. Csak harcoljanak a horogkeresztesekkel biztos fedezékükből. A katolikus demokráciának nincs szüksége nyilait méregbe mártani, mert az igazságnak átütő erejét felesleges jóvátehetetlen erkölcsi károkkal súlyosbítani. Az a szakszervezet határozatát abban az időben hozta meg a vallási magán -ügyről, amikor még a fogadalmi egyházi körmenetről szó sem volt. Tehát üres és haszontalan kifogás utólagosan alibiket keresni. A katolikum lélekinérgezései«-ért nyugodtan vállalhatja az erkölcsi felelősséget minden komáromi katolikus. Félni csak az félhet tőle, akinek valami nincsen rendben a lelkiismeretében. A mienk rendben van. Több mondanivalónk most nincsen. Az öntudatos katolikus. * Vettük az ügyhöz a következő felszólalást: XI. Piusz pápának a kor szelleméhez mérten legfőbb óhaja a katholikus társadalommal szemben, hogy összefogott erőkkel dolgozzunk a Katolikus Akció minél szélesebbkörű táborának kialakításán. Ép az előbb említett oknál fogva a komáromi kalli. egyház Krisztus Király ünnepén hatalmas hódoló könnenetet tartott és ezzel kapcsolatban az egyház vezetősége körvonalazni szándékozott a Katolikus Akció kereteit. Szükségünk volt erre a demonstrációra abból a célból is, hogy katholikus energiánkról tiszta képünk legyen, hogy nekibálorodhassunk szertefolyó ereinket szabályozott mederbe fogni. Mi komáromi katholikusok — nemzeti különbségre való tekintet nélkül — egyakarattal szorgalmaztuk a katholikus önludatraébredést, melynek eddig még soha nem látott erőteljes megnyilatkozása kellemellen meglepetés volt egyesek számára. A Komáromi Hírlap például ezt a kifelé való erőmutatást provokációnak minősíti és eselről-esetre merészebben és talán rosszindulatubban a politika békanyálas lápjába akarja belevezetni, vagy még inkább vallási elkülönülések ütközőfelületévé kidomborítani. Sokan, katholikus és másrészről is talán szükségtelennek találják, hogy védelembe vegyem a Katolikus Akció eseményeit, mert ügy gondolkoznak, hogy annak tisztasága, őszintesége és csakis a katholikus lelki életet érintő nyiltvonalúsága nem kíván szószólót. Alátámasztja ezt a felfogásomat az a körülmény is, hogy mikor illetékes faktorok figyelmét felhívtam ezekre a támadó cikkekre, mosolyogva és kézlegyintéssel intézték el a válaszadást, annyira nem félnek ilyen sajtótermék betűitől, hogy még fáradságot sem vesznek tudomásul venni, vagy foglalkozni vele. Nem tartom egészen helyesnek ezt az álláspontot, mert egy becsületesen érző katholikus emberből kiüt a megbotránkozás és joggal kérdezheti, meg lehet-e engedni, hogy a fák az égig érjenek? Tehet-e arról egy katholikus ember, mikor önkéntelenül ajkára tolakszik a kérdés: Quousqne tandem? — meddig élsz még vissza türelmünkkel? Türelmünk már nagyonis próbára van léve. Annál is inkább, meri ha a lelkiismeret asztalára ráfektetjük a Katolikus Akció anyagát és a legerősebb mikroszkóp lencséje alatt szétfejijük, bensejébe nézünk, mibenlétét kivizsgáljuk, még akkor sem találunk abban semmi emberiedent és megtámadhatni valót. A Komáromi Hírlap a demonstrációs körmenet palástja alatt rejtett tendenciákat akar felfedezni. Egyik számában értelmetlen hevességgel kikel és kijelenti, hogy a Katolikus Akció nem egészen vallási megmozdulást jelent, hanem hátterében ak^tholikusok végérvényes gazdasági összefogása áll, mely veszélyezteli a másvaltású iparosok és kereskedők anyagi helyzetét. A legerélyesebben viszszautasítandó ez az állítás, mert ilyen szándék sem gondolat, sem tanács, de még kevésbé parancs vagy felszólalás alakjában nem hangzott el. A Katholikus Akció kizárja a szellemi és materiális terrort. Ez másoknak szokása. A Katolikus Akció célja, hogy a katholikusokat, tágabb értelemben a keresztényeket egybekapcsolja és segítsen többet ott, ahol eddig kevesebbet segített. De felteszem a kérdést: az önsegélyző szolidaritás kialakítása lehet-e bűn, vagy minősíthető-e az összeesküvésnek? Határozottan nem. Ez csak erény, mely megvéd az oldott kéve sorsára jutástól. Jogunk van-e a támadásokkal szemben védekezni? Ez nem jog, hanem kötelesség. A Komáromi Hírlapnak politikai rémlálásai is vannak. Még a kis iskolapadokban is keresi a kísértétől. Azt hiszi, hogy a közel 10000 lelket számláló vallási körmenet pontosan arra volt előkészítve, hogy megfenyegesse a baloldalt. Nevetséges ez a képzelődés és alaptalan felértékelése az állítólagos baloldali erőknek. Távol áll a katholikus öntudattól, — pláne a baloldallal szemben — a vallási díszbe öltöztetett politikai kardc.sörtetés. Mi nem tekintettünk a körmenetben sem jobb, sem baloldalra, hanem egyesegyedül magunkba, hogy a látottak alapján jobban összemelcgedhessünk hitünkben. Ezt elértük és ezzel a Katholikus Akció demonstrativ munkája megszűnt. Ne legyenek A keltezés minden kockán annak a Jele, hogy meddig kell a Viiellot elhasználni. Ezért kell rá mindig ügyelnie, hogy Jót vásároljon! VITELLO CSEMEGE MARGARIN kétségbeesve az illetékes baloldali tényezők, mert a katholikus tömegek nem vonulnak Komárom ellen. Nekünk mindegy, hogyha a szivárvány összes színein végigtornázzák is magukat az akarnokok, mert bennünket a szin nem bánt, csak hagyják meg katolikus jogainkat és ne háborgassanak bennünket. A Komáromi Hírlap számára pedig hatásos recept lenne a következő: Ne kínálja fel magát más vallásfelekezetek humánus patrómisaként olyan meggyőződés hivatalos szócsöve, melynek csak elméletben krédója az, hogy: a vallás magánügy és éljen a lelkiismeret szabadság! mert gyakorlatilag, amint a közelmúlt mutatta, nagyon is szegre akasztotta hangoztatott elveit. Mi katholikusok, utáljuk és megvetjük a rókalyukakban való bujkálásl. Amit lettünk, nyíltan vittük véghez, minden mellékgondolat félrctolásával, egyesegyedül sub specie catholicitatis. Krisztus Király ünnepének előkészítésén értekezleteinkre szabad bejövetele volt öregnek, fiatalnak, kérdezőnek és felelőnek. Nekünk titkaink nincsenek. Ez már magában kizárja annak a lehetőségét, hogy józanul gondolkodó intelligens emberek, mert ezek álltak a szírien, mégha mégolyán jó katholikusok is, akaratukat adnák a sárgyúráslioz és a kaiholicizmusból ledesztillált politikai, vagy felekezeti méregkeveréshez. Mi a Katolikus Akció gerendáin Karjait összefonva, merev tekintettel jóidéig elgondolkozott, majd megilletődve megkockáztatta az utolsó kérdését: — Hát aztán, édes Györgyöm, közülök még egyik sem ment férjhez? — Dehogy nem, nagyságos uram! Már mind a három asszony. Gyermekeik is vannak. Tovább nem folytathatta a dicsekvést a nótárius, mert az öregur mosolygó arccal hirtelen közbevágott: — No, emmár valóban nagy szerencse, kedves öcsém! Isten éltesse őket! Még jó ideig munkaközben is azt motyogta: — Biz’ ez nagy szerencse, nagy szerencse, az áldóját! A mosoly azonban lassacskán eltűnt ajkairól s mind inkább a szivére nehezedett az a vágy: Istenem, Istenem, mikor ér minket is ilyen szerencse?! De hát nem lehetett felette csodálkozni, hogy a jó öreg annyira vágyakozott az után, hogy legalább az egyik leányát dughatná főkötő alá, hogy ez majd gardírozhassa a másikat. Neki ugyanis ez az apai kötelesség okozta a legtöbb bajt és kellemetlenséget. Különösen nagy teher volt ránézve, hogy a leányait njindenüvé neki kellett elkísérni. Együtt jártak sétálni is s ilyenkor bizony többször megtörtént, hogy a leányai után kullogó papa megállt egv érdekesnek kínálkozó falragasz vagy kirakat előtt s mig a leányai mit sem sejtve tovább haladtak, az öregur kielégítve kíváncsiságát, szórakozottságában megfeledkezett a leányairól s a legközelebbi uccasarkon más irányban folytatta útját hazafelé. így aztán a megrémült lányok is kénytelenek voltak visszafordulni s a velük szembejövő ismerőseiknek pirulva vallották be, hogy séta közben elvesztették a papájukat s most sietnek haza, remélve, hogy őt minden baj nélkül otthon fogják találni. No, de ez csak kisebb' kellemetlenségek voltak ahhoz a balesethez képest, amelyet a kedves papa a feledékenvségével, szórakozottságával a jogászbálban okozott a kis leányainak. Annakidején az ismerősök közös rohamot intéztek az öregur ellen, hogy ő is vigye el a leányait a jogászbálba. Végre nem is rejtheti őket véka alá, s nem állhatja útját a szerencséjüknek. — Neki, — mint mondták, — csak a bálba kell felkisérni őket, meg a hazavitelükről kell gondoskodnia, mert a bálban résztvevők közölt bizonyosan akad majd egy ismerős mama, aki szívesen gondot fog viselni a leányaira. Pista bácsi erre a biztatásra beadta a derekát s a bál napján szépen kiöltöztetett leányaival idejekorán beállított a táncterembe. Ott csakhamar ráakadtak arra az ismerős családra, amelviknek körében helyes kis leányai elhelyezkedhettek. A bál fényesen indult. Táncos volt elegendő s a leánj’-ok nem árultak petrezselymet. Az ünnepélyes alkalomra uj frakköltönybe bujt az öreg és jól érezte magát. Nagy kedvteléssel gyönyörködött viruló leánykáinak sikerült mulatságában, no meg a többi szép hölgy ragyogó szemeiben s egyéb érdemes látnivalóikban is ... Utóbb azonban belefáradt a gyönyörködésbe s mivel a túlnépes bálterem nyomasztó hőségétől nagyon melege volt, kiballagott az étterembe egy pohár sörre, hogy azzal felüditse magát. De bizony több pohár sem hozta meg a várt eredményt. Elhatározta tehát, hogy egy kis sétára lemegy a Dunapartra. Ott, a csendes, téli derült éjszaka tiszta levegőjén bizonyosan fel fog frissülni s visszatérve a bálba, könnyebben fogja végignézni a mulatságot. A tervet tett követte. A ruhatárban felöltötte a bundáját s leballagott a korzóra. Ott sétaközben, Isten tudja, merre kalandoztak el a gondolatai, csak az bizonyos, hogy megfeledkezve a bálban mulató leányairól s az apai kötelességről, egyszerre csak hazafelé vette útirányát, s mintha csak a szokásos szombatesti baráti összejövetelről távozott volna el, hazament. Otthon, nehogy a háznépe felébredjen, óvatosan beosont a szobájába, lefeküdt s reggelig édesdeden átaludta az éjszaka hátralevő részét. A család régi szakácsnője, a Kati néni, akii még a vármegyéjükből hoztak fel magukkal, reggeli öt óra tájban felkeli s befűtölt a kisasszonyok szobájában, hogy mire a bálból hazaérkeznek, meleg szoba várja őket. Égő gyertyával'a kezében, benyitott az öregur szobájába is, hogy ott is béfűtsön. De majd hanyatvágódott, mikor az ágy vánkosán meglátta Pista bácsinak a gyertyaláng halvány fényétől csillámló kopasz koponyáját. — Jézus Mária! — Nagyságos ur, az Isten szent szerelméért, éjnek idején hol hagyta el a kisasszonyokat ? — Ne ordíts, Kati! — förmedt vissza az öregur. — Kivered a szememből az álmot. Hát ott alusznak a szobájukban. Erigyj a fenébe, adta boszorkánya ! — Dehogy is megyek! — riposztirozott Kati. — A kisasszonyok bizony nincsenek a szobájukban. Az ágyaik érintetlenek. Hiszen a nagyságos ur az este elvitte őket a bálba s még nem jöttek haza. Hát hol hagyta el-őket, arról tessék beszélni? — Ne papolj bolondokat, Kati! Hát csakugyan nincsenek itthon? — Persze, hogy nincsenek! — rimánkodott a kétségbeesett szakácsnő. — Akkor hát a bálban felejtettem őket, — fakadt ki az öregur, a tenyerével nagyot ütve homlokára. — Hát most mi lesz, Kati? — Keljen fel a nagyságos ur szaporán s menjen utánuk s keresse meg őket. No, de erre már nem került a sor. Megszólalt az előszoba csengetyűje s a Kati által beeresztett kisasszonyok berohantak a papa szobájába. Könynyezve borultak az apjukra s csakúgy omlott a szájukból a panasz és szemrehányás, hogy miért felejtette őket a bálban, ahonnan az a bizonyos ismerős mama hozta őket haza, aki a bálban is gondjukat viselte.
