Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-11 / 90. szám
1933 november Jl. »KOMÁROMI LAPOK« 9. oldab AGYERMEKEKNEK Sajaálom a szegény fákat, Sajnálom a szegény fákat; Mikor zúgó vihar támad, S orkán száguld sebesen, Gyors boszorkányszekeren! Oh! hogy tépi szegényeket A pusztító, bősz fergeteg, Hogy tépázza — durva, vad Kezével — az ágakat. Hogy vagdossa tűzbaltával, Őket — villámostorával, S a vén törzsek — a hegyén, Felnyögnek keservesen ... Sajnálom a szegény fákat, — Egy hit ad vigaszt csupán csak: Hogy Isten jó s megbocsát, Haragja nem tart soká! Oszladozó fellegekből, — Mint a könnyező szemekből A mosoly — úgy tör elő: Szép szivárványlegyező ... Villámütött fa ágára Napsugár süt nemsokára — Kis madárka csicsereg, S begyógyulnak — a sebek ... Az okos törpe és az óriás. Törpeország királya bajban volt. Elfogyott a pénze, enélkül pedig nem sokra mehet egy felséges úr. Tanácsot ült hát bölcseivel, süssenek ki valamit, hogy pénzhez jusson az ország és ő maga is. — Már a koronám is zálogban van, — sopánkodott, panaszkodott az uralkodó. Egyik bölcs ezt, a másik azt tanácsolta a királynak, végre felemelkedett a hetedik és azt mondta: — Olvastam az újságban, hogy Mókaország királyának annyi az aranya, hogy azt sem tudja, mit csináljon a sok pénzével. De mert szereti a találós kérdéseket, kidoboltatta az országban, hogy aki három fogas kérdésre jó választ tud, az elvihet annyi aranyat, amennyit elbír. — Hát aki nem tud a kérdésekre választ? — Annak háromszor hármat veret meztelen talpára, azaz a jobblábára is kilencet, a ballábára is kilencet, felséges lír. — Akkor próbálkozzanak maguk, bölcs uraim, — fordult oda tanácsosaihoz a király úr. — Menjenek el Mókaországba és mindegyikük hozzon egy zsák aranyat. El is mentek a tanácsosok és már két hét múlva vissza is érkeztek, dagadt talpú lábakkal mindegyik. Mert Mókaország királyának egyik sem tudott kielégítően felelni. No, el is csapta Törpeország királya mind a hét tanácsosát egyszerre. Híre ment ennek a városban s ekkor jelentkezett a királynál egy Térdigér nevű kis törpe. — Felséges uram, én rám azt mondják a szomszédaim, hogy nagy eszem van. Küldjön el hát engem Mókaország királyához felséged. — Nagyon szívesen, — felelte a király. — En felőlem akár mingyárt is indulhatsz. El is indult Térdigér és ahogy Törpeország határán túl jutott, messze maga előtt meglátott egy óriást. Akkora volt az az ember, hogy egy ötemeletes háznak a legfelsőbb ablakán is benézhetett. — Azzal az óriással még csinálok valamit, — gondolta az okos kis Térdigér, odament és köszöntötte: — Adjon Isten jó napot, óriás. — Fogadj Isten, öcsikém; de kicsi vagy! — Nem baj a kis termet, ha elég nagy esze van az embernek. — Akkor adhatnál a nagy eszedből nekem is — mondta az óriás. — Nagyon szegény vagyok eszesség dolgában. — Szívesen adok az enyémből — felelte Térdigér készségesen. — De kikötöm magamnak, hogy most velem jöjj Mókaország királyának földjére és ott csak egyetlen parancsomat" teljesítsd. Mert én azt fogom mondani, hogy te a szolgám vagy. — Elfogadom a feltételt, — mondta az óriás. Térdigér most megtanította az óriást, hogy ha pipára akar gyújtani, ne kézzel vegyen parazsat a tűzből, hanem két pálcikával fogja meg a parazsat; ha lefekszik aludni, ne követ tegyen a feje alá párnának, hanem tömjön tele száraz lombbal egv nagy zsákot... és így tovább. Azután elindultak Mókaország földje felé. Már másodnapra ott voltak Mókaország fővárosának kapuja előtt. Itt azt mondta Térdigér: — Te, óriás barátom, most itt maradj s csak ha sípolok, gyere be a városba, egyenesen a király úr várába. Térdigér pedig bement a városba és egyenesen a király elé lépett. No, nevetett is Mókaország királya: — Ejnye, kicsi jövevény, te akarsz innen elvinni egy zsák aranyat? — Nem én személyesen, felség, — felelte ravaszul Térdigér, — hanem a szolgámmal vitetem el a zsák aranyat. Nem bánom, vitetheted a szolgáddal is, — jelentette ki jókedvűen a király és azt gondolta magában: Hiszen a szolgája is csak törpe lehet, mármost mekkora legyen a zsák, amelyet telelapátoltatok számára arannyal? Akkora, mint egy kesztyűnek a kisujja? — És a tréfakedvelő király egy óriási nagy zsákot hozatott és szájáig teletömette arannyal. — Ezt vigye el Térdigér szolgája, — gondolta magában a király, Térdigér meg csak ravaszul pislogott. Most felelte a király a kérdéseket. — Első kérdés: Hány falevél kell ahhoz, hogy beterítsd velük az én királyi váram nagy udrarát? — Mondhatnám ugyan, — felelte Térdigér a kérdésre, — hogy hétszáztizenhétezer kell hozzá. De én azt mondom, király úr, hogy egyetlen falevél is elég, csak elegendő széles legyen és hosszú. — Brühühü, — nevetett a király. — Erre a kérdésemre jól megfeleltél. Most hallgasd meg a második kérdést. Mit csináljon a huszár, akinek parancsot adok, hogy ragyogó napsütéses időben az országúton lovagoljon, de mindig csak hűsítő árnyékban? — Nagyon egyszerű, felség, válaszolt Térdigér a kérdésre. — Ahol nem talál árnyékot a huszár, ott szálljon le a lóról és menjen gyalog. — Brahaha — kacagott a király. — Kitünően feleltél. Elviheted a zsák aranyat; vagy te, vagya szolgád, ha elbírod. Térdigér most belefújt a sípjába és kisvártatva ott volt az óriás. — Ez az én szolgám, felség, — mondta a savanyú arcú királynak, az óriásnak meg azt mondta: — Kapd fel a zsákot és menjünk. Három nappal ezután otthon voltak Törpeországban és átadták a királynak a sok aranyat. És Téfdigér lett a tanácsosa az elcsápott hét tanácsnok helyében és az óriás is ott maradt, mint Törpeország királyának hadserege. Ha az nekimegy az ellenségnek, írmag sem marad belőle egy szál sem: No, élt is békességben Törpeország királya, boldogságos jólétben is élhetett és mindezt két ember hozta meg neki: az okos törpe és a nagyerejű óriás. Minden jó, ha a vége jó. A történet hőse: Almássy Feri. Ez a gyerek Görbeországból került az Alföldre és hozzá Debrecen városába. Nagyot ámult-bámult Feri a hegvesbajuszú polgárokon, a gimnáziumra is meregotte a szemét, de ez mind semmi sem volt... Legjobban tetszett neki a Sestakerl. Volt ott szőlő, gyümölcs, bőven... Haj, de szeretett volna kedvére lakmározni! — Fiacskám, — mondta a kosztadó nénike (Kozma néni) —• szüretre kijövünk ide, oszt ehetsz szőlőt, ihatsz mustot annyit, amennvi belédfér... Ferinek összefolyt a nyál a szájában, jóízűen mosolygott, de lám, egyszerre csak elkomolyodott. — Mi baj? — kérdezte Kozma néni Ferit. — Csak az a baj, — mondta Feri — hogy ha nem szünetnapon lesz a szüret, akkor nem mehetek ki a Sestakertbe. — Lári, fári, — mosolygott a nénike — elkéredzkedsz az osztályfőnök úrtól és punktum... — Punktum, punktum... — gondolta Feri — könnyű ezt mondani, de tessék a zordarcu osztályfőnök elé állani... nehéz dolog ... ha a szemöldöke fölfelé hajlik, akkor baj van ... Minden úgy volt, ahogy Feri gondolta. A szüret napján nincs szünet, állj tehát az osztályfőnök úr elé és punktum... Szegény hősünk! Egész délelőtt somfordáll az osztályfőnök úr körül, de nem mert belekezdeni: — Osztályfőnök úr ... Persze, hogy nem mert belekezdeni, mert az osztályfőnök úr szemöldöke mindig fölfelé hajlott.." Búsan ballagott Feri hazafelé. Lógós orra mindent elárult... — Hát fiacskám, elmégy iskolába, punktum... Feri búsult, könnyei folytak, de annyira, hogy a sánta szabó (Kozma néni lakója) azt mondta: — Ne törődj semmivel... bújj egy üres hordóba és punktum... Nem busult most már Feri. Amíg a házban lettek-vettek, őkeline kiugrott a ház elé, ott usgyi föl a szekérre és zsupsz: egy üres hordóba... Az út ugyan megviselte Ferit, de a Sestakertben vígan ugrott ki a hordóból... Kozma néni nagyot nézett. Összecsapta kövér kezét: — Hogyan kerülsz ide? — Mint a Jókai huszárja... (Az a bizonyos huszár, akit a robbanás a levegőbe röpített, majd a Tiszába pottyant és a vízből egy hajóra jutott. Kutyabaja sem volt.) — Azt’ holnap is légy a Jókai huszárja... punktum... — Ehetek-e szőlőt? — Amennyi belédfér... Feri élt az alkalommal és rogyásig teleette magát. S mivel szomjazott, annyi mustot szítt föl, hogy kisebbfajta hordóvá dagadt a hasa... El is aludt. A zenét is álmában hallgatta. Hanem a puskadörrenésre fölugrott és ijedtében elhadarta: — Osztályfőnök úr... Csak akkor vette észre, hogy Sestakertben van és nem búsulhatott, mert az est beáltával teméntélén rakéta sistergett, pattogott és fent, a magasban csodaszép csillagok nyíltak... már ezért is érdemes volt szüretre menni. Dehát minden szépnek, minden jónak vége és Feri késő este hazaért és nyugtalanul hánykolódott ágyában. Álmában a szigorú osztályfőnök előtt állt "és égnek ura el ne hagyj: a szemöldöke megnőtt és villogó szemében sziporkázott a harag. Valahogyan megjött a reggel. Feri nagybúsan ment az iskolába és remegő lábbal állt az osztályfőnök lír elé. Véletlenül a szemöldökre nézett, hát az ijesztően fölszaladt... Feri azt sem tudta hamarjában, hogy hívják? — Hol voltál? — Beteg... v... — Hozzál orvosi bizonyítványt... Azonnal! Szegény Jókai huszárja! Ahogy kilépett az iskola kapuján, sírásra fakadt és ment... Egyszerre csak megakasztja egy mély hang: — Miért sírsz? Feri fölnézett könnyes szemével és kit látott? Újházi bácsit, Debrecen nyájas orvosát... Elmondott neki mindent, amire a doktor bácsi bizonyítványt írt. — Mutasd meg az osztályfőnök úrnak... Feri ragyogó arccal állt az osztályfőnök úr elé. Az osztályfőnök olvassa a bizonyítványt és egvszerre nevetni kezd... Nem szólt semmit... feli azonban elárulom, mit írt a doktor bácsi. Ezt: — Sestakerti betegsége volt.,. Babaiakodalom. — Mire készültök ti gyerekek? Tyű! mekkora tortaszeletek! S mennyi alma, dió, mogyoró! Ez a sok parádé mire jó? — Nagy lakodalom lesz minálunk, Férjhez megy holnap a mi lányunk. Móka Miska lesz a vőlegény! Bár őkelme egy kissé szegény, A nadrágja is csak felemás, De arany a szíve, s kell-e más? Szereti a Babát s ez a fő! Vasárnap lesz a nagy esküvő. Ki*ki m náriak. Az Úristen leküldte egyszer egyik angyalát, hogy személyesen intézze el az emberek panaszait. Az angyal minden panaszt pontosan elintézett, csak négy csökönyös ember vitájában nem tudott igazságot tenni. Éz a négy ember azt kívánta, hogy az esztendő csak egy évszakból álljon, de mind a négy másik évszakot javasolt. Az angyal fölröpült és mindent előadott az Úristennek. — Ohó, — mosolygott jóságosán az Ur — téged most majdnem rászedett az a négy ember. — Olyan őszintén beszélt valamennyi — szólt a tapasztalatlan angyal. — Tudod is te, ki volt az a négy ember? — kacagott az Ur. — A tavaszért rajongó a kertész volt, aki tavasszal kap legtöbb pénzt friss virágaiért. A nyárért lelkesülő az arató volt, aki nyáron keresi meg az egész évre valót. Az őszt pártoló a gyümölcskereskedő volt, akihez olyankor dől a pénz. A telet követelő pedig a szénkereskedő volt ,aki akkor köti a legjobb üzleteket. De nemcsak ez a négy ember van a világon. A többieknek pedig nagyon jói van úgy, ahogy van, ezért hát eszemágában sincs, hogy az évszakokat megváltoztassam.
