Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-04 / 88. szám
1933 november 4. »KOMÁROMI LAPOK« 9 oldal AGYERMEKEKNEK Kis gyerek a na£y vásárban A szekerünk poros, sáros... Hű, de messze van a város! A tanyáról hajnal óta Hoz a Kesely meg a Hóka. Édesapám hogy befogott, Alig-alig hiborozott. Most meg, mire azt mondta: hő! Lám csak: öreg früstök-idő. Hanem csudaszép a vásár, Tengernyi nép fel s alá jár; Nézegeti: rendre: hol ,mi? Istenem, de sok jó holmi! Mennyi szerszám! Mennyi állat! Ki vonhatna erre vállat? Fejőstehén, tarka tinó, Fehér bárány, kis pej csikó ... Hál még a sok játékféle Lsíére gazdát cseréi-e?.. Üt nagy komédia sátor! Ott hintára száll, ki bátor! De nem azért jöttünk, nem ám, Hogy idejét töltse apám. A semmiből nem lesz semmi: Eladni jöttünk mi s venni! Eladni a csepp bocikát; Arán venni meleg cihát, Patkós csizmát, hogy a jégen El ne csússzak majd a télen. S ha marad még egy kis pénze, Édesapám úgy Ígérte: Kapok mézeskalács-kardot S hazafelé én is hajtok! Igazmondó János Élt Mátyás király idejében, eldugott kis falucskában egy nagyon szegény, becsületes ember, úgy hivták, hogy Igazmondó János. Olyan szegény volt ez ,a mi Jánosunk, hogy nem akadt lány a faluban, aki feleségül ment volna hozzá. Föl is tette magában, hogy fölmegy Budára a királyhoz s előadja neki a maga buját-baját. Fölöltötte szépen tisztábbik ruháját, föltarisznyázott a megmaradt falatokból s nyakába vette az országútját. 'etednapra virradóan föl is ért a királyi palotába. A szolgák és testőrök nem néztek ki belőle semmi jutalmat, tartóztatás nélkül beengedték. Rá is akadt a királyra a legbelső szobában, illendően meghajtotta előtte magát s előadta mondókáját.- Jól van, János, bólintott a végén Mátyás király — lesz gondom rád, ha arra járok. Hogy is hívják a falutokat? — Kalyibapiskoltnak, megkövetem szépen. Rendben van fiam. Most pedig menj a konyhába s a szakácslánnyal tarisznyáztass föl magadnak az útra egy kis hamubasült pogácsát. A szakácslány tüzesszemű, fiatal teremtés volt, mindjárt megakadt rajta a János szeme. De úgy látszik, a lány is rajta járatta az eszét, mert észre se vette, hogy tévedésből a király pecsenyéjét találta János tarisznyájába dugni. Szerencsére kint a kapuban megvizsgálta János a tarisznyát s még idejében vissza vitte a nem őt illető pecsenyét. — Még majd éhen marad a fölséges király miattam, — mondta a lánynak. — Ejnye már! Majd sütöttem volna másikat a királynak. — felelte a vidáman a szakácslány. No. elbúcsúzott János, ha mingyárt nehéz szívvel is. Annál többször hajtogatta útközben, valahányszor egyet harapott a pogácsába: — Eszem a szive csücskit, aki ezt a finom pogácsát sütögette. Otthon aztán elmesélte, hogy járt, mint járt Budavárában. Hej, szörnyen fúrni kezdte oldalát a János szerencsés fogadtatása a szomszédoknak, bizonyos nevezetű Jóváró Péternek, pedig neki igazán meg volt a mindennapija. No, gondolta, most itt az alkalom, hogy ő is szerencsét próbáljon. Ha Jánost pusztakézzel is olyan jószivvel jogadták, mi várhat rá, aki ajándékot is fog vinni a királynak. Fölvette legócskább zekéjét, de tarisznyáját jóféle hidegpecsenyékkel tömte meg s úgy indult szegénységéről panaszkodni a királynak. Mátyás király őt is meghallgatta, átvette a húzóit ajándékot s a végén neki is azt mondta: — Maradt-e még valami a tarisznyádba? — Bizony-bizony, utolsó morzsikáig elfogyott már az a szárazkenyér, amit magamnak hoztam. Ne busul j, Péter, van a konyhámon frissibesült pogácsa, tarisznyázz föl, amennyi jólesik. 'Már indult volna Jó váró Péter, amikor a király megállította: — Nemsokára lelátogatok Kalyibapiskoltra, magam is látni akarom a szegénységedet. Remélem, ha házadba beszállok, tudod, hogyan kell egy királyi vendéget rangjához illően fogadni? — 0, uram, királyom, nem fog velem szégyent vallani fölséged. Kinn a konyhán, amig a szakácslány a hamubasült pogácsát csomagolta, Péter megérezte a finom pecsenyeillatot. — Dugd csak be, szentem azl a kis kacsacombot is, — szólt rá a lányra. Hogyisne! A királynak sütöttem ebédre. — Majd sütsz neki másikat, van olt még, ahol ez termett — s azzal nyúlt is utána s eltüntette tarisznyájába. Hazaérve a faluba, nem szólt senkinek semmit, de annál nagyobb előkészületeket teli a király méltó fogadására. Rendre adogatta el tehenét, földjét, kocsiját, lovát, minden értékes ingóságát. Arukból arannyal kivert nvoszolyát, csipkés selyempaplant, drága mosdótálat vásárolt. A nagy nap hajnalára pedig két remek hízót vágót l le a lakomára. — Ne sajnáljátok! — biztatta a böllérlegényeket. — Kétszeresen megtérül nemsokára. Ahogy Ígérte, pontosan meg is jelent Mátyás király. Jót evett, jót ivott s még jobban aludt Jóváró vendéglátó házában s láthatóan pompásan érezte magát. Jól látta mindezt a szomszédtól Igazmondó János, s ugyancsak elbusulta magát, hogy ő semmit sem áldozhat a királyért, mert neki magának sincs. Másnap Igazmondó vendége volt a király. Fényes lakoma helyett bezzeg itt vízbefőtt köleskása várta, drága borok helyett egyszerű kútviz, úri mosdótál helyett csorba cserépvályu, paplanos ágy helyett földrehintett szalma. Harmadnap aztán összedoboltatta a király a piacra a népet s ő maga lóháton ülve, királyi kísérettől körülvéve, ünnepélyesen igv szólt a néphez: — Tegnap és tegnapelőtt két kalyibapiskolti jobbágy vendége voltam. Az egyik drága pecsenyékkel fogadott, a másik egyszerű köleskását tálalt elém; az egyiknél selyempapianos ágyban aludtam, a másiknál földrehintett szalmán. ítéljétek meg, melyik fogadta méltón királyát? — A pecsenyés és selyempaplanos, — zúgta a tömeg a feleletet. Jóváró Péter e szavakra kevélyen nézett szét, míg Igazmondó János szerényen lapult meg. És most arra feleljetek: melyik az igazi szegény kettejük közül? A köleskásás és a szalmahintő. Bezzeg lapult most Jóváró Péter. A király erre kimondta rendelkezését: — Halíod-e, le Jóváró Péter! Ugylátom, neked az én segítségem nélkül is van mit aprítani a tejbe, maradj hát abban a sorban, amelyikben eddig voltál. Téged pedig, Igazmondó János, aki olyan nemesen tűrted szegénységedet, nemesi rangra emellek. Add elő most bármely kívánságodat, teljesítem. — Jó nagyuram és dicső királyom, — állt elő szerényen Igazmondó János — nincs nekem nagyobb kívánságom, csak az, bárcsak elletném most abból a jóízű hamubasült pogácsából, amit a budai szakácslány nekem föltarisznyázott. Mert igen éhes vagyok. — Tudod mit, János? — szólt mosolyogva a király — hamubasült pogácsát e pillanatban nem adhatok neked, de odaadom helyette magát, aki sütötte. Mert tudd meg, amióta nálam jártál, az a szépszemű szakácslány folyton téged emleget, mint igazi becsületes embert, aki pecsenye és pogácsa közül inkább a pogácsát választotta. A nép zajos éljenzésbe tört ki s hangos üdvrivalgással kisérte ki a faluból a királyt, aki közben még odaszólt Igazmondónak: — Siess haza, János, mert azóta megsült nálatok a kacsa s aki titokban sütötte, alig várja már. hogy téged szivére szoríthasson. Az ezüjt eső Egyszer volt egy ember. Úgy hivták, hogy Ambrus. .1 óravaló, szorgalmas ember volt, de volt egy szörnyű nagy hibája: kapzsi volt, nagyravágyó. Mindig többet akart, mint amennyije volt. Csufoíődtak is vele az emberek: Nji, elégedetlen Ambrus, kár, hogy nem élsz a mesebeli időkben, amikor még tündérek jártak a földön, akik néha-néha meghallgatták az ilyen mindig kérő-kivánó ember sóhajtozásajl! Ambrus nem felelt ezekre a csúfolódásokra, de magában bizony azt gondolta: — Elég kár, hog\r nincsenek már tündérek ... De ki ludja, talán mégis vannak és hátha egyszer egy ilyennel összetalálkozom... Hej, mi mindent is fogok én akkor kérni! Egy napon szénát kellett szállítania a városba Ambrusnak s ezért már hajnalban felkelt, felrakta a szénát a szekérre, befogta két jó lovát s megindult a városba. Hazafelé menet, mikor az országút kellős közepére ért, hirtelen szélvész kerekedett, az égre sötét felhők gyűltek s egy szempillantás alatt olyan vihar, szakadó eső támadt, hogy Ambrus, meg a lovak is csurom viz lettek. Ambrus kijött a béketűrésből és haragos arccal fordult az ég felé: Ejnye, Uram-Istenem, ha legalább ehelyett a vizes eső helyett ezüst esőt zúdítanál rám! Ezüst esőt, hogy teleszedjem zsebem, kalapom, hogy megteljék a szekerem. Azt nevezném aztán istenáldásnak. Ezüst esőt csurgass rám, Istenem!.. Alig, hogy elhangzottak Ambrus szavai, megszűnt a zápor és helyette lassú csöppekben ezüst eső kezdett hullani az égből. Mikor az első ezüstcsöpp Ambrus kezére, kalapjára koppant, felkiáltott örömében: Uram-Istenem, te hallgattad meg kérésem, vagy talán éppen egy láthatatlan tündér állt mellettem és az teljesítette kívánságom? Már akárhogy is van, az biztos, olyan gazdag hszek, hogy még királyságot is vásárolhatok magamnak. Az lesz aztán a valami! Első Ambrus király lesz a nevem! Ilyen még úgysem volt a királyok közt. És az ezüst eső cseppent, koppant, hullt az égből és Ambrus szinte rikkantott örömében s úgy biztatta az esőt: — Sűrűn, sűrűn hulljon ez az áldás! És erre a kívánságra egyszerre csak sűrűn, nagyon sűrűn kezdett esni az ezüst eső. Eleinte vékony kis ezüstszálak, aztán lenesenagyságu ezüstgömböcskék, majd mogyoró-, diónagyságu ezüstdarabok hulltak, igen sűrűn hulltak az égből, Ambrus szinte ugrált örömében, mikor látta, hogy telik a szekér alja ezüsttel, ám egyszerre csak nagy fájdalmat érzett arcán, kezén. Egyszerre csak érezte, hogy az arca megdagad a sok szurkálástól, a keze nem bírja a gyeplőt, annyi rajta az esüsteső verte seb; a Tején kemény, fájdalmas dudorok támadtak, a háta pedig úgy fájt, mintha vaslapáttal döngették volna. Gyű! — vágott a két ló nyaka közé — siessetek, hogy minél előbb fedél alá érjek, mert már nem bírom ki ezt a fájdalmat! — kiáltott fel most már ugyancsak kedvetlen hangon Ambrus. Igen ám, csakhogy a két ló sem volt mentes az ezüst eső áldásától. Ők is kaptak szegények s az ő vastag bőrük is felsebződött. Közben Ambrus arcából, orrából megeredt a vér s olyan fájdalmat érzett egész testében, hogy azt hitte, ő maga is mingyárt kénytelen odarogyni lovai mellé a földre s úgy pusztulni el az ezüst eső csapkodása alatt. És ekkor észretért Ambrus. És leszállt a kocsiról és letérdelt a lovak mellé a földre és két vérző kezét összekulcsolva, vakuló szemeit az ég felé fordítva könvörgött: Uram-Istenem, bocsáss meg nekem! Elégedetlen voltam mindig, mindennel. Soha nem adtam a szegénynek, mert attól féltem, annyival is kevesebbem lesz. Könyörülj. Uram. szüntesd az ezüst esőt, melyet oly botorul kértem, melynek ostoba ésszel ugv megörültem!... Még ez egyszer segíts engem haza épségben a feleségemhez, meg kis Zsuzsika lánykámhoz, fogadom, soha-soha nem leszek elégedetlen, segíteni fogom ♦.i szegényt s enni adok az éhezőnek. Annyira belemerült az őszinte megbánásba, hogy csak sokára vette észre, hogy nem veri már az ezüst eső. És meglátta az oszló felhők mögül a lenyugvó napot is, mely aranyszemével utolsói pillantott rá. És ekkor felállt Ambrus a földről, megtörölte vérző arcát, biztató, jó szóval felsegítette lovait, megsímogatta a remegő, félő állatokat és nem csodálkozott, de nem is bánkódott, mikor a még előbb ezüsttől dagadó szekeret üresnek, vizesnek látta. Mikor pedig hazaért s felesége ijedten kérdezte. mi történt vele, miért véres, dagadt arca, feje, azt mondta, jégeső fogta el az utón. Azt mégis röstelte bevallani, hogy beteljesült kívánsága tette ilyen csúffá. Am az emberek csakhamar észrevették, hogy Ambrus már nem elégedetlen, nem is kívánja, hogy búzája aránnyá, rubinná váljék, de mindig vidám s ő inti jó szóval az elégedetleneket s vigasztalja. segíti a szenvedőket. Ifjúsági könyvek nagy választékban kaphatók a Spitzer-féle könyvesboltban Komárno-Komárom, Nádor-utca.
