Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)

1933-09-23 / 76. szám

10 oldal »KOMAROMI LAPOK« 1933 szeptember 23. AGYERMEKEKNEK A pénz. Hosszú, poros országúton hajósok vetődtek össze. Először csak kettő találkozott egymással, egy utjuk volt, együtt mentek tovább. Azután hozzájuk szegődött még egy és később megint egy. Estéiig már tizenketten voltak, tizenkét hajós ment, tizenkét faluból, a tenger felé tartottak, hogy ott munkába álljanak. Ahogy mennek, men­nek ,hát csak eléjük toppan egy öreg-öreg em­ber és kérdi tőlük: — Hová mentek, legények? Felelte a legidősebb legény: — Mi bizony, jó ember, a legelső tengerparti városba igyekszünk. Hajósok vagyunk, munkát keresünk. Látod, egyik faluból is, másik faluból is ennyien összeverődtünk. Mondd, jó öreg, me­lyik uj vezet legegyenesebben a tenger felé? — Ez az ut, amelyet tapostok. De ez az ut átvezet egy erdőn, s az erdőben veszedelmes kígyó lakik. Térjetek csak arra az útra, amelyik ott elágazik, azon semmi bajotok nem lesz. Csak kerültök egy keveset. — De miért ne menjünk arra? — A kígyó megesz titeket — felelte az öreg és ezzel eltűnt. De a hajósok fáradtak voltak már és egyik­nek sem volt kedve kerülni. — A szegény embert, a bánatos embert még a kígyó sem eszi meg — mondták, s mentek egye­nesen tovább, neki az erdőnek. Az erdőben a kígyónak se hire, se hamva nem volt, de egy öreg tölgy odvábán tengernyi pénzt találtak. — Lám, lám, hogy becsapott minket az az öreg! Úgy látszik, ő maga akarta mind ezt a ren­geteg pénzt elvinni! De bizony ezen most már csak mi osztozunk! Tizenketten tizenkét halomba válogatták a kincset és nevették a balga öreget. Mikor már szépen megosztoztak, látták, hogy igv, gyalog­szerrel, puszta kézzel nem igen boldogulnak majd a drága teherrel. Tanakodtak, tanakodtak, végül megegyeztek, hogy hatan elindulnak szekeret ke­resni, hatan pedig ott maradnak őrizni a kincset. Ment a hat hajós visszafelé az utón s gonoszul elhatározták, hogy az első faluban, melyet útba találnak, kenyeret sütnek, mérget kevernek belé és azzal megétetik a hat kincsőrzőt. Úgy is tet­tek. Szekeret kerítettek, kenyeret sütöttek, s men­tek újra az erdő felé. Ezalatt a temérdek pénz hat őrzője is tanakodni kezdett: — Vágjunk erős husángokat, — mondották s ha azok hatan megjönnek a szekérrel, üssük őket agyon és mégegyszer annyi pénzünk lesz. Megjött a hat hajós a szekérrel. — íme, — mondták — cipót hoztunk mind­­unnyiotok bizonyára megéheztetek igy étiem szomjan! — Előbrevaló a munka, — felelték ezek — jöjjetek, segítsetek az aranyat a kocsira felrakni. A cipókat levették, az aranyat verejtékezve fel­rakták a szekérre. Akkor hatan előkapták a bo­tokat és agyonvarték a másik hatot. — így, most nékünk maradt az ő pénzük is. Temessük csak el őket! — Nehéz munka volt, de elvégezték. — Most már végül leülünk és eszünk! —mon­dották és azonmód leültek és jóízűen befalatozták a mérges cipókat. És a másik hat is meghalt, egy sem maradt közülük élve. Megette őket a vesze­delmes kígyó, a pénz. A vizeskorsó. Egy asztalon csillogó üvegpoharak állottak, mellettük üres vizeskorsó unatkozott. — Kiváncsi vagyok, — szólt a korsó — hogy még meddig kell itt várakoznom. Annyit hallot­tam már a vízről, hogy szeretnék végre már megismerkedni ezzel a színtelennek mondott fo­lyadékkal. A korsó fenekén öt-hat szalmaszál feküdt és oldalát szürke porréíeg borította, alig egy órája hozták a kereskedőtől. A korsó sóhajára a szal­maszálak megzizzentek és sziszegve mondották: — Légy nyugodt, a sorsát senki sem kerül­heti el. A poharak, kik mióta a régi korsó eltörött, elárvultán állottak a konyhaasztalon, idegenkedve hallgattak. Nem nagyon örültek mostohájuknak, de hiába volt minden. A régi korsó karcsú és jÜosszunyaku voll, mig az uj korsó bogyósén, rövid nyakkal domborodott fölöttük. Kellemetlenkedő hangon szólalt meg most is: Hatan vagytok. Én bár szívesen leszek anyá­tok. de beláthatjátok, hogy név nélkül még csak meg sem tudlak benneteket különböztetni egy­mástól, kényiefáfl leszek tehát nevet adni nektek. Miután bor nincs, — folytatta nevetve — csak igy szárazon tartjuk meg a keresztelőt. Kezdjük hát! Egv: Rózsi, kettő: Peti, három: Tóni, négy: Laji, öt: Mámi, hat: Dani. . .i . . . i . . . i — rikkantott a korsó ijedten, mert ebben a pil­lanatban a szolgáló felkapta az asztalról és a poharak legnagyobb mulatságára a vizescsap alá tartotta. Mosta erősen jobbról-balra, kivül-belül, még a fejetetejére is állította. A korsó kétségbe­esésében különböző hangokat adott. Zrr... zrrr ... prrr ... nyik-nyaaak, — és vé­gül mikor beengedték a tiszta friss vizet, harago­san bugyborékolt. A szolgáló a megtöltött korsót szép fényes nikkeltálcára állította a poharakkal együtt és be­vitte a szobába. Ott leállította őket egy díszesen terített asztalra. A korsó magánkívül volt. — Ki vagy, te gyilkos! — kiáltott a vízre. — Ennyit igazán tudhatnál, — felelte az — én a viz vagyok. A tudósok H O-nak, a szegény emberek falmellékinek, a sivatagban szomjazok életük visszaaadójuknak, általában Isten áldásá­nak, közönségesen pedig víznek hívnak. — Hogy merészelted gyomromat megtölteni? — Na hallod, — nevetett a viz — messze in­nen, a Fekete-erdőben ered az a folyam, amely­nek megszűrt vize én vagyok és mig onnan ide­érek, sok mindenre felhasználnak. Sokat látok, sokat hallok és életem oly tartalmas, hogy igazán büszke lehetsz rá, hogy éppen én vagyok az, aki megtölti gyomrodat. — Gyalázatos! — kiáltotta a korsó. —Rosszul vagyok, jéggé fagyok. (), milyen más volt, mikor még olvasztott állapotban formált az üvegfúvó. Jólsikerült daraboknak nevetett és igy joggal gon­dolhattam, hogy valami nagyra vagyok hivatva. Jaj, de rosszul vagyok... jaj... Bili, klukk, klukk, kluuukk, — a Peti nevű pohárba vígan ömlött be a viz. Túl is folyt a pe­remén és elterült a csillogó tálcán, a finom fehér damaszt térítőn. A korsón, ijedtében, még kívül is veritékcseppek peregtek. — Ö, tultöltöttem! — kiáltott a hölgy, ki vizet öntött magának és az egész társaság nevetése közben felhajtotta a pohár vizet. A korsó csodálkozva ügyelt fel. — Na tessék! — kiáltott megkönnyebbülten — ő sem olyan nagy ur, mint ahogy mondja, hi­szen megisszák! — Na igen, — nevetett a víz — sorsát senki sem kerülheti el, de én legalább nem esem két­ségbe. f A korsó megszegyenüíten hallgatott. Brumhrum apó. Medveország hires zorovádi erdejében nagy esemény történt. Brumbrum apó, a félelmetes mackóvezér megfujta a kürtjét s mikor vala­mennyi medve köréje sereglett, fátyolos hangon adta tuktukra, hogy ő világgá indul. Néhány ta­nácsot is adott még nekik, aztán érzékeny bú­csút véve tőlük, elindult a suttogó fák között. A nap már magasan járt, mikor elérte az első vasúti állomást. Benfent a váróterembe s az egyik sarokban meghúzódva, gondolkozni kezdelt. Érez­te, hogy nem csekélység, amire vállalkozott és mély szomorúság vett rajta erőt. Annyira magá­­bamélyedt, hogy még a vonat érkezését sem vette észre, sem a figyelmeztetést: — Beszállás. Bécs felé! Már indult a vonat, mikor Brumbrum' apó magára eszmélt. Kirohant a pályatestre s lekapva oldaláról a vézéri kürtöt, akkorát fújt belé, hogy mindenki megremegett a közelben. A mozdony­vezető sem tudta mi történt és gyors fékezéssel megállította a vonatot. Brumbrum apó fölényesen cammogott utána s amikor felszállt újra, a kürt­jébe fújt, jelezve, hogy mehet már a vonat. Ehnélázva gyönyörködött a gyorsan tűnő szí­nes tájakban, mikor a nagybajuszéi kalauz vállára telte a kezét és a jegyet kérte tőle. Brumbrum apó mérges pillantást vetett rája, amiért megzavartéra gyönyörködésében, majd há­tat fordított neki és ujea-ktfefé -nézett azablakom-Igen ám, de a kalauz nem tágított s most már erélyesebben követelte a jegyet. Brumbrum apó erre már komolyan méregbe jött s akkorát dör­­mög'ött, hogy a kalauz reszketve hátrálni kezdett. Valamennyi utasnak mosoly ült az arcán és kíváncsian várták, hogy mi fog még történni. Mikor a kalauz már biztos távolságba jutott, visszanyerte bátorságát és felháborodva kiáltott Brumbrum apó felé, hogy mihelyt Bécsbe érnek,, rendőrnek adja át. Brumbrum apó ügyet sem vetett többet rá, hanem a jókedvű utasok közé telepedett és elra­gadtatva mesélni kezdett nekik Zorovádról s az ő nagy terveiről. Nagyon megkedvelték mindnyájan Brumbrum apót, csak a kalauz nézett rá görbe szemmel, nem tudta megbocsátani neki, hogy úgy ráijesztett. Mikor Bécsbe értek, odahívta a rendőrt s az állo­másfőnökhöz kisértette Brumbrum apót. Az uta­sok is elkísérték Brumbrum apót, hogy szük­ség esetén is segítségére lehessenek. Az állomásfőnök, miután fölvette az adatokat, megkérdezte tőle, van-e annyi pénze, hogy a bün­tetést megfizesse. Brumbrum apó a pénz fogalmát még nem ismerte, igy hát a vállát vonogatta s. azt hangoztatta folyton, hogy ő Zorovád vezére. Az állomásfőnök türelmét vesztve mondta, hogy ha nem fizeti meg nyomban a büntetést, ak­kor lecsókat ja. Ha pénzről még nem is hallott Brumbrum apó, de sejtette, hogy a lecsukatás mit jelent s el határozta, hogy ezt a szégyent nem hagyja meg­történni. És ki tudja, mi lett volna, ha utitársai közbe nem lépnek s ki nem fizetik a büntetést he­lyette. A jólelkű utasok, akik annyira megszeret­ték őt, nemcsak a jegyét fizették ki, hanem a tarsolyát is megtömték pénzzel s azonfelül el­látták sok-sok jótanáccsal. Brumbrum apó most már fölfegyverkezve folytatta útját, de távoztában észrevette a kala­uzt, illő búcsút akart tőle venni, elővette hát vezéri kürtjét s akkorát fújt belé, hogy a kalauz ijedtében három métert ugrott. Brumbrum apó szédelgő fejjel cammogott az utak forgatagában. Idegen volt neki minden, nem tudta, mit kezdjen. Éhes volt nagyon, aludni is szeretett volna, de mind a kettő elérhetetlennek látszott. tőle. — Mi az a fillér? — kérdezte Brumbrum apó fáradtan. — Pénz — felelte a koldus. — S minek az neked, talán utazni akarsz? — szőtte tovább a szót Brumbrum apó. — Éhes vagyok, kenyeret vennék — mondta a koldus — És a kenyértől elmúlik az éhséged? — kér­dezte Brumbrum apó. — El — felelte a koldus. — Akkor menjünk hát, én is veszek belőle — mondta Brumbrum apó felcsillanó szemmel. Egy péküzlethez érve, a koldus betessékelte Brumbrum apót. —- Szolgálhatok? — kérdezte a pék. A koldus kenyeret kért. — Mennyi tetszik? — kérdezte a pék. — Sokat — felelte Brumbrum apó. A pék elmosolyodott, majd két egész kenye­ret nyújtott át nekik. Mikor már jóllakott Brumbrum apó, érdek­lődőit a koldustól, hogy hol alhatná ki magát zavartalanul. \ A koldus csodálkozva kérdezte, hogy nincsen lakása? — Nincs — felelte Brumbrum apó. A koldus ajánlkozott, hogy keresni fog neki egy szobát. Eszébe jutott Zorovád, maga elé idézte kastélyát és valamennyi mackótársát. Látta a zöl­­delő szép erdőt s hallotta a madarak dalát. Egy. önkéntelen mozdulattal szájához emelte kürtjét, hogy gyülekezésre hívja az atyafiakat. A kürt szava lulharsogta az uccák nyüzsgő zaját és utat tört magának talán egész Zorovádig. Lett is Tj^gy álmélkodás. A száguldó autók megálltak előtte s az egész forgalom fennakadt. Mihelyt meglátta Brumbrum apó a rendőrt, a lecsukatás villant át agyán s ez annyira megré­mítette, hogy egy gyors lendülettel átvetette ma­gát a pádon és eltűnt a -tömegben. Szerencséjére a koldus is jött már és éppen összetalálkoztak. Gyorsan a kivett lakásra siettek, ott Brumbrum apó gavallérosan megjutalmazta a koldust és bú­csút vett tőle. Tollat, papírt kért a háziasszonytól és nagy, lélegzetet véve, Írni kezdett: »Kedves atyafiak!« De tovább már nem jutott, mert feje előres­­bukott és mély álomba merült.

Next

/
Oldalképek
Tartalom