Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-09-09 / 72. szám
1953. szeptember 9. »KOMAROMI LAPOK« 9. 0ida' A CYKáMEKEKlÍElL ^ZI^~ Madáriskola. Nézzétek csak, mennyi madár szállott a tölgyfára, s úgy ülnek az ágakon, mini li az iskolában. Középen ül a tanító, a leckét elmondja, s ha elhallgat, a sok madár utána csipogja. Most tanulnak énekelni, legyekre vadászni, s megtanulják, hogyan kell a felhők közé szállni. S mikor a nap fent ragyog már az ég közepében, abbahagyják a tanulást s hazaszállnak szépen. A haragos kis kakas. El se hiszitek nékem, hogy nemcsak az emberek, hanem a kakasok között is akad hirtelen haragvó természetű, sőt talán olyan is, min: a mi kakasunk, akiről ezt a mesét mondom el, aki nemcsak haragos volt, de bosszúálló is. Elmondom hát néktek a mesémet erről a haragos, furcsa kis kakasról. Egy virágos kis falusi házban éldegélt a haragos kakas. Egyedül kapargáll a szemétdombon, mert a házban aprójószág kivüle nem volt. A gazdasszonyának, aki maga is dolgos, szorgalmas asszony volt, a haragos kis kakasán kívül volt egy tehene, egy lova, egy macskája és egy kutyája. A kakas amellett, hogy amint mondám — haragos, bosszúálló, még büszke, gőgös is volt. A többi állatokkal nem barátkozott, mert magát mindegyiknél különbnek, szebbnek, okosabbnak és hasznosabbnak tartotta. A lovacska minden reggel, minden este illemtudóan köszöntötte a mi kakasunkat, ö azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A többi háziállatot sem becsülte sokra, de különösen haragudott a fehér cirmoscicára. Nem is csoda, mert mi tagadás, a fehér cirmoscica sem szerette a haragos kakast. Ha csak tehette, bizony alaposan megkergette. Futott is tőle riadtan a kakas. Egyszer egy este. a macska találkozott a kakassal s elkezdte kergetni. A kakas egyenesen az udvarból, mert a konyhaajtó nyitva volt, beszaladt a konyhába. Uuccu neki, vesd el magad! Fogd meg, fogd meg! biztatta magát a cica és futott, ahogy csak tudott a kakas után. A kakas kukorékolva szaladt a konyhába. A nagy lármára a szobából kijött a gazdasszony is és mit tehetett egyebet, a macskát is, a kakast is seprővel kergette ki a konyhából. A kakas kiszaladt a konyhából, de a macska mindenütt a nyomában volt. A ku yaó) előtt feküdt a kutya, aki már az igazak álmát aludta. A kakas kukorékolására, a macska nyávogására a kutya felébredt, ezután körülnézeti és meglátta a riadt kakast, hát bizony ő sem volt rest, elkezdte a kakast kergetni. Most már jobbról a kutya, balról meg a cica kergette a kis kakast, aki egyet repült és odafönt volt a szemétdomb kellős közepén. A kutya visszament a kutyaólhoz és folytatta az alvást, a cica pedig szégyelte magát, hogy a haragos kis kakas túljárt az eszén és felrepült a szemétdombra, ezért lassan cammogva visszament és a konyha ajtajáig meg se állott. A kutya csakhamar elaludt. A cica is csakhamar elfelejtette a haragos kis kakast és macskamódjára elkezdett nyújtózkodni és azután clcsendesedett. Leste, várta, hátha véletlenül a késő est sötét homályában arra téved egv kis egérke. A várva-várt egér azonban nem jött, a cica a sok futkosástól elfáradt és az ajtó küszöbén nyugvóra tért. Már aludt a gazdasszony, a két kis fia is, csak a haragos kis kakas szemére nem jött álom. Nem tudott aludni. Bántotta, hogy a gazdasszonya nem vette védelembe és megengedte a cicának, hogy bekergesse a konyhába. Az meg különösen fájt a kis kakasnak, hogy őt is kikergette a cicával együtt az udvarra. Nem, mondotta magában a kis kakas ezerszer is nem, ezt nem hagyom annyiban, lesz ami lesz, égszakadás, földindulás, de bosszút állok a gazdasszonyomon, a cicán, a kutyán is. Megmutatom nekik, mondotta hangosan a szemétdomb tetejéről, — hogy mit tud a kis kakas. Ha én hajnal felé nem kukorékolnék, úgy nem kelne fel a nap es örökké sötét lenne a földön. A gazdasszonyom elaludna. Nem tudná megfejni a téliénél, nem tudná megetetni a lovat és nem vehetné hasznát sem a kutyának, sem a macskának. A gyermekeit nem tudná megetetni, felöltöztetni és iskolába vezetni. Hát ezentúl én többet nem kukorékolok, legyen a házban örökre sötétség. A kis kakas úgy is tett, ahogy, azt elhatározta .A szemét le nem hányta volna a világ minden kincséért sem. Az egész éjszaka virrasztótl s már előre örvendett,, hogyha eljön a pirkadás ideje,, ő nem kukorékol s így tiem lesz hajnal, hanem sötétség s így a házban ember és állat nem ébred fel. A kis kakas úgy is tett, ahogy azt megfogadta. Azonban egyszer csak azt vette észre, a szemétdomb tetejéről, hogy anélkül, hogy kukorékolt volna, hirtelen derengeni, majd hajnalodni kezdett, az égen a nap is megjelent s egyszerre csak hirtelen világos lett. A ház népe fölébredt. A gyermekek már az udvarban a kút mellett mosakodtak. A cica már nem leselkedett az egérre, mert megkapta a friss tejet. A kutya pedig a tehénnel együtt a legelőre ment. A gazdasszony is már javában végezte a mindennapi munkáját. így tudta meg a kis kakas, hogy nem azért lesz hajnal, mert ő kukorékol, mert ime, ha nem is kukorékol, eljön a hajnal, a pirkadás, a reggel, eljön a napsugár, a világosság, amely felébreszti az álmaikból az embereket, de az állatokat is. Azóta pedig a kis kakas sem haragos, sem bosszúálló, sem büszke, mert a napsugár meg, tanította, hogy a kakas sem több a házban, mint a tehén, a cica és a kutya. Isten madárkái. Volt egyszer, réges-régen egy szegény ember, ki egy nagy vaderdő közepében lakott, ahol a farkasok ordítoztak. Rettenetes hideg volt, a jó Isten madárkái úgy potyogtak le megfagyottan a fáról, mint a pudvás makkocskák. Jaj, édes Istenem, de hideg volt. A felesége kinézett a kis ablakon, összecsapta a két kezét, hogy lelkem jó uram, fogja az üres szakajtót, söpörje bele a szegény nyomorult kis állatokat, oszt hozza he őkét. Hagy melegüljenek. Kimegyen a szegény ember, leleszedi a szakajtót fagyos madárkákkal, leönti odabent a kemence mellé. Melegüljetek szegény kis nyomorultjai. Hál csak kienged ám a fagy a szárnyuk alól, kezdenek lábra kapni. Ide-oda ugrálnak a szobában, elkezdenek csiripolni: Csip-csip csirip! Melegednénk. Ha volna mit, meg is ennénk... No, ne mondhassátok, hogy nincs mit ennetek, szólott a szegény ember. — S elejbök vetdtt egy fél kötény árpát. A verebek, mikor jóllaktak, mind felültek a mestergerendára, eldugták a fejüket a szárnyuk alá. Hogy majd másnap kimennek. De még hidegebb lett. Másnap még több kis fagyos madarat szedett össze a szegény ember. Annyian voltak, alig fértek s valamennyien enni kértek. Alig győzte a szegény ember. S mind csak azt mondta: adj ennem ha ennem nincsen. Majd megfizet a jó Isten... S ez soká így ment, mígnem egyszer aztán mégis engedett a hideg, a szegény ember kitárta ablakát. No, most csak menjetek hát. Erdő, mező, majd szállást ád. Maga pedig előkotorta az ekevasat, hogy megyen szántani. Felszántja a földjét, meg is boronái ja. Megyen a kamarába, hogy veszi a magojt s beveti árpával. Hát csak látja ám. hogy semmi magja nincsen, mind odaadta a madaraknak. Hej, kiveri a verejték, el is szomorodik egy kicsikét. Bemegy a feleségéhez, elmondja, hogy mind megetette a kis árpáját a madarakkal, már most mit vessen? Mindössze három-négy marék toll maradt, amit leverettek a verebek s otthagyj tak a kemence mellett. Azt vesse el? Hát vesse el azt a tollat, édes uram mondája a felesége. Majd a jó Isten megfizeti, azt [mondták mind a kis madarak. A jó Istennek [adtuk kölcsön, édes uram. Merthogy a jó Isten ! madarai voltak. Csak vesse el kend bátran a tollat. Egy cseppet se búsuljon. Jó az, akinek a jó Isten jóval tartozik. Csóválgatta fejét a szegény ember. I)e nem ellenkezett a feleségével. Hátha mégis ő tudja jobban? Elment a szántásra, elvetette a tollat. Azaz, hogy csak elvetette volna. Egy kis szél jött. szerte fújta. Kifújta a nagy magas ég felé. A mennyország kapuja éppen nyitva volt (az egyik kis angyalka éppen a kapu rácsozatát tisztogatta s mind heröpültek a kis madárpehelykék. Kik vagytok tik? Mért jöttetek? Hadd lám, ki volt teértetek? Kérdezte nagy morcosán a kis angyalka. Csendesen mondták a kis pehelykék, hogy kicsodák: Szegény ember imádsága... Szegény ember igazsága. Hajh, de hamar reá szólott az ősz öreg meríynyei kapusbácsi a kis morcos angyalkára. Hogy bizony a kis pehelykéket ne zaklassa. Hadd szóljanak, hadd hallgassa... S mikor meghallgatta, azon módon keresett a paradicsomkertben egy átalvető zsákocskát s színig megtöltötte aranyszínű mennyei árpával, nyakába "kötötte. Leszállóit a szegény ember földjére vetni. S jobbról-balra, balról-jobbra, Pergette az árpát. Ivét kis angyal vitt utána Arany boronácskát. S közben, amig hullajtottá az árpaszemeket, még a kis madaraknak is szólott, nehogy megdézsmálják a szegény ember árpáját. Aztán megeresztette az ég csatornáit. Három napig esett az eső. Jól befogamodott. Mikor aztán kiderült, felszedelőzködötl a szegény ember. No. „a felesége is igen noszogatta, hogy menjen már ki. édes uram, nézze meg, nől-e már a toll? Morgolódott a szegény ember, de csak mégis kiment a mezőre, ha nem is az árpát nézni, de egy kicsit széjjelnézni. Hajh, lelkem jó Istenem, de rácsudálkozott a földjére, háromszor is körüljárkálta, mire megismerte, hogy ez az... Sorjában, rendjében vígan nőtt az árpa, Gyönyörűszép kalász, már a fejét hányta. Köröskörül zöldellettek a vaderdő fái, Rajt ültek és vigyáztak az Isten madárkái. Szeptemberi csengelyűsző. Fiú. lányka, kis diák, 'Sok-sok kedves kis virág, Köszönjetek él a ny’ártól, Melegcsókú napsugártól. Csengetyűszó szállva száll, Játék helyett munka vár. Hívogat az iskolátok. Szükség van már ott tirátok. A sok pad is lesi, várja, Mikor jön már kis gazdája. A térkép is de szeretné, Ha valaki becézgetné... Fiú, lányka, kis diák. Sok-sok kedves kis vir^g. Menjetek már, menjetek. Minden úgy hív bennetek! Az elvesztell kincs. Két majom a tengerparton játszott. Mindegyik csillogó gyémántot görgetett a homokban. Az egyik annyira elmerült a játékba, hogy nem vette észre a tengert. A csillogó gyémánttal együtt a kék vízbe zuhant. Valahogyan megmenekült, de a gyémántja örökre elveszett. Órák hosszat nem jutott szóhoz a majom. Csak nézte merev szemmel a tengert. Sajnálta a társa. Hozzájött. Mondja neki: Ugyan, ne"‘búsulj. Odaadom neked az én kövemet, egyideig eljátszhatsz vele. Mély szomorúsággal felel a vesztes: Amit én elvesztettem, azt nem pótolja a le köved. S ha játszanám a tieddel, még szomorúbb lennék. Folyton emlékeztetne elvesztett kincsemre. A seb. Az erdő fái beszélgettek. Elmondták egymásnak életük történetét. Egyik a derűs napjait emlegette. a másik meg zamatos gyümölcsével dicsekedett. Ezek mosolyogva szólották a múltról s a bánatot mindegyik elfelejtette. Közelükben állott egy magas, símakérgű fa, amelyet egy éktelen dudorodás csúfított el. Mondják neki a mosolygó fák: Szép volnál, ha el tudnád vetni azt a forradást ! Felsóhajt a magas fa: Megsebeztek egyszer, s lássátok, azóta sem tudtam elfeledni... A cinke és a páva. Az udvaron büszkén sétált a páva. Csakis magára volt gondja s minden figyelme szép ruhájára irányult. Éppen a tavaszi napfényben állott. Szerette, ha csillogó köntösét mindenki megbámulja. Egyszerre csak megszóló1 egv picike cinke: — Nyitni kék, nyitni kék! Fölnéz a páva a bokorra s csak nagynehczen veszi észre a cinkét. Gúnyolva beszél hozzá: — Tatán azt hiszed, hogy te is volnál valami? Észre sem vesznek ... Mondja a kis cinke: —- Nem látnak, igaz; de hangomat jól ismerik, sokkal jobban szerelik lrilfá Ú. nvní a tiedet. T
