Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-09-02 / 70. szám
1953. szeptember 2. »KOMAROMI LAPOK« 9 oldal A ftYEBMEKRKHEK Sajtlopi. Hej, nem minden egérkének volt olyan jó dolga, mint Sajtlopinak, a bársonyos bundájú egérkisasszony - nak. Ott lakott a kamrában, éppen a sarokban, ahol a bamaruhás szalonnák lógtak egymás mellett, hoszszu sorban és ahonnan messzire mosolyogtak a kerek sajtok. Mindene megvolt, amit csak megkívánt szeme, szája. Édesanyja, az öreg Sajtrági meg marékszámra hozta neki a zörgő diót, mogyorót, aranybarna fügét, cukrozott narancshéjat. Bizony talán még a csillagokat is lehozta volna neki az égből s így nem hiába suttogták a szomszédok, hogy elkényezteti a lányát. — Nem jó vége lesz ennek, meglátja szomszédasszony, — mesélte Vágottfül, a kis kövér egérasszony. — Már most se tudja jó dolgában, hogy mit csináljon az a lány. Képzelje, táncolni tanul. Táncolni? — csapta össze kezét üresbendő. — Rettenetes! S az anyja meg, ahelyett, hogy lebeszélné esztelen tervéről, ahelyett, hogy alaposan elrakná, ahogy illik, még büszkélkedik is a lánya tánctudom ányával. De hát miért akar táncolni? — kíváncsiskodott Üresbendő. Meg akarja hódítani táncművészetével a világot. Erre már Üresbendő egy szót se szólt, csak olyan jókedve kerekedett, hogy még másnap is csárdásozott tőle. De Sajtlopi nem sokat törődött a szomszédai véleményével.- Táncosnő leszek. fis meghódítom a világot — mondotta. — Egy évig még tanulok, aztán meglátjuk. akkor is olyan sokat nevetnek majd a szomszédaim. És Sajtlopi szavának állt. Szorgalmasan tanult és egy évre rá már üresbendő is a csodálói közé tartozott és ő újságolta mindenkinek, hogy diószüret után lesz Sajtlopi első táncestéivé, amelyen minden valamire való egérnek meg kell jelennie. Ott is voltak, hétfalu távolságról eljöttek s olyan tapsolást csaptak, hogy csak úgy rengtek bele a falak. — Az egereket, patkányokat és mezei testvéreinket már meghódítottam. Most a föld többi népére kerül a sor — dicsekedett Sajtlopi az anyjának. — Jó, jó! v- bólintott a jó öreg Sajtrági — csak azért vigyázz ám nagyon. Mert például táncolhatnál a macskának napestig is, az ugyan sohasem látja meg benned a táncosnőt, hanem mindig csak az egeret. De Sajtlopi legyintett. — Ezek az öregek mindig túloznak. Persze, mert nem értenek a művészet csodálatos hatásához. Hisz én éppen a macskákon akarom kipróbálni bűvös tánctudományomat. S Sajtlopi ettől a perctől fogva folyton csak azt leste, hogy szembetalálkozhasson az ősi ellenséggel. Történt egy csendes alkonyi órán, hogy Sajtlopi kint sétált a folyosón, amikor észrevet e, hogy a folyosó homályos sarkából két égő szem figj-eli kitartóan. — A macska! fagyasztotta meg szivét a rémület, de ugyanakkor 0101’ örült is, hogy táncolhat a macska előtt. — Most meghódítom — gondolta. — És lám, milyen szerencsém is van. A tiicsökhegedüs éppen most gyújt rá a nótára az ablak alatt. S Sajtlopi gyorsan táncolni kezdőit. Lágyán, ütemesen, szép mozdulatokkal, kecses meghajlásokkal. Aztán lassan-lassan közelebb került a macskához, de mindig csak annyira, hogy elegendő ideje maradjon elérni a közeli egérlyukat. Ám a macska nem mutatott ellenséges magatartást. Lehasalt a folyosó kőkockáira és kitartóan nézte a táncosnő egérkisasszonyt. — A művészet hatalma! — ujjongott az egérke és örömében megfeledkezve az óvatosságról, kissé közelebb került a macskához. De a következő pillanatban már menekült is és csak gjmrs lábacskáinak köszönhette, hogy besurranhatott az egérlyukba. Istenem! — nyalogatta megkarmolt lábacskáját — egy pillanatnyi késés és összeroppant... Pedig hogy figyelt!... De hiába, az öregeknek mégis csak igazuk van, a macska csak macska marad, amig csak él. S egérke kisasszony azóta se akarja meghódítani tánctudományával a macskákat. Az üveggolyó. A születésnapomra nagyon sok ajándékot, kedves kis csecse-becséket kaptam. Amikor elrakosgattam az apróságokat, a sok fiókhuzogatás közben, előkerültek régi emlékeim is. Az egyik fiókból egy tépetthajú baba, a másikból fehér, üvegszemű kis cica, majd préselt virágok és sok-sok apró kis emléktárgy. A tépetthajú baba volt az első babám. A fehér, üvegszemű kis cica volt az utolsó ajándék, amit édesapámtól kaptam. Virágok az első virágcsokorból és a rózsaszínű kis legyező az első bálról. Jól esett visszaemlékezni. Kutattam az emlékeim után. Újra meg újra kihuzogattam az üres fiókokat, nem-e hagytam bennük még valamit? Nagyot dobban a szivem. Az egyik fiókban zörgést hallottam. Izgatottan rántottam ki a fiókot. És... Oh, Istenem, az üveggolyó,— tört ki belőlem az ujjongó, boldog csodálkozás. Es ott a földön kuporogva, ások üres fiók előtt, ölemben a régi-régi emlékkekkel, eszembe jutott az a nap, amikor az üveggolyót kaptam. Ahogy olt ültem clábrándozva, becsukott szemekkel, olyan érzés fogott el. mintha álmodnék. Gyönyörű szép álmom volt... Újra első elemista kislányka voltam. Az iskolából mentem haza egy meleg tavaszi délben. Mosolygott a kék ég, az aranyos nap, mosolyogtak az emberek. A sétatéren gyerekek labdáztak, birkóztak, arcuk majd kicsattant az egészségtől, a friss tavaszi levegőn. Én, akkor, ott a sétatéren láttam meg az üveggolyót. Olt csillogott, pompázott előttem. Az aranyos napsugárban minden pillanatban más színben tündökölt. Piros, kék, majd zöld, lila meg sárga fénnyel csillogott rám. Nem láttam mást, csak az üveggolyó. Nőtt, mindig nagyobb és nagyobb lett, nem láttam már a golyózó kisfiúkat sem, a sétateret, a fákat, mindent eltakart előttem a gyönyörű üveggolyó. Hosszú percekig gyönyörködtem, mozdulatlan, szótlanul, le nem véve szememet az üveggolyóról. Ilyen szép, ilyen nagy üveggolyót én még soha sem láttam. Jaj, ha ez az enyém lehetne. Némán forró vágyakozással néztem a guruló üveggolyót. Mig egyszerre nem bírva már magammal, önkénytelenül a legnagyobb elragadtatás hangján, gyermeki kis szivem első forró kívánságával tört fel szivemből a sóhaj: — Oh... milyen ... szép üveggolyó! Hangosan kimondott szavaim után, három kisfiú nézett rám csodálkozva. * Nem értették, mit néz annyira az üveggolyón, az a csöpp kislány, akinek a hátára nagy iskolatáska volt csatolva, amiről a palatáblát törlő szivacs lógott le. Azután a három kisfiú szeme is az üveggolyóra tapadt. Nézték ők is. Tudták, hogy szép, hogy olyan csak egy van és hogy az az egy üveggolyó annyit ér, mint busz másik kőgolvó. A három kisfiú közül hirtelen felugrott az egyik. Felkapta az üveggolyót, pár pillanatig a kezében tartotta, nézte, azután elém lépett :- Nesze, —szólt — neked adom! Megfogta a karomat, kezembe nyomta az üveggolyót és elszaladt. Gyorsan futott, vissza se nézett. Meg sem várta, hogy megköszönjem. Én pedig álltam ott és a futó kisfiú után néztem A golyót erősen szorítottam a kezemben. — Enyém az üveggolyó, — ujjongtam fel örömömben — és tenyeremet előre nyújtottam, úgy gyönyörködtem az üveggolyó szinpompájában. Hazafelé egész utón úgy tartottam a tenyeremen, vigyázva, hogy le ne guruljon. Féltettem a kincsemet, azt a színes szép üveggolyót, ami ott gurult az ucca porában, csillogott a napfényben és ami az enyém lett. Nekem adták. Még most is, sok-sok év utánszereteltel gondolok arra a kisfiúra, aki a legszebb, a legkedvesebb játékát nekem adta. Azóta már megnőtt és biztosan éppen olyan jószívű ember lett belőle, mint amilyen jószivü kisfiú volt annakidején. Mind a héttő pórid járt Pali a homokban mesterkedett. A vár már teljesen kész volt, — éppen hogy a kerítésből hiányzott egy darab. De micsoda vár volt az. Emeletes és mindenféle alagutakkal beépítve. A homok kitűnő nedves, nagyszerűen alkalmas építésre. A palánkot pedig apró ágacskákból szurkálta a homokba. Még kertet is csinált hozzá. A homokba tűzdelt apró virágok és levelek volt a kert. Hát be kell vallani, igazán szép volt. Már egészen kész volt a nagy munka, amikor megjelent Péter, egy nagy darab vajaskenyérrel. Bobi, Péter hűséges kutyája pedig mindenütt kis gazdája nyomában. Péter nagyon elcsodálkozott a homokváron és kérlelni kezdte Palit .hogy ő is játszhasson. Hogyne, — mondta Pali és irigyen pillantott Péter vajaskenyerére — majd én itt dolgoom neked, míg te vajaskenyeret eszel. Tessék, van elég homok, építs te is magadnak, ha tudsz. De Péter továb berőszakoskodott és már-már hajbakaptak, mikor megjelenik Bodri, Pali nagy fekete komondorja. Na de a kutyák sem voltak okosabbak a gazdáiknál. Se szó, se beszéd, egymásnak estek. Csak úgy hemperegtek, egymást marva. Pali várát sem kímélték. Egy-kettőre eltüntették a föld színéről. De most Palinak tűnt el a jókedve. Az ő szép vára odalett. A kutyákat is alig tudták szétválasztani egymástól. De Péternek legalább megmaradt a vajaskenyere. Pali irigyen nézte és nem tudta megállni, hogy ne kérjen egy darabot belőle. Hiszen ő csak tréfált az előbb, nem is komolyan gondolta. Tőle bizony játszhatott volna Péter. ameddig tetszik. —• Hogyisne, — mondta Péter — én kaptam, nem te — és védőleg a háta mögé rejtette a vajaskenyeret. Persze Bodrinak, Pali kutyájának sem kellett több. Nyilván azt hitte ,hogy őt kínálják a vajaskenyérből, mert abban a pillanatban ott termett és kikapta azt Péter kezéből. Még mielőtt Péter magához tért volna, Bodri már árkon-bokron túl Amit vele. Most már Pali kezdett hahotázni. — Igen, a te kutyád lopta el — bőgött Péter. — Az én Aráram meg a te kutyád rombolta össze. De hamar kibékültek, mert belátták mind a ketten, hogy nem voltak sokkal okosabbak a kutyáiknál, holott azok még iskolába se jártak. Tigrisek. Az állatkert egyik erős ketrecében két tigris szomorkodott. Bár bánatosak voltak, mégis büszkén néztek ide-oda, különösen a kisebbik tigris. Amint néz, néz, sok embert lát egy tömegben. A Arasketrec előtt állanak és bámulnak.. Örömmel mondja a nagyobbik társának: Látod, az erőt, a nagyságot itt is csodálják ... hányán, de hányán állanak a mi királyunk ketrece előtt... Tévedsz, öcsém, — szólalt meg keserűséggel a nagyobbik tigris — ezek a majom ketrece előtt állanak ... Kakasok. A Aörös kakas napkelte előtt éppen köszörülgette a torkát, amikor rákiált a fekete kakas: — Én keltem föl a napot...-— Csak akkor kel föl, — morgott a Amrös kakas — ha én kukorékolok. Nosza, egymásnak esett a két kakas. vágták, rúgták egymást, azalatt pedig fölkelt a nap ... — Jól tudtam azt,— mondta egy csöpp csirke — hogy nem ér a hangotok az égig... Rejtett nevek. A kakas sarkantyút Adsel a lábán. A süteményből semmi sem maradt a tálban. Anti teleette magát a sok édességgel. Nem szabad kapzsinak lenni. Péter semmihez sem konvit, ravasz fickó mégis. A legelő csendes, a gulya hazament. Idáig lÓA'asuton utaztam. Mind a három széken már ülnek. A rózsa hegytetőn is szépen virágzik. A kés már kicsorbult, ki kellene élesíteni. A marólúg ostorom szíját is kimarta. A koA’ász napokig he\Tert az asztalfiókban. A bátor dala megmentette a kisbaba életét. Százhúsz tallér sok pénz volt valamikor. A cserkésztábor székhelye az erdőszélen van. Ezekben a mondatokban egy-egy város vagy helység neve van elrejtve. Találjátok ki, melyek azok? A szerkesztésért a (őszerkesztő a felelő* Lapkiadó: Spitzer, Béla. Nyomatott Spitzer Sándor kfinyvny<i<n«i»-> láhaa K utu.titíAM. r
