Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-09-02 / 70. szám
1M33 szeptember 2. KOMÁROMI LAPOK« 3 . oldfu. Haldoklik a komáromi strandélet. Már csak a bátor emberek fürdenek. — A fürdözök utolsó Mohikánjai. — A *komáromi strand élő krónikása. — Beszélgetés a régi komáromiakról. — A motorcsónak-kirándulás eseményei. — No babona, most mutasd meg, hogy mii tudsz ??? Saját tudósítónktól. Komárom, —sz$pt. 1. Hiiba, ha már elmúlt LSrinc r,3pia, akk@r már a líürdőzés bizonytalanná válik és a jóidőre, a vénasszonyok nyarára már «era lehet .olyan holtbizonyosán számítani. A hideg és egyre hosszabb éjszakák nagyon is lehűtik a vizeket és a nappali napsütés melege nem tud összegyűlni és a jó napocska minden reggel kezdheti elölről a fölBielegítés fárasztó munkáját. Az igazi .napsütéses ido ma már ritka és örül néki mindenki. Éppen azért‘használtuk ;föl a tegnapi verőfényes napot, mert ki tudja, lesz-e benne még az idén részünk? Nosza! Föl is kaptunk Imre barátunk vizi benzinparipájára, a karcsú, .gyorsjáratú motorcsónakjára és kellő élelem fölraktározása mellett neki a szőke [Dunának. A verőfényes nap„ a kacagó napsugár dacára a szigeti :Sport-telep vízi osztálya, a tutaj, amely nemrég még szépasszony- és leánykacagástól, gyerekvísitástól, öreg és a napon alvók hortyogásától volt hangos,, most néptelen és äresen ásit föl az égre. A viz már hideg és csak azok fürdenek, akik nem félnek az ismerősök jóslataitól, hogy majd meg fogja bánni, ha föllép a reuma és a koszvény, de már akkor későn lesz .. . Viigan szeiii a karcsú motoros a kikötő hullámait, amely szintén elég üres és néptelen ,és a pár évvel előbbi nagy forgalomhoz mérten igazán siralmas képet nyújt. Gyorsan megérkezünk a komáromi strandra, amelynek kétszeresen őrülünk, mert az uí végén már köhögni kezdeti a motor, ami Imre [barátomat nagy aggodalommal töltötte el, mert nem tudta kivenni a motor köhögéséből, t ogy mi a baja a dédelgetett, féltve őrzött drága gyermeknek, a motornak ? ? A strandon halotti csend fogad bennünket. A szépasszonyok és leányok nevetgélése itt is hiányzik már. Csak néháuy bátor strandoló, akik egész «nyáron déleiőttől estig szoktak ott strandolni, van ott és dacolnak az időjárással és húzzák ki a nyaralási időt, ameddig lehet. Később néhány szerelmes pár lopódzik be a strandi homokra. Most nehezebb a soruk, mert nem lehet elveszni a nagy tömegben és a vízben se lehet lubickolni. Tömeg, az nincs, a viz meg kutya hideg és csak én, aki az első és az utolsó fürdés rekordját nem egy évben tartottam már, merek bemenni vagy ötször-hatszor. Szóval a szerelmeseknek nehezebb a soruk és sokan azt mondhatnák, hogy mért nem mennek máshova ? Nem érdemes. A szerelmeseknek meg van az a hagyományos pechjük, hogy bárhova mennek, ismerősöket mindig hoz az utjiiukba a szerelmesek balszerencséje. A tavasszal Szicília szigetén két komáromi szerelmes párra! találkoztunk, akik szegénykék szentül azt hihették, hogy ott már csak nem találkoznak ismerősökkel, de csalódtak szegények és akkor már okosabbak, akik a komáromi strandra surrannak ki. Időt és pénzt takarítanak meg. Ismerőst, akitől félnek, ad az Isten itt is, azért igazán nem érdemes a türelmetlen szerelmeseknek Szicíliáig menni... A közkedvelt Fehér bácsi, a strand őrzője, gondozója, ismert bőbeszédűséggel terelt bennünket a jótékony soványitó kúrára, ami nemcsak nekem, de az egyre potrohosodó Imre barátomnak is ugyancsak elkel. Az ebéd utáni alvás ugyanis köztudomás szerint hizlal és érdekes beszélgetéseivel iFehér bácsi a szemünkre lopakodó álmot, mint a legyeket, mindig elhesst gette és ezért hálásak is vagyunk néki. Fehér bácsi Komárom családtörténetének éiő krónikása. A múlt század közepétől mostanáig minden komáromi család nyilt és titkos történetét ismeri. Tudja, hogy melyik komáromi asszonynak ki kurizált és bogy melyik komáromi férj szegte meg a hitvesi hűséget. Ezt értem a családok titkos történetének. Rengeteg nevet, személy- és helynevet, évszámot és egyéb adatot tud. Ha elkezdett egy történetet, megkérdezte, hogy a szereplőket ismerem-e? Ha azt feleltem, hogy nem, abból baj lett, mert akkor a Fehér bácsi a családi leszármazást mondotta el és így a történetre kevesebb idő jutott. Ezen úgy segítettem aztán, hogy akárkit kérdezett, hogy ismerem-e, én rendíthetetlenül azt feleltem, hogy már hogyne ismerném. így aztán vagy félezer embert befogadtam az ismerőseim sorába, ami az én Imre barátomnak módfelett tetszett és nagyokat nevetett rajta. Majd kimegyünk még a Fehér bácsihoz és följegyezzük, amit mond, mert sok-sok érdekes adatot tud. Például azt mondotta egyik régi komáromiról, akit persze én is jól ismertem, hogy — Az olyan vöfélyes ember volt egész életében. — Milyen az a vöfélyes ember Fehér bácsi? — kérdeztem. — Hát aki mindig sarkantyus csizmában jár, mintha mindig vőfély volna. Majd azt mondja később: — Köntösös kappanyt sütöttek a lakodalomra. Ez is uj dolog előttem, de megmagyarázza a jó öreg, hogy a rendesen megsült kappant beieszoritották a még nyers malac belsejébe és úgy süiötték ki a malacot. A benne lévő kétszersült kappan nagyon jó izü volt. A malacot, hogy szépen kisimuljon — folytatta gasztronómiai előadását Fehér bácsi — amúgy is ki kell tömni, mielőtt a sütőbe, vagy kemencébe teszik. Néhol zsömlével tömték ki, vagy mosogató rongygyal... — No, no, Fehér bácsi, a mosogató rongy nem valami gusztusos dolog — tiltakozott gasztronómiai jóizlésem. — Hát nagyon jól kimosták ám — igyekezett megnyugtatni Fehér bácsi engem, de nem nagy sikerrel. .. Még sok jóizü és Ízletes dolgot mesélt nekünk a végtelen kedves Fehér bácsi, aki boldogult elődje, a Majer bácsi halála óta vigyáz a strand kabinjaira, most már a téli szezon közeledtével nem annyira arra, hogy be ne menjen valaki azokba, hanem, hogy el ne vigyék a deszkákat. Képzeljük, mi lenne a kabinok hosszú sorából egy hét alatt, ha nem őrizné az éber Fehér bácsi, akitől a pompás strandolás, napozás, fürdés után szívélyesen elkövetkeztünk. .. . Szóval, haldoklik a nyár és bár — mint a vénülő szép asszony — igyekszik múló bájait megmutogatni, bágyadt már a mosolya, a ragyogása, a melegsége, már csak a nagyon bátrak fürődnek. ... És most! időjárási babona, mutasd meg, hogy mit tudsz. Eddig úgy volt, hogy ha azt irtuk, rossz az idő, azonnal jóra fordult. Hát ezt akarom most is. Panaszkodom, hogy nem lehet fürdeni, hát cáfolj rám, énreám, hatezer éves Faunra és mutasd meg, hogy igenis, lehet fürödni, Időjárás babonája! íme, megidézlek, mutasd meg, hogy mit tudsz ... Faun. Komáromi Ház és Telektulajdonosok Egyesületének közleményei Múltkori cikksorozatunkban kimutattuk azt hogy a ház- és teleklulajdonos osztály milyen fontos közgazdasági tényezője az államnak, nemcsak azért, mert az emberiségnek lakást ad, de azért is, mivel egyike a legnagyobb és legbiztosabb adófizető alanyoknak. Most azt akarjuk bebizonyítani, hogy, az állam ezen fontos közgazdasági tényezője milyen méltatlan helyzetben sínylődik. Ingyen pácol, ha AGROST AN-Bai pácolja búzáját! Mert az AGROSTAN-os búzából holdanként 10 kilóval kevesebb vetőmag kell és 100 kilóval több terem, mint a gálicosból. Üszögmentesség! Munkamegtakarítás! Terméstöbblet! 1 kiló Agrostannal 5 mázsa búzát pácol meg — Kapható minden jobb szaküzletben; ha helyben nem találná, forduljon a főlerakathoz : Robinsohn és Kada mérnök vegytechn. társasághoz Bratislava, Duna-ucca 24. — Zilina, Legionárska 5. 309 Valamikor a háztulajdonos a szószoros értelemben háziúr volt; ma azonban ezen kifejezés megcsúfolást jelent. Mert hát ura-e házának a tulajdonos? Nem! Elég, ha a házmestertörvényre, az építési engedélyek körüli mizériákra, a komplikált adózási rendszerre meg a viszásságok koronájára a lakóvédelmi törvényre gondolunk. Ez az utóbbi egyenesen antiszociális, mert nem egyéb, mint burkolt adóztatása a háztulajdonosoknak s nem is igazságos, mert ezzel a teherrel csakis egyeseket sújt s így szembehelyezkedik a közteherviselés élvével, mely azt követeli, hogy a teherből egyformán vegyük ki részünket. Ez a törvény a háztulajdonos és lakók között a viszály magvát hintette el, azok között, akik egymásnak sohse voltak ellenségei s akiknek voltaképen nem is kellene egymással haragban lenniükTM" Ilyen állapotok mellett a háztulajdonos lassan, de biztosan eladósodik, tönkre megy. A ház javítása, jókarban tartása teljesen lehetetlenné válik, se jövedelme, se vagyona, az adó, az árverés réme fenyegeti. Tehát sehol se volna kivezető út, hiszen jogállamban élünk, ahol érdekeinket törvényes eszközökkel meg tudnók védeni, de hát nem is itt a baj, hanem önmagunkban, mert fejvesztve feladjuk még a reményt is, nem ismerjük fel saját közgazdasági jelentőségünket s nincs meg az önvédelmi szervezetünk. íme, tehát itt domborodik ki szervezetünk jelentősége, amely ha nem volna, hát megalkotni kellene azt. dívám és toriesiie a legjobb nagya? lapét s Komáromi Laookaf ették. Pedig apám odavan. — Oda? — Oda. — Hol? — Az olasz Doberdón. Gondolkoztam, hogy miképpen nyu — Itt a blúzom alatt. Megindultunk. Janku a lakásunkkal szemközti házhoz vezetett. Megkérdeztem: — Az előbbieket innen loptad? — Innen. Futott ki a házból. — Honnan tuggya a nevemet? Elmosolyodtam. — Tudom. Olyan szép vagy, aztán olyan takaros, hogy nem is hívhatnak másképpen. kül. Mire reggel fölérez álmából, már messze járunk. Kocsim előtt álltam. Elől már fölhangzottak a vezényszavak, akkor egy futó alak tűnt föl a perronon. — Juliska! — kiáltottam. tassam meg. — Mondd meg anyádnak, hogy megtérítjük a kárát. A lányt nem nagyon elégítette ki a válasz. Keveset várt, akkor megfordult és elment. — Hát akkor gyere. A döglöttek helyett visszalopjuk ezeket az élőket. í Átléptünk a kerítésül szolgáló alacsony palánkon. A vak sötétben tapogatódzva haladtunk előre. Ebben a pillanatban Janku elbődült. Vér öntötte el az arcát és visszafutott! a házba. Ettől 'kezdve minden alkonyaikor átmentem hozzájuk. Kiültem vele az eperfa alá és belehallgattunk a csendbe, amely a búcsúzó nyár fájdalmas illatá-Odarohantam hozzá. Karom kitártam és odaesett zokogva a mellemre. — Ezt... ezt magának hoztam, — ómtól lak a könnyei. Egy szál fehér őszirózsa, meg egy hatalmas birsalma volt a kezében. Másnap éjjel megvártam, amíg Miklós elaludt. Kibújtam az ágyból, kimentem a pitvarba. — Auf! - súgtam bele riasztóan Janimnak a fülébe. Rémülten ugrott talpra. — Alarm? — riadt rám. — öltözz és kövess. Perc múlva kint voltunk az uccán. Kikerültem vele a város szélére, ott megállottám egy ház előtt. — Mit gondolsz, van itt csirke? Janku pislogott. — Bizonyosan. — Akkor aló. Vesd át magad a kerítésen és emelj le az ülőről néhányat. Janku óvatosan körülszimatolta a házat, aztán átvetette magát az alacsony kerítésen. Eltelt néhány perc, Janku ismét megjelent. — Megcsíptem hat darabot a sötétben, — jelentette örömmel. — Hol vannak? — Domnule!... Odaugrottam. Kérdő hidegre vált arccal Miklós állott előttünk. Reszkettem. — Te vagy? Miklós merően nézett. — Én. — Mit csinálsz itt? Miklósnak kongott a hangja: — Azt, amit ti. Csirkét hoztam ezeknek a nyomorultaknak. Egyszerre nevettünk fel. Jankut még mindig rázta a hideg. Miklós nyolc kis fehér csirkét nyújtott oda neki. — Fogd, tedd fel őket az ülőre. Hazamentünk. Negyed vagy ötöd napon az éjjeli kaland után megpillantottam az udvarunkban a kislányt. — Na, megkerültek az elveszett csirkék? Elpirult: — Meg, — mondta halkan. Másnap korábban keltem. Bekiáltottam — Julis... Juliska? val borított be bennünket. Az ólmos felhők már rég elvonullak, utoljára még kiderült az égbolt és reszkető fények bujdostak a levegőben. Csupán a kezét érintettem. Azt is csak egyszer és belenéztem búzavirág kék szemébe. — Óh, Juliska, ha te tudnád — szakadt ki a megmagyarázhatatlan vad fájdalom a szívemből. Föltekintett rám. Alázattal, odaadással, gyermek szíve minden bús, árva, megváltó nagy szerelmével. Aztán... aztán elkövetkezett az idő, amikor a fölmentő ítélet véget vetett magányos életünknek. Másnap már beosztottak mindkettőnket a menetbe. — A hét végén megyünk, Juliskám, — mondtam este. Nem szólt. Csupán megreszketett. A vonatunk váratlanul éjjel indult. Fájt bennem az élet, úgy fájt, mint a verés. Talán jobb is így, köszöntés, búcsú nél-Mögöttünk felhangzott a vezényszó: — Aufsteigcn! Magamhoz öleltem. Elátkozott életem minden viharos megindultságával, a mindenható bús szerelem kiáltásával szorítottam a szívemre, hogy örökre, a ha Iá-. Ion túl is telkembe zárjam. — Isten áldjon, Juliskám, Isten áldjon, visszajövök érted. Aztán futottam. Amikor fölugrottam a kocsim lépcsőjére, visszafordultam. Ott állt a perronon. Bezárult ajakkal, megdicsőült arccal, drága karját búcsút intve emelve a feje fölé. Még láttáin édes kis száját, kék szemét, kis fehér réklijét, kemény cipőkbe bujtatott meztelen lábacskáját, aztán vége volt, törékeny kis alakja elveszett a szürkeségben. * Azóta közel két évtized hanyatlott el, Juliska, hol vagy, merre jársz? Emlékszel-e még rám, a bujdosóra?
