Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-08-12 / 64. szám
1933 augusztus 12. »KOMAROMI LAPOK« 9. oldal. A GYERMEKEKNEK. A madarak dalversenye. Rózsa, Tündérország királynője nehezen várta a tavaszt, a tündöklő napsugarat, az éneklő madarakat, a tarka lepkéket, egyszóval mindazt, ami a tavaszt igazán tavasszá varázsolja. Aranyos, virágos kertjében nem tudta bezárni a jó Isten madarait, hiába Ígért nekik tápláló magvakat s ha hideg lesz, télikertet. A madarak a csábító zsavakat meg sem hallgatták, pedig hűséges hallgatójuk volt Rózsa. Rózsa minden kis madárnak tudott örülni, a csiripelő kis verébnek talán még jobban, mint a kalitkába zárt sárgatollú kanárinak, mert a kis veréb szabadsága felért a rabmadár bús dalával. Rózsa rabmadárnak érezte magát, habár mindene megvolt, de elérhetetlen vágyat érzett versenyt repülni a költöző madarakkal, idegen hazába, az örök tavasz hazájába. Tündérkirálynő születésnapján az egész ház sürgölődött. Mindenkinek azon kellett törnie a fejét, hogy mivel lepjék meg elkényeztetett királynőjüket, Rózsát. A legpompásabb ötletek pillanatok alatt megváltoztak, mert Rózsa virágleikéhez még Tündérországban sem értettek. A sok hiábavaló töprengésnek Rózsa vetett véget. — Jöjjetek hozzám és ne törjétek fejeteket. Kívánságom nehéz, de addig nem nyugszom, míg óhajom nem teljesül. Itt a május és minden madár visszatért, megválasztom a madarak királyát. — Az ötlet csodás, királynőnk, óhajod teljesülhet, mert e kertben annyi az énekes madár, válogathatsz bennük. — Szóljon a tündérsíp, ez nálad van. tündérkirálynőnk, Rózsa! — Még aludnom kell erre, még várnom kell, mig minden fa fel nem veszi ünneplő harmatos köntösét, melyet napsugár készít s álmom csak akkor válhat valóra. Egy szép májusi reggelen, amikor Rózsa álmait kergette, a nyitott ablakon keresztül víg madárdal hallatszott be. Rózsa boldogan köszöntötte a dicső tavaszt, mely álmait valóra váltotta. Gyorsan belebujtatta piciny lábait kis topánjába, elővette sípját, nézegette, még ugyan megfujni nem merte. mig hajában nem volt virág s addig sípja sem szólt. Felöltözött s lement csodás kertjébe, letépte a még harmatos virágot s a fejére tette. Rózsa oly szép volt, igazi kis tündérkirálynő, kinek lelkét talán illatokból szőtték. Megfujta tündérsípját s a madarak körülvették. A kis torkos veréb cip-ciripelve ugrált királynője elé s utána a sok énekesmadár. A kis művészek kicsiny csőrükkel olyan hangversenyt rendeztek, melynél szebbet Rózsa még sohasem hallott. — Drága kis dalnokaim, de nehéz köztetek választanom... Az egyiknek tolla csillogó, a másiknak hangja szól szívemhez, de hol van? Távolról hallom a csodás hangot, mely búsan szól, szeretném tudni, miért bús kis szived, jöjj közelebb kis dalnokom. A madárkarban egyszerre csend lett, a fényestolluak irigykedve figyeltek a hang irányába, a nyitott csőröcske öntötte a csodás hangokat, melyek hatása alatt Rózsa tündér elbüvölten ál lett. Amikor az utolsó trilláját befejezte a kis dalnok, Rózsa magához hívta őt. — Harmatos koszorúm a tiéd, édes kis dalnokom, mondd, mi a neved, jöjj közelebb s maradj mindig nálam. — Fülemüle vagyok, közelébb nem mehetek hozzád, egyszerű gúnyám nem tündérkirálynő elé való. Mig hangomat távolról hallod, tündérkirályleány, szürke tollruhámat nem látod s nem tudod, hogy tündérkertbe nem Való? Szabadság ad hangot nekem, fényes tündérkertben daloln isem tudnék neked, tündérkirálynőm. — Szerény kis fiilemilém, hiába bujdosol, jutalmad elől nem menekülsz. Neved csalogány lesz ezentúl s te leszel a dalosmadarak királya. Énekeljetek vígan, kis dalnokaim, az ünnepelt nem Rózsa, hanem Csalogány, az éneklőmadarak királya. f 0 kapható a Spitzer-féle könyvesboltban, Nádor-u. 29. A csodálatos indiánus. A bokor olt a kert végében éppen olyan volt, mint egy toliseprű. Fagyai vagy .jázminbokor lehetett. Satnya volt, törpe, se gallyai, se levelei. Csak egypár szikkadt, száraz ága. Igaz, hogy égy hosszú telet állt ki s ezalalt pusztult el. Annyira a kert végében volt, hogy én már rég el is felejtettem. Pedig... Pedig nagyon érdekes bokor volt az. Amint xdólag kisült, nem volt se fagyai. se jázmin. Egy meleg, tavaszi délután, már es-, lefelé hajlott az idő, amikor Feri fiam, aki mellettem olvasott valami képeskönyvet, hirtelen megszólalt: — Nézze, apu, mozog a bokor. — Dehogy mozog, te, Feri... hiszen nem fuj a szél? — De bizony, apu, hogy mozog. — Olvass és ne törődj vele. Feri újra olvasásnak látott. Olvasott mindaddig, amíg a szomszédék Karcsija át nem szólt: — Feriii! Gyere stukkóim! Feri ledobta a könyvet és átszaladt. Egyedül maradtam a tágas udvaron. Mamu elment a városba. Jancsi csak hatkor jön haza. Vili. az valahol futballozik, gondolva, hogy a cipőt nem apu veszi, hanem az a fán terem. Malvinka Erzsi néninél üti a zongorát. Hamarosan mind itthon lesznek. Addig sétálok egyet a kertben. A ribizlibokrok már nyújtogatták széles, zöld levélkéiket, a torma széles. haragos-zöld leveleket bocsátott föl, mig gyökere lenn hallgatott a kerti földben, a kukacok ellen verekedett és ezt morogta: Ha féreg nem kotorna, Édesebb vön a torma, Hej, a torma... — Te csak hallgass! — kiáltott rá cgv ifjú hagymaszár — sose leszel édesebb, kivéve, ha cukrot szórnak rád. — Neked az se juthat! — morgott vissza a torma, de hirtelen felsziszszent, mert egy kukac a tyúkszemébe harapott. — Nem tudjátok, mi az, édesnek lenni! — szólalt meg egy koraérett ribizliszcm — egyedül a ribizli lehet igazán édes! — Höhöhö,— nevetett a vén körtefa. Hal Igát lám e növények beszélgetését és eljutottam a kert végébe. Ott volt az a satnya bokrocska, amiről Feri azt állította, hogy mozog. Megálltam előtte és néztem. Nem jutott az eszembe, hogy miféle fajta ez a cserje, ez a pár különös leveles vessző, ami itt balról elég különösen magasra nőtt, mig a többiek lenn lapullak a földön. Amint így néztem, eg3'szerre megremegett a bokor. Megmozdult. Olyanforma mozdulatot tett, mint aki kibújik egy barlangból, ami itt van a kert végében. — Mi ez? — gondoltam, de azért nem ijedtem meg. mert ez nem illik egy papához. A bokor felemelkedett a levegőbe. Egy fej volt alatta,, az emelte magasra az ágakat. Egy komoly, méltóságteljes rézbőrű feje bujt ki a föld alól s az egész bokor megváltozott. Olt ült a kert csodálatos indiánusa a bokor helyén, nagy pipa volt a szájában, pipázott és néha meg-megmozgalla a fején levő ágakat. Ez volt az, amit Feri fiam látott. — Ki vagy ? — kérdeztem. A csodálatos indiánus szomorúan mosolygott. — Nem ismersz rám? Pedig hányszor ringattalak álomba téged, mikor még te kisgyermek voltál. Nem emlékszel Puskaporképűre? — De igen, — hebegtem, — csakhogv... — Eljöttem én is. Nyár van. Napsugár. öröm, vígság a gyermekek közölt. Én őriztem az ő vígságukat. Én ott vagyok állandóan gondolataik közölt, én viszem őket, én tanítom őket játszani, erősíteni testüket és lelkűket. — Puskaporképű... a felnőtteket miért nem? — Mert ők már nem játszanak, legalább már úgy nem. mint a gyerekek. — Bizony, — bólintott egy nagyot a vén körtefa. A többi virágok, füvek és bokrok is elkezdtek fecsegni, úgyhogy egyik se értette, a másik mit mondott. A csodálatos indiánus kinyújtotta karját. Erre csönd lett. — Nézd meg a leveleket a fejemen. Mindenegyes levélen események, boldog pillanatok, szép álmok, bájos történetek vannak fölírva, amelyek mind valóra válnak, ezek a te gyermekeid álmai. Ránéztem egy kedves kis zöld levélkére. A levélke olyan fényes lett, ahogy néztem, mint valami gyémánt. Ekkor láttam benne Malvinkát, mint ahogyan egy pódiumon ül a zongora mellette, körülötte sok ezer ember és hallgatják. Jancsit is megláttam egy másik levélen, amint belenézett valami távcsőféle szerszámba és számolgatott. Vili, a hős Vili, nagyszerű ruhában volt, fényes, aranyos katonaruhában. »Hm, no lám...« gondoltam magamban. Sok-sok képet láttam, gyerekek, még magamról is. Láttam, amint nagyon öreg leszek és alig tudok járni, aztán egy angyalkát is láttam, aki értem jött, de ez nem tartozik már ide. Puskaporképű pipázott lassan. Aztán eltette a pipát és maga elé nézve merengett, gondolkozott. — Puskaporképű — könyörögtem — tedd a gyermekeimet s zerencsésekké .hogy mindig boldogan járjanak az élet útjain. — Nem tőlem függ, én csak jó gondolatokat adhatok nekik, tőlük függ aztán, hogy alakítják ki életüket. Ha reám hallgatnának az emberek, boldogok lennének. De ez nem. lehet, mert a gyerek, amint felnő, elfelejti Puskaporképűt, mint ahogy te is elfelejtetted. Ekkor hirtelen oldalt léptem és megbotlottam a tormában és elestem rajta. Amikor felkeltem, még hallottam a torma kárörvendő, gúnyos nevetését. A csodálatos indiánus viszszasülvedt a földbe és nem maradt meg belőle más, mint egy furcsa, ismeretlen bokor a kert végében. Megütöttem a fejem a fekvőszék fájában és fölébredtem. Vili, Karcsi, Jancsi, Feri nagy lármával száguldottak be a kapun. — Apu, apu, nézze! — Mit nézzek? — Nézze... most indiánus vagyok! röhögte boldogan. — Ezek a fehér kutyák meg akarnak skalpolni, de én nem engedem. Hohó ... huhuhu! Körülszáguldottak a kerten. — Várjatok! — ordította boldogan Feri, —- előbb erről a bokorról indiánus díszt csinálok. — Jól van, Feri... — hallottam a bokor hangját gondolataimon keresztül. Ma sem tudom biztosan, hogy nem a csodálatos indiánus szólalt-e meg akkor. Két szobás adómentes ház eladó. Cim: Eötvös-utca 48B. A szerkesztésért a főszerkesztő a felelői« Lapkiadó: Spitzer Béla. Nyomatott Spitzer Sándor könyvnyomda* Jáhaa Kontúrom. T—r T
