Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-06-24 / 50. szám
1983 június 24 »KOMÁROMI LAPOKc 3. oldal Százhatvan korona adósság miatt agyonverte a keresztapját. Tízévi fegyház az ipolyfödémesi gyilkos büntetése. Saját tudósítónktól. A komáromi esküdtbiróság dr. Soós Imre feisőbirósági tanácsos elnökletével csütörtökön tárgyalta Molnár István Bakó, ipolyfödémesi lakos bűnügyét. Molnár Istvánt az ügyészség gyilkosság bűnével vádolta meg, mert ezév április havában keresztapját, Koncz Istvánt egy járomszöggel kétszer úgy vágta fejbe, hogy Koncz István nemsokára belehalt a sérülésekbe. A vádlott, — egyszerű munkásember, télibekecset, durva vászonnadrágot hord a tárgyaláson, — előadja, hogy a kérdéses napon, hajnali hat órakor Velebi Mihály nevű szomszédja meghívta pálinkázni. Éhgyomorra ittak s az erős törkölytői becsipiek mind a ketten. Molnárnak részeg fővel ismét eszébe jutott nagy bánata, hogy Koncz István százhatvan koronájával tartozik, s nem akarja megadni. Már jóelőre Komárom, — június 23. magához vette az utón „önvédelem céljából“ a járomszöget s szeszesen beállított a keresztapjához. Koncz Istvánt meglepte a reggeli beköszöntő s ismét megtagadta az adósság kifizetését. Molnár előrántotta a járomszöget és fejbeverte vele a keresztapját, aki véresen esett a földre. Mikor tettének következményeit látta, önként jelentkezett a csendőrségen, mivel nem akarta, hogy alaptalan gyanú miatt letartóztassák a feleségét. Az egyik tanú úgy vallott, hogy Molnár saját előadása szerint már régen készült a leszámolásra. Az esküdtek dr. Rigán vád- és dr. Aranyossy Endre védőbeszéde után szándékos emberölésben mondták ki bűnösnek s Molnár tizesztendei fegyházat kapott. Ügyész megnyugodott, vádlott és védő semmiségi panasszal éltek. Az emberrabló haramiák szép „míntafoglyánakáí gyöngyélete a rabságban Nagy divat az emberrablás. Kansas Cityben banditák elrabolták Miss Mary Morton orvostanhallgatónőt. Szülei lakásában éppen fürdőkádban ült, amikor a banditák behatoltak hozzá. Kiemelték a kádból, revolverrel kényszerítői lék, hogy felöltözzék, azután magukkal vitték és két napig tartották egy pincében, amig meg nem kapták az érte járó G0.000 dollár váltságdíjat. Ezeket a banditákat valószínűleg nem fogja kézrekeríteni a rendőrség, mert a fiatal lány a rendőrségen megtagadott minden felvilágosítást a banditák személyéről és az elrablás körülményeiről. Ezzel szemben igen részletesen elmondta, hogy milyen jól érezte magát a gangsztereknél. — Rendkívül kedves emberek voltak. Különösen az egyik volt nagyon rokonszenves. Ez egy ír fiatalember, aki valamikor orvostanhallgató vblt, de azután nagy nyomora miatt kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait. Örült, amikor volt kollégára akadt bennem, elbeszélgettünk mindenféle egyetemi dolgokról és megvitattuk az ifjúság mai helyzetét. Sajnos, megláncolva tartottak, de magam is beláttam, hogy nem tehettek egyebet, mert utóvégre nem azért raboltak el, hogy mingy árt megszökjem tőlük. Ettől eltekintve a legfinomabb kiszolgálásban volt részem, kitűnő élelmet adtak, tiszta ágyat kaptam, rádióval szórakoztam, sőt defcektivregényeket is adtak kölcsön. Mondhatom, régen nem éreztem magam olyan jól, mint ebben a társaságban. Egy ideig bridzseztünk is. Kezem kötelékeit egy kissé meglazították, hogy a kártyákat kezembe vehessem. Amikor eltávoztam tőlük, az ír fiatalember szép virágcsokrot adott. Érzékeny búcsút vettünk és a gangszterek kijelentették, hogy ajánlani fognak kollégáiknak, mint »mintafoglyot.« Nem szeretném, ha valami bántódásuk esnék emiatt, nagyon derék emberek, nem tudnak tisztességes utón megélni, ezért kénytelenek így megkeresni kenyerüket. Az amerikai emberrabló front egyéb eseményei: A leavenworthi fegyházból drámai körülmények között megszökött nyolc fegyenc. A fegyencek baseball-mérkőzést rendeztek és ennek során nyolc játékos rávetette magát a börtön igazgatójára, összekötözték, autóba dobták és elrobogtalc vele. Útközben megállítottak és elraboltak két leányt és egy idősebb asszonyt és ezeket is magukkal vitték. Amikor üldözőik autón utánuk eredtek és feléjük lövöldöztek, felemelték a nőké L és a fogházigazgatót és pajzsként tartották őket a golyók elé. Az üldözők erre abbahagyták a lövöldözést. A fegyelmeknek sikerült megszökniük. Amikor már biztonságban voltak, kidobták autóikból a fogházigazgatót és a nőket. Az emberrablás divatja Mexikóra is átterjedt. Ismeretlen tettesek elrabolták a saltillói angol Konzul fiát, a 17 éves Richard H. "Barnet-et. A fiatalember saját kisautóján indult hazafelé a középiskolából. Soha többé nem tért haza. Autóját az Egyesült Államok határa mellett találták meg teljesen szétszedve. A nyomozás eddigi adatai amellett szólnak, hogy az angol konzul fiát elrabolták és átvitték Amerikába. t Sziciiia-szigeti emlékeimből Messzina, a szomorú város. — A kamocsai bakter és a messzinaiak. — Hófehér gyászmenetek. — A tengeri rablók. — A föld egyik legszebb útvonala. — Amikor az ember nem fér föl az autóra. — A sors kárpótlása. Mintha csak bivalycsorda úsznék a tengeren. — A taorminai görög színház romjai között. — Fenséges kilátás az Etnára. — Amikor az emberre szép nő mosolyog és üres a zsebe. — Pardon szenyóra 1 Saját tudósítónktól. Komárom, június 23 Szegény Messzina, valósággal a balsors városa. Mennyi szenvedésen ment át. Hiszen a legutóbbi messzinai földrengés alkalmával is 1908 dec. 28-án is több, mint hatvanezer lakósa pusztult el. Amikor három éve arra jártam és róttam az uccákat, több temetési menettel találkoztam. A lovak, a halottas kocsi, a koporsó, még a lovak szerszámai is hófehér volt, valami fiatal leányt temethettek. Az uccákon sincs az az igazi nagyvárosi mozgalmas élet, mintha kihalt városban járnánk, mintha ez a szomorú város még most is gyászolná azt a hatvanezer halottját, mintha balsejtelem ülne az arcokon, hiszen sose lehet tudni, hogy az a tömeggyilkos, a most szelíden szunnyadó hófehér hajú öreg, az Etna, mikor rázza meg borzalmasan, kétségbeejtőn a földet. A rombadüit palotákat is nagyon lassan építették föl újra, mintha attól félnének, hogy úgyis romba dűlnek még azok. Sehol a nem mehet diáknak. Nyár végére Imreh Pálné megalkudott nagyapóval. Úgy szólt az alku. hogy' a fiút elviszik a kollégiumba, de csak pár évig taníttatják. A szép gazdaság megvan, szerezzen tudományt is hozzá, mindenképpen első ember falujában. Ehhez aztán nagyapónak is nagyr kedve támadt. Abban állapodtak meg, hogy szeptember harmadikán maga nagyapó Íratja be Déneskét Keresztáron. A szekereket előző este előállították. Déneske és édesanyja felkötötték rája a diákok kelengyéjét: pokrócot, szalmazsákot, elemózsiás ládát. Senki boldogabban nem feküdt le ezen az estén, mint a kis Imreh Dénes. Ó, csak egyszer ott lehessen a Múzsák hajlékában! — mint Bakó tanító úr a kollégiumot emlegetni szokta Arra ébredt, hogy' édesanyja ott sirdogált ágya szélén. — Mi történt? — könyökölt fel ijedten. — Mégsem visznek el a kollégiumba, — tördelte a szót édesanyja. — Meggondolták a dolgot. Déneske leugrott az ágy'ról és kiszaladt az udvarra. A szekeret már szín alá húzták, a szalmazsák, pokróc és diákláda egymás mellett hevertek a földön. A fiú felsikoltott és ráhanyatlott a szalmazsákra. Édesanyja ölben vitte be a házba. Nagy beteg lett, a doktor azt mondta, hogy' idegláz gyötri. A fér fiák komor arccal jártak-keltek -ágy'a körül. Mível lehetne lelket önteni beléje? Nagy'apó néha ágy'a szélére ült és kényeztető szóval kérlelte, csikót, borjút, bárányt Ígért neki, karácsonyra pedig fényes rámás csizmát. De a fiú csak sorvadt, kornyadozott. A férfiak az asszony ellen fordultak, emésztették. < — Te bolondítottád el a gyermeket, most aztán térítsd észre, — követelték tőle. — Jól van, megpróbálom! — szólt egyszer az asszony. — A lelkére beszélek, visszaszerzem a jó kedvét. Csakugyan, Déneske talpra állott pár nap alatt. Jó kedve volt, énekszóval töltötte meg a ház környékét. örvendezett nagyapó és fogadkozott, hogy el nem ereszti szeme elől az unokáját. Hogy' miért volt olyran jó kedve Déneskének? Azért, mert anyja azt Ígérte neki, hogy jövő őszön mégis el fog menni a kollégiumba. Álég van egy mód a férfiak meggyőzésére, most arra fog sor kerülni. Csak tanuljon szorgalmasan még egy évig a Bakó tanító úr keze alatt: a jövő ősz majd meghozza, ami az idén elmaradt. Hát tanult is Déneske és erős hittel várta édesanyja csodatételét. Ny'ár elején nagy ijedelem szakadt rája. Már régen észrevette, hogy a nagyok néha összebújnak, súgnak-búgnak, tanakodnak, borús fővel járnakkelnek. Valami lilokzatos, nagy félelem lappangott a ház körül... Miért? Honnan jött a (sötét felhő? Most, nyár derekán végre megtudta, hogy miért szomorkodnak a nagyok. Édesanyjának rövidesen kórházba kell mennie! — Imádkozzál, édesfiam, hogy meggyógyuljak, — biztatta az édesanyja. Ha meggyógyulok, akkor ősszel nagy'apóék bizonyosan elengednek a kollégiumba. Hárman mentek a városba. Apja és anyja hátul ültek a puha szénaülésen, nagyapó hajtotta a lovakat. Csak nagyapó jött meg a szekérrel. — Apád édesanyád mellett maradt a városban, — mondotta Déneskének. Hosszú napok múltak és semmi hír sem jött a városból. Déneske fáradhatatlanul imádkozott anyja gyógyulásáért. Egy napon átment nagyanyjához a szomszéd faluba. — Mit tud édesanyámról? — kérdezte nagy jajszóra fakadva. — Csak nem halálos? — Bizony, édes fiam, Isten kezében van az élete... — árulta el az öregasszony. Hazament Déneske és mind csak imádkozott. Bár csak az apja jönne már meg és hozna hírt! Már az kezdett eszébe járni, hogy elszökik nagyapó őrizete alól s bemegy a városba édesanyja látására. Apja mégis megelőzte, hazatoppant egy délelőtt. Nagyapóval leültek az udvaron a nagy körtefa alá, őt továbbküldték, hogy' ne hallja beszédüket. Remegő szívvel figy'elt arrafelé a ház küszöbéről. Né, né, nagyapónak hirtelen nagy kedve támad! Vígan csapkodja öszsze tenyerét, hálálkodva pillantgat az égre. — Gyere csak, te makacs fickó, — kiáltotta oda neki. Odaszaladt Déneske. — No, most aztán elmehetsz diáknak. nem bánom! — nyomóit barackot a fejére. Frissen szedelőzködtek föl a körtefa alól, a szekeret előhúzták és telerakták párnával, derékaljjal. Mind a ketten felültek. Déneskét a béreslegényre bízták. Nagyapó a lovak közé vágott, elszekereztek. Délután megjöttek a városból. A szekér megállóit az ajtó elölt, hát látja Déneske, hogy édesanyja felkönyököl fektéből. Mosolygott rája, intett, hogy lépjen közelebb. Fölemelt egy kis fehérkendőt. — Nézd csak. Déneskénu a kis öcséd!...
