Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)
1933-04-01 / 26. szám
*«33 ápri is 1 »KOMÁROMI LAPOK< 9 oldat _____„ A GYERMEKEKNEK. _ <&. Jóska meg Pista. Jóska, Pista nagy békében Ott éltek a faluvégen. Jóska: piros, nagy kőházban, Pista pedig: kalyibában. Egyik gazdag, másik szegény, S mind a kettő víg kis legény. Együtt jártak a határra, Mig tél jött a meleg nyárra.... Télen szegény Pista fázott, Jóska: bundában szánkózott; Fején sapka, lábán csizma ... V Szomorúan nézte Pista .,. Gondolkozik Jóska: ejnye, : Nincs így jól a dolgok rendje! »Ülj fel Pisla a szánkába, Ide mellém, a bundába ...« ... Csilingel a szánkó vélük, Meg is ered a beszédük, S ők megértik egymást szépen. Mint nyáron — a faluvégen ... A megcsúfolt róka. Esteledett. A víz tükörsimán feküdt cl a nagy ég alatt és a hold kedvlelve nézegette magát benne. Csend volt mindenfelé, a vizimadarak elültek már, csak a békák ébredeztek, próbálgatták a hangszereiket, kiki azt, amelyet az esti hangversenyen fújni fog. A róka is fölébredi, nagyokat ásított, megtörölte bajuszát a nyelvével, aztán fülelni kezdett: nem hall-e valami gyanús neszt? Ekkor nagyol korgoit a hasa: éhes volt. Kissé leszegte a fejét és elgondolkozott. Mit is vacsoráljőn ma? Egy 'kis vad kacsapecseny e bizony nagyon jól esne, de megtenné a szárcsa is, csak hozzájuk lehetne férni! De ez a népség olyan óvatos, hogy a nád legkisebb gyanús iligására már lármázva röppen fel és akkor líbTik1 vöcskök, bíbicek, mintha csak rádión közvetítenék, egyszerre kapják meg a bírt: Vigyázat! Róka koma vadászatra indult!... A szél hordja el a papucsukat, mii lehetne itt tenni? Nagy gondban volt róka koma és mennél jobban korgotl a basa.1 annál nagyobb lett a gondja. A nádas szélén leült. Orrát óvatosan dugta ki. Nézett előre, nézett jobbra s balra és szimatolt, szimatol 1, orrát különféle magasságokban fúrva a levegőbe. Nagymesszire, nem is a tanya irányában, valami mozgót látóik — Ember? — nézett utána hosszan. — Mondom, hogy korán van még. De a hasa csak korgott tovább is. Ekkor vagy harminc lépésnyire előtte, a mezőn, valami kibújt a földből. Ürge voll. Szépen megállt a kunyhója bejárata előtt, kicsit nézelődött, aztán fonni kezdett. Nem vette észre a rókát. — Ez is pecsenye! — gondolta a róka és hasra feküdt. Ellapult, amennyire csak tudott és'csúszni kezdett az ürge felé. Szinte észrevétlenül haladt előre egy cenlignéíerl, tizei, húszat, már egy méterrel előbbre volt, a füle lapított, farkát behúzta, csusszanf, a szeme sugara kilőtt nyílként fogta az ürgét, minden izma feszüli, még egy métert! Hangtalanul libegett, a nyála összegyűlt. Még egy métert! — és kúszott, kúszott, már azt számította: egy ugrással elérné-e? amikor az ürge észrevette, riadtan ’füttyéntett és zsupsz! benne is volt már a lyukban. Róka koma dühösen ugrott föl, utána, dohát nem fért be a szűk kis lakásba. Hát csak kaparta, kaparta a földet, mérgesen és hiábavalóan. Róka koma meg mi mást tehetett volna, leüli, megvakarta a füle tövét és szidta a maga ügyetlenségét. Aztán a tanya felé fordult. A tanya! Egész libafalka van ott! IIü, micsoda jó falatok! Szép kövérkések s van mit falni rajtuk, úgy bizony! Mit ér egy ilyen kis ürge? Ha kifordítja az ember a bundájából, alig -egy falat. Csak még éhesebb lesz lőle. Hanem a liba! Egy bokor mögé húzódott és ott ábrándozott a libapecsenyéről. A nyála is csurgóit, amig rágondolt. No, a gúnárt bizonyosan elhozza! De ha nem is ép a gúnárt, az se lesz baj. Csak liba legyen, meri nagyon éhes. így teli, mull az idő, mig végre is elérkezettnek látta, hogy meginduljon. Óvatosan osont s közbe meg-meglapult, nehogy valaki észrevegye. Szép, csöndes idő volt, szél se járt s így a kutyák se érezhették meg a szagát. Ment. Megállt. Szimatolt. Aztán újra ment egy darabol. Végre ott volt a kerítés aljában. Halkan kaparászni kezdett és szorgalmasan lapátolta a földet a lécek alól. Előbb kis gödör támadt, aztán nagyobb, majd akkora lett, hogy a lába átfért már, aztán tovább tágította s egyszerre a feje is becsúszott. — No, még egy kicsit! — biztatta magát. Most bent volt. — Abán, erre balra van a társaság'! — gondolta és lapulva vizsgálgatta a terepet. Nem, ilyen egyszerűnek mégse vélte a betörést. Csak most a kutyák ne háborgassák. Előrekúszott s akkor egyszerre meglátta őket. A szabadban volt az egész falka. Vagy öt ven darab. A szive hevesebben dobogott és mind közelebb merészkedett az alvó libákhoz. Ekkor éles szószegés hallatszott s utána a g.unár elkiáltotla magát: — Gá-gá! Róka jött ránk!... Vágd, vágd, nem apád! A sok liba, lúd. mind fölriadt, vad lárma keletkezőn, a róka, ha már idáig jutott a dolog, meg akarta szerezni a zsákmányát. Közéjük rontott, de ekkor egy éles csőr úgy szemen koppintottá, hogy menten be kellett hunynia a szemét s ahelyett, hogy valamelyik ludal megragadta volna, megtorpanl. Vesztére; Amig félszemmel pislákolt, a többi is nckitámadt, innen k^Mplélwoimau is \;áglák} niay azl se tudta, merről védekezzék, folyt a csihipuhi. Most fölhang'zoll a kutyák csabolása is és a róka koma már csak azt nézte: merre hamarabb? Mint a pörgettyű. úgy fordult vissza és neki a kerítésnek. De be könnyebb volt, mint lp, mer! akkor még kél szemmel látott,. így hát, amig. kibújt a lyukon', a, kutyák- is megszánlogalták a bőrét a fogukkal. Megcsúfoltan, megtépázottan kullogott a róka a nádas felé. A libák meg diadalmasan beszélték meg az izgalmas éjjeli csata részleteit. —- Buriburitátátá, sok lúd disznót győz, mondták eddig is az emberek — szavalta a gun ár. — Most már majd elmondhatják, hogy rókát is. — Kátatakátata, igaza van, — bólogatlak a többiek. — Valóságos hősök vagyunk. És soha olyan boldogan nem bajtolták fejüket a szárnyuk ‘alá, mint ezen az éjszakán. Nem mind arany, ami fénylik. Volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy ember, akit úgy hívtak a népek, hogy Hallgatag Mátyás. Csakugyan szűkszavú, hallgatag szerzet volt az öreg, roppant ráillett ez az elnevezés, de az is való igaz ám, hogy nem mindig volt őkelnie ilyenféle, hanem inkább dússzavú, játékoskedvű, eleven legény, különösképpen Matyi korában. Matyi gyerek vándorkomédiás szeretett volna lenni. Utazó, kóborló, mozgalmas életű művészforma, akinek se országa, se hazája nincs, mégis mindig mindenütt otthont lel. Vándorkomédiái ugyan nem látott még akkor, a valóságban, csak könyvben, lepingálva, életéről is annyit tudott csupán, amennyit hallomásból eszébe szedett, de azért a nyomórúdon nagyban hányta a bukfencei, kötőfékszáron járta a kötéltáncot, Sajó kutyát, szegényt, kerékabroncson ugráltatta, ha meg módja került rá, jószívvel mázolta be főzőliszttel az ábrázatát. Az iskolát minden alku nélkül eladta volna holmi repedt réztányérét, ám zengő hangjához még ámbitusos fehér házuk árán is vásárolt volna egy cseppecskét. El lehet hát gondolni az örömét, mikor egy verőfényes őszi reggelen valami vándorkomédiás viharvert kocsija döcögött be faluja piacierére. Ettől fogvást hat ökörrel se lehetett volna Matyit a ponyvasátor mellől elvontatni. Csak a hasa kergette haza egy-egy kis időre, máskor váltig ott csellengett a bámészkodók között, mintha bizony fizetség járt volna ki a strázsálásért. Hisz’ kijárt érte valami, ha úgy vesszük, csak nem tallérokban, hanem tarka-barka látnivaló képében. Utóvégre be-bepillanthatott néha a türelmes várakozó a cifra firhang mögé, mikor félrebillent. Kimondhatatlan vágy nyergei te meg a Matyi szívét:- elmenni,,. el, meszsze. ezekkeL a szines életű vándorokkal: Módját is ejtelle. A főkomédiás szemfüles fiával hamarosan összekomázott. Mivel a zsebe dióval voll tele, a barátkozás könynyűszerrel ment. Adott bőven a komédiásgyéreknek, az meg megoktatta a tennivalóra. — Mikor majd felszedjük a sátorfát, aztán valamennyien felcihelődünk, húzódj fel te is hátul a kocsi-fékre, ami a tengelyből kiáll. Mikor a falu mögöttünk marad, én beeresztelek a kocsiba. Akkor már nem zavarnak viszsza. így is történt. Reggelre megérkeztek a szomszéd faluba. Matyi széles ábrázattal csapolt a főkomédiás tenyerébe, mikor az maguk közé fogadta. Beteljesült az álma. Hanem bizony óráról-órára savanyúbbá vált az édes-széles kuncogás Matyi szájaszögletében. Nem úgy ment ám se az oktatás, se a tanulás, mint odahaza. Fáradságos munkává csutíyult a játékos móka. Utána meg nem pihenés, iekvároskenyér-majszolás következett, hanem igazi, kemény robot. Gerendád pelés, kocsimosás, állatetetés ... Az evés bizony legutoljára maradt, akkor is kevéske, röszszacska. soványka étel. Hej, de megbánta már Matyi a tettét, de itthagyta volna ezt a keserves életét, ha olyan messze nem sodródott volna szépnézésű édesanyjától, falujától, csipkésszélű kis patak partjától. Ha akadt pihenőperce, örökösen odahaza járt a lelke. Mennyivel jobbszagii is otthon az akácfa virága tavasszal, mennyivel aranyosabb nyáron a gabona kalásza, milyen mézes a szőlőtőke bíbor bogyója őszfelé, milyen hófehér föld-apó téli subája karácsony táján... De hiába volt a vágyakozása, hazajutni már nem tudott. így fakult el lassan a jótorkú Matyi harcos hangja esztendők múlásával. A komédiásgyerek csak addig volt cimbora, mig dió «zörgölt a zsebében, aztán egészen magára maradt volna, ha egy szelíd majom nem szegődik mellé vigasztaló pajtásul. Ez bizonyult csak hűséges társnak, mióta megvédte a korbácstól. De hát ez a szegény állat nem tudta szavakba önteni érzését, gondolatát. Teltek, mentek az esztendők. Matyi már ügyet se vetett rá, mi történik a sátoron kívül. Körül se nézel! egy-egy uj faluban, mikor megérkeztek, azt se tudta, höl vaunak, hová mennek lovább. A változatosság is egyformává sápad, .ha mindéiig tart... Egyszer, egyik kis falucskában nehéz mutatványát végezte Matyi a magas rúdon. Forgás közben tekintete a nézők sorába tévedt. Hát — Uramfia, — majd leesett a rúdról hirtelenében. Ott ült az édesanyja, aki azóta minden vándorkomédiát végignézett, mióta Matyi elment. Ö is ráismert a fiára, rögtön, de kiáltani is elfelejtett az örömtől, aztán meg nem is meri, a félelemtől, nehogy lezuhanjon szegény. Szerencsére nem történt haj. Mikor Matyi leugrott a rúdról, boldogan ölelték, csókolták egymást, mert a fiú bűnbánattal tért meg, édesanyja meg bűnbocsánattal fogadta. Meg is fogadta, hogy többé soha ki nem mozdul a falujából. Nem is mozidul t, megtartotta a fogadalmát. Élt boldogan az öregekkel együtt, csak a szava csendesedett el, azért hívták ettől fogva Hallgatag Mátyásnak. A madárijesztő. Kopár határszélen görnyedten állett egy megtépett, öreg madárijesztő. Hajdan félelmetes alakja nevetségesen fityegett a póznán és körülötte varjak raja tanyázott. A legnagyobb Varjú behorpadt vállára szállott és szónokolni kezdett:-- Kár-kár, hogy előbb nem tudtuk, milyen tehetetlen ez a figura itten. Micsoda lakomákat csaphattunk volna a nyáron, de miatta még csak a közeibe sem mertünk jönni. És ezeket mondva, hegyes csőrével dühösen hasított bele a madárijesztő görnyedt hátába. A többiek is köréje szálltak és valamennyien csíptek egyet rajta. Az öreg madárijesztő nagyokat sóhajtott, de nem tudta, mit tegyen. Lenge fuvallat járt arra, mely még a jobb időkből ismerte őt és nagyon megsajnálta a csúffá tett vitézt. Sebes keringésbe kezdett és új életet vive a madárijesztő elernyedt karjaiba, lóbálni kezdte őket vadul. Az elbizakodott varjak megdöbbenve rebbentek széjjel és menekülés közben egyre azt hajtogatták, hogy kárkár. A szerkesztésért a főszerkesztő a feleli«* Lapkiadó: Spitzer Béla. Nyomatott Spitzer Sándor könyvnyomda® Iában Komárom, tatot megnyitás Tisztelettel értesítem a n. é. közönséget, hogy a világhírű T m ■S® <«?>8sk fifi p- j, op cipőgyár lerakatát átvettem és Nádorutca 15. sz aíatt április elején megnyitom. Tisztelettel Herskovifs Jenő ✓Sí "he"***® V '' Shoe .*/ ***••«■««»»** gyári lerakata.
