Komáromi Lapok, 1933. január-június (54. évfolyam, 1-51. szám)

1933-04-01 / 26. szám

2 o 04 »KOMÁROMI LAPOK« 193 3. április ]. A nácik és őrsvezetőjük. Irta: Quidam. Eszem ágában sincsen azt helyesel­ni, ami a német zsidósággal történik, de mintha itt is valahol a középen fe­küdnék az igazság. A világsajtónak az a része, amelyre a zsidóságnak van befolyása, vagy kezében van, eszten­dők óla nácizik és őrvezetőzik, a né­met választások után sem hagyott bé­két a barnaingeseknek és a kampós­­kereszteseknek és azt gondolta, hogy ha mindig náciznak és őrvezetőznek, akkor maguktól leomlanak Jerikó fa­lai. Mikor azután a német parlament felgyújtását is a nácik és az őrvezető nyakába akarták varrni és erre a bar­­naingesek a forradalmár baloldal meg­­rendszabályozásával feleltek, akkor pedig a német terror és különféle kín­zások híre árasztotta el a kontinens egyes államainak alapjait. Ez azután betette az ajtót. Mivel pedig ez nem volt igaz, a nácik is azt a közmondást követik, hogy »ha te ütöd az én zsi­dómat, én is ütöm a te zsidódat« és gazdasági represszáliákba fogtak. Már pedig, ha a német dühös lesz valaki­re, ezt igen nehéz a fejéből kiverni. Mindenképen sajnálni lehet a né­met nemzethű zsidóságot, amely ez­zel helyrehozhatatlan károkat szen­ved. De ha az esztendők óta gyalázott német nemzeti szocialistákra gondo­lunk és a megszervezett terrorhadjá­ratra, a német nép súlyos megsérté­sére és legyalázására, ahova ez az ostoba sajtóhadjárat vezetett, némileg megértjük, hogy a németek ellen hir­detett bojkottra a németek is bojkottal 'válaszolnak. Mivel pedig fezt a jogvitát nincsen, aki elintézze, mert erre senki sem érezhet kompetenciát, ebben a konfliktusban adnak is, kapnak is se­beket kölcsönösen. Sajnálni kell emberileg azokat a né­met zsidó kereskedőket, akiknek bolt­ajtaja előtt majd egy-egy barnainges »világosítja fel« az oda igyekvő ve­vőket. Ez egyértelmű a kereskedelem egy r észének kipusztításával. De talán erre nem is fog kerülni a sor, hanem meggondolják a dolgot azok. akik ezért kétségtelenül felelősek a német nép többségének rendszeres sértegetéséért, amelyet esztendők óta űznek. Mert az újságírók egyrésze azt hiszi, hogy neki mindent szabad, de másnak nincs joga visszaütni. A német pedig türelmes, de ha* felbőszítik, bizony visszaüt sú­lyos öklével. Minden nemzetnek tisztelni kell be­felé élő életét és lelkivilágát megsér­teni nem tanácsos. Ha a német nép többsége ma arra az álláspontra he­lyezkedik, hogy nemzeti irányban lát­ja jövőjét biztosítva és nem kívánja sem a bolsevizmus, sem a marxizmus jármába fogni magát, ezt az álláspon­tot el kell fogadni. Ha valakinek már elég volt a forradalomból, ez az ő dolga, ha valaki békésen akar dol­gozni, ebben is kár háborgatni és ha egy nemzet, amely minden poklok­­poklán keresztülvergődött két évtized' alatt, nyugalomra vágyik, ezt is meg lehetne érteni. A nácik és az őrvezető sokáig tűrtek. Most azt mondják, hogy elég volt, nem vagyunk hajlandók to­vább a pofonokat elfogadni, mi is visszaütünk. És a dolog úgy áll, hogy a német nemzeti társadalom olt áll mögöttük, holott a gondolkodó ember­nek be kell látnia, hogy az erőszak nem lehet jogforrás. így bűnhődnek ártatlanul az egye­­dek mások meggondolatlanságáért és bűnéért, a londoni és newyorki né­met bojkottért. Csak az a kár, hogy a gyújtogató ritkán égeti meg a kezét, de az, akire rágyújtották a házat, az érzi, hogy a tűz milyen könnyen és fájdalmasan éget. A német baloldal és lapjai elsősorban a felelősek a történ­tekért és felelősek a többi államnak ily beállítottságú lapjai is, amelyek az objektivitást kikapcsolták számí­tásaikból és azt hitték, elég, ha a boj­kottra uszítanak a németek ellen. A szovjet ellen sohasem uszítottak, pedig ott milliókat küldtek a halálba sok­szor ezért a rettenetes bűnért, mert jó családokban születtek és szerettek vol­na tovább is kényelmesen és jól élni. Az emberi jogok ligájának sem fájt a sok millió ember kipuszlítása, pedig A képviselőház ülésén a pénzügyi törvényjavaslatok tárgyalása során a magyar ellenzéki pártok nevében Szüllő Géza dr. szólalt fel és foglalt állást a kormány javaslatai ellen. — A nervus rerum gerendarum a pénz, — úgymond — de ennek az alapja a politika és ezt a politikát akarom itt szóvá tenni. Az a mód, ahogy Benes miniszter megkötötte a hármas kis entente szö­vetségét, nem talált elismerésre sehol. És igen nagy külföldi politikai ténye­zők és gazdasági hatalmak kezdenek bizalmatlansággal nézni erre a túlmé­retezett politizálásra, mert: ők nagyon jól tudják, hogy szövetségesnek csak az alkalmas, aki gazdaságilag körül van vértezve és aki mint nemzeti egy­ség értéket képvisel. Tizennégy eszten­dei ügyes propagandával Csehszlová­kia úgy tűnt eddig fel, mint egy gaz­daságilag erős alakulat s mint egy meglehetősen egységes nemzeti erőt képviselő állam. Közben azonban az árindexeket figyeli a világ. És figyeli a világ azt, hogy milyen a kereskedel­mi mérlege egy államnak, nézi, mek­kora benne a munkanélküliség és mi­lyen a közszellem? Mert hiszen egy ál­lam nem szintézis, ahogy azt olyan kedvesen szokta mondani Benes mi­niszter, hanem az állam egy orga­nikus institúció és az, ha az össze­tartó erő az államot alkotni akaró vágy nincs meg egy államban, akkor az mint szövetséges nagyon keveset ér. A republikának kereskedelmi mér­lege folyton rosszabbodik, a mező­gazdasága csak ad abszurdum vitt vé­delmi vámokkal tud úgy ahogy lézen­geni, az ipara pedig eltekintve a hadi­anyagok gyártásától, kétségbeesett helyzetet tár elénk, önmagában na­gyon nehezen tudta fenntartani a re­publika pénzügyi egyensúlyát, erre elég azokra a milliárdos deficitekre tán aszondom: »Hej, édösanyám, meg­­gyütt a katona-fia...« Sárgába bágyadtak az akác lomb­jai. Úgy hullott róla a sok apró le­vél, mint az aranypénz. Az asszony csak simogatta a fa törzsét, de hiába leste, hogy a kaput benyissa az, akit olyan nagyon vár. Éjszaka, ha lépése­ket hallott, ha ugatott a Bundás ku­tya, felült az ágyában és már csengte a szavakat: »Hej, édösanyám, meg­­gyütt a katona-fia...« De nem koppin­tottá meg az ablakot senki. A részeges Kajdi bandukált csak az úton, nóta­szóval. A tél fehérje bundásodott a mező­kön, amikor a kis Matyi, a postás, levelet hozott. Kopertás levelet. Az ember feltette az okulárét és nagyne­­hezen silabizálni kezdte: »Büki Lajos honvédlizedes a keleti hadszíntéren az orosz előnyomulás alkalmával el­tűnt ...« Hiába olvadt el a hó, hiába tava­­szodott neki az idő, az akácán nem bújt elő egyetlen zöld rügy sem. Az asszony ott állt a pinoebejáró mellett és fönnszóval sírt... — Édes gyerököm, egyetlen Lajos­­kám ... Nincs már néköm vigasztaló magzatom... — Ne óbégass, — kiabált rá az em­ber, de ahogy elfordult, végighúzta kezefejét a szeme alatt. Valami meg­ragadt rajta, mert törölte a dolmá­nyába. Amikor csevitelve, lármázva beköl­töztek a fecskék az eresz alá, mégis csak kibújtak az akácán az első rü­gyek. Több se kellett az asszonynak! Kapálta körülötte a földet, öntözgette, ápolgatta, mint a beteg gyereket. Igaz, a fa virágzása elkésett, de mire kasza alá érett a búza, olyan árnyékot vetett, hogy érdemes volt alá ja telepedni. Az asszony arcán megfakadt újra a mosoly. Ahogy szedte a búzaföldön azok is emberek voltak, talán külön­bek, mint a liga emberei. A nácizó és őrvezetőző sajtósakálok rosszul főz­ték meg az ebédet és azt most a »nagy Adolf« tálaltatja fel azoknak, akik nem is kértek belőle. rámutatni, amit a büdzsé bizonyít, de az agrár lakosság még nyugalomban volt, mert a fokozott agrárvédelem következtében legnagyobb számú vá­lasztók kivételes kedvezményben ré­szesültek. Ez az új szerződés azonban, amely a három államot egy gazdasági és egy védelmi szervezetté teszi, igen súlyos következményekkel jár. Vagy azt akarja Csehszlovákia, hogy Jugoszlá­viával és Romániával a baráti alapon gazdasági egységeket és gazdasági harmóniát tudjon létrehozni, akkor nem zárhatja el a román és a jugo­szláv gazdasági produktumok előtt Csehszlovákiát, miután pedig Romá­niában és Jugoszláviában a gabona ára sokkal kisebb, mint itt, ez '"fel­­tétlenül maga után fogja vonni azt, hogy itt az agráráruk értéke csökke­nik, ami az agrár lakosság jövedelmét fogja lényegesen befolyásolni. Vagy bezárkózik ezek előtt a Republika, de akkor hogy képzelik azt el, hogy a republika ipara piacokat fog találni Jugoszláviában és Romániában? Ez a helyzet azonban egyáltalában nem áll a mi köztársaságunk érdeké­ben, mert ha van állam, amelynek mindent meg kell tenni arra, hogy a béke áldásaiban részesüljön, hát ez mindeneseire a mi respublikánk. Nem tudom, mennyire figyelik a prágai parlamentben a francia sajtót, azon­ban itt akarok a közvélemény tájékoz­tatására rámutatni arra, hogy a francia vezérkarnak a lapja, az Echo de Paris, a Journal des Debits, a Matin és a többi lapok mennyire a fegyveres leszámolás mellett foglal­nak állást és mennyire ezt a fegyveres leszámolást arra is bazirozzák, hogy a kis entente a franciák rendelkezésére áll. a markot, az ura meg ottjárt előtte széles kaszasuhintással, egyszerre csak azt mondja: —- Hallod-e, embör... — Hallom hát, csak mondd. — Álmodtam az éccaka. — Hát osztán? Én is álmodtam a lo­­pós Csetérü, hogy nyugosztalja az Is­ten ... — Csakhogy én nem a Csetérü ál­modtam ám. A Lajcsiru ... Elakadt a kasza a tarlóban. Az em­ber kétfelé sodorította a bajuszát. Vizs­gálta az eget, mintha az időjárást tu­dakolná. De a szava mást mondott­— Űróla álmodtá? Az asszony bólogatott. — Piros volt az orcája. A szőnie ragyogott. Osztán aszondta: »Ne bú­suljon, édösanyám, ameddég levelet hajt az agárca...« — Ezt mondta? — Meg azt is, hogy » Benyitom a kaput, megzörgetöm az üvegablakot.« Az ember csak nézte az eget. — Keletrű fúj a szél. Aligha esőt nem hoz ... Ezt mondta. De, ahogy nekivetette magát megint a munkának, sóhajtás dagasztotta mellét és forrósodott ki száján, mint a nehéz panasz. Fekete varjak káráltak a letarolt föl­dek fölött, amikor hangos szóval, nó­­tázással hazakerült, aki odavolt a há­borúba. Az asszony házról-házra járt, Nagy darab szalonnákat, hosszú-sziva­rokat, skatulyás-cigarettákat hordozott ide is, oda is, cserébe meg várta a hír­mondást a fiáról. Kár volt jninden lépésért. Mert bi­zony Lajcsiről még a vörös Kovács is, aki pedig egy században szolgált vele, csak annyit tudott mondani, hogy, amikor utoljára látta, a főhadnagy úr lovát vezette a schwarmlénia mögött. Fogta a pej ló kantárszárát, aztán fib työrészett, mint a tavaszi-rigó. Ő, már-' Szüllő Géza dr. beszéde a parlament­ben a külpolitikai helyzetről. Lajcsi akácfája. Irta: Sásdi Sándor. Odatette a levesestálat az asztal kö­zepére. Delet harangoztak éppen. Meg­kulcsolták kezüket és hozzákezdtek az imádkozáshoz. Az asszony hamar elmondta az Urangyal-át és amikor el­jutott a keresztvetésig, türelmetlenül ugrott fel. Az ablakhoz ment. — Hát a gyerök hol késik most? Tisztára elhül az étel... Az ember már kanalazta a metélt­­levest. — Hadd hüljön. Legalább nem köll neki fújni. — Ögyé, osztán hallgass, — mondta mérgesen az asszony, mert igen na­gyon felpaprikázta, ha a főztjét meg­váratták. Kiált a konyhaajtóba és onnét kiál­tott a fiának. — Lajcsi, hun vagy Lajcsi? Elhül az étel... Szép, napos ősz volt. Aranyló su­garak öntözték meg az udvart. A pin­cebejárat mellett frissen-dobált föld feketedett. Csattogott az ásó, nagyo­kat nyögött a gyerek, aki a nyelét tar­totta. Az anyja most vette csak észre. — Mi az ördögöt csinálsz, Lajcsi? De az csak veszkődött az udvar kemény földjével. — Láthati keed, hogy ültetek. Fát ültetek. — Fát-e? — Azt, agárcát. Legyön egy kis ár­nyék ebbe az udvarba. Hiába sürgette az anyja. Bánta is most nagyon a metélt-levest. Izmos gyerek-karján kidagadtak a vastago­dó erek. Nem pihent, amíg elég mély­re nem ásta az akácnak szánt gödröt. Akkor beállította az egyenessudárú fát és betemette a gyökerét. Le is taposta jól, meg is öntözte. — Megizzadtál gyerök. — mondta az apja, amint szembe ült vele az asz­talnál. Az anyja odaugrott hozzá. Tenye­rével törölte le verejtékező homlokát. — Meg ám! Majd rágyün rnegent a ke he. Nem felelt, csak hordozta szájához a telire mert kanalat és szürcsölte be­lőle a levest. Evés után ott álllak hármasban a fa körül. — Az én agárcám, — mondta hety­kén a gyerek. Az apja félkézzel megrázta a vé­konyba törzset. — Szó, ami szó, jó elástad. Lösz ága, lösz árnyéka... Igazat mondott. Az akácfa meg­eredt és együtt nőtt, növekedett Laj­­csival. Ahogy az legénysorba serdült, úgy ágaskodott fölfelé a fa is. Amikor Lajcsinak kinőtt a bajusza, kifakad­tak az ákácon az első virágfürtök. Hej de szép tavasz volt ez! Sohase rakott még annyi fecske fészket az eresz alatt, sohase röpködött annyi pi­ros meg sárga pille a kék ég sátorá­ban, mint akkor. A virágba borult fa körül méhek döngicséltek, hordozták róla a mézet és zizegett szárnyuk, mint a messzi szélmalom. Lajcsi búcsúzott az apjától, az any­jától. Még a bundás kutyának is jut­tatott egy símogatást. Hátizsák volt a vállára csatolva. A száját füttyszóra csücsörítette. Akkor volt új nóta, hogy: »Én leszek a király első katonája...« — Aranyos magzatom, édös gyerö­­köm, — siratta az anyja és két karja úgy kulcsolta, mintha sohasem akarná elengedni. Könnyű-szóval vigasztalta a legény. — Ne búsuljon, édösanyám, mire le­velét hullatja az agárca, benyitom a kaput. Megkoppintom az ablakot, ősz­

Next

/
Oldalképek
Tartalom