Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-07-30 / 59. szám
4. oldal. »KOMAROMI LAPOKt 1932. julius 30. ellenőrizni fogják, hogyan tartja rendben a lakást a háziúr, gondoskodik-e arról, hogy az ajtók, ablakok jól zárjanak, nehogy huzatot kapjanak a lakók, bizonyosan arra is lesz intézkedés, hogy a hallókkal, fürdőszobákkal felszerelendő lakásokat hányszor kell kifestetni, stb. Valószínű, hogy azzal nem sokat fognak törődni, hogy a háziúr hogyan lakik, ő a boldog »tőkés«, a kapitalista, a burzsuj, őt nem kell védeni. S most azután kérdezzük, hogy a kérdésben legelsősorban érdekelt háziurak vájjon tudnak-e arról, ami készül, legalább tájékozódtak-e afelől, hogy háztulajdonukat, jogaikat hogyan szándékozik megszorítani a törvénytervezet? Mert a panaszkodás még nem elegendő és eső után köpönyeg csak, ha bevárják a közelgő rosszat, ahelyett, hogy összefogva legalább jogos és méltánylandó kívánságaikat összegeznék és illetékes fórumok elé terjesztenék. A ház és telektulajdonosok feje fölött valóban már a ház ég, az adók terhei a torkot fojtogató, szemet köny-A régi jó Akinek éppen ilyen kell... 1903-ban Máramarosszigetre kellett mennem népgyülésen beszélni. Az alkotmányosság kezdete óta ez volt az első eset, hogy Máramarosba ellenzéki képviselő megy beszélni s ezért a helyi hatóságok nagy előkészületeket tettek és attól féltek, hogy izgatni, lázitani fogok. A nép Máramaros vármegye határától fogva minden állomáson ünnepélyesen fogadott. Ezren és ezren jöttek a hegyekből és a főtéren külön csoportokban állottak a magyarok, a rutének, a románok és a kaftános zsidók. A szállodával szemben pedig a hatóság vezetői a vármegyeház erkélyén, a csendőrség kivonulva, a katonaság készenlétben Mindezeket látva, azt a megoldást választottam, hogy ártatlan adomákat mondok el a különböző népcsoportoknak és semmi egyebet. Meg is volt mindenki elégedve. Szólnom kellett a kerület képviselőjéről is, Lator Sándorról, aki igen jó barátom volt és igen jóravaló derék ember. A helyzet miatt szólnom kellett róla is, de mint ellenzéki nem dicsérhettem, de nem is bánthattam, mert erre nem szolgált rá. Róla is csak egy adomát mondtam tehát. Az egyszeri gazda cselédje hosszú szolgálat után eltávozott. Hibázni nem hibázott, de valami különös dicséretre se volt érdemes. Hosszas gondolkozás után azt irta tehát a cselédkönyvbe: „Akinek éppen ilyen kell, annak nagyon ajánlom.“ És ez az ártatlan tréfa többet ártott szegény megboldogult Lator Sándornak, mintha akármi rosszat mondtam volna róla. Még az utóbbi években is jöttem össze mármarosiakkal, akik emlékeztettek az esetre: Akinek éppen ilyen kell... A külön segítség Az 1901- es választás előtt nagyobb nyereményt ütöttem meg az osztálysorsjátékon. Máskor ezt titokban tartottam volna, hogy a kéregetők reám ne szabaduljanak. Most ellenben nyilvánosságra hoztam: — Biztosan győzni fogunk, mert a jó Isten is a mi pártunkon van. Külön segitséget küldött... Pavlik bácsi 1913-ban Bécsben a Magyar Ház előtt a delegáció ülésekor összetalálkoztunk Pavlik bácsival, azzal a hires Pavlikkal, aki a rendőri karhatalmat vezette az 1904 december 13-iki nagy parlamenti ütközet idején éppúgy, mint 1913-ban, mikor Tisza István az ellenzéket rendőrökkel vitette ki az ülés* teremből. A munkapárti képviselők évődtek velem és emlegették ezeket az időket, amire én Pavlikhoz, mint koronatanúhoz fordultam és azt kérdeztem tőle, hogy feleljen nekem két kérdésre őszintén. Az egyik kérdés: nyeztető füst, hát ezért nem látnak, hallanak semmit arról, ami éppen a »ház« körül zajlik? Iparos, kereskedő mellett, akik maguk is kispolgárok, hány munkás és egyéb foglalkozású háztulajdonos van ma érdekelve a lakástörvény készülő szigorú rendelkezései által? Bizony, azok elsősorban, akiknek ma egyetlen kézzelfogható vajgyonuk a híáz s !az a pár korona, amelyet amúgy is redukált lakbérek címén kapnak, ha ugyan marad valami a sok adó után. Tudtunkkal van ház- és telektulajdonos egyesület, hát ez a háztulajdonosok érdekében már éveken keresztül érdemes munkát végzett egyesület éppen most hallgat? Vagy maguk a tagok, az ezer bajjal küzdő háztulajdonosok gondolják, hogy szerényen, csendben maradhatnak, talán nem veszik őket észre? Rosszul gondolják, ha így gondolják, mert ha hallgatnak, majd döntenek róluk, de nélkülök, és hogy miként, annak előjelei máris figyelmeztetően mutatkoznak. — Tudta-e 1904-ben, hogy mindannyiunknak zsebében töltött revolver van és ha hozzánk nyúl a rendőr, a fegyvert használni is fogjuk? — Tudtam, — felelte Pavlik. A másik kérdés: — Tudta-e a legutóbbi kivezetések alkalmával, hogy az ellenzéken senkinél sincs töltött revolver és hogy ellenállás nélkül ki hagyják magukat vezettetni? — Természetes, hogy tudtam, — felelte Pavlik. — No lássátok, — mondottam, — ezért győztünk 1904-ben és ezért nem győzött az ellenzék 1913-ban. Amint akkor csináltunk, abban hittünk és azért mindenre el voltunk szánva. Amit most csináltak: az nem volt egyéb taktikázásnál és ezért nem vettem részt bene. Opasno je van se nagnuti. Zágráb, július. A Karszton megakadtunk a beszédben. Eddig a német nyelv kitünően segített, helyenként a cseh idiómával is érvényesültünk, ha nagyon kellett valamit vásárolnunk, de a mi tudományos mértékünk is betelt egyhelyütt s hiába próbálkoztunk, kísérleteztünk: Krbava megyében alighanem nagyon sajátságos horvát nyelvét beszélhettek, mert a hegyi tanya előtt, mikor megállottunk, sehogyansem tudtuk megértetni magunkat a derék hegyilakóval, aki vasárnapi gúnyában bámulta jövetelünket. Az útirányt szerettük volna kérdezni tőle, meg a legközelebbi benzinállomást. Mosolyogva rázta a fejét, jelezvén, hogy magas neki a mi beszédünk. Próbálkoztunk jelbeszéddel: az sem sikerült. Az egész határban ő volt az egyedüli élő ember pedig, az út kétfelé vált s jeles balkáni szokás szerint, útjelző tábla sehol. Köréje sereglettünk, megkínáltuk cigarettával, barátkoztunk vele s ő csak mosolygott. E pillanatban egyik utitársunknak mentőötlet jutott az eszébe. Magasra emelte a kezét, félretolt bennünket s elkiáltotta magát: — De hiszen mi tudunk horvátul! Kételkedve néztünk rá: — Horvátul? — Hát persze! S azzal a hegyilakó felé fordul: — Opasno je van se nagnuti? (Talán vannak még, akik emlékeznek a MÁV vasúti kocsijainak erre a figyelmeztetésére: »Kihajolni veszélyes«. Ezt tartalmazza a zengzetes mondat, horvátul.) A mi horvátunk kerekre nyitja a Tisza István és a fényképész 1915. szeptember 2-án mentünk fel törvényhatóságonként öten hódoló küldüldöttségben Schönbrunnba őfelségéhez. Szép volt a gondolat, egy nemzet búcsúja öreg királyától, — szép volt annak kivitele is. E napnak estéjén vendégek voltunk az „Industrie-Palast“-ban. Teremről teremre járva volt ott minden jő, de mégis a legkülönb vendéglátás volt a kis teremben, ahol egy nagyobb asztalnál ültek Stürgkh osztrák miniszterelnök, Festetich Tasziló herceg, Esterházy Miklós herceg, Skerlec Iván báró horvát bán, Tisza István gróf és néhány más előkelőség a magas osztrák arisztokráciából. Ide bekerülve megszólít Jelíi megbízottja, hogy legyenek segítségére, hogy jó fényképeket tudjon készíteni. Első kérésének eleget tettem, mert az volt a kívánsága, hogy csináljak élénk hátteret a képnek s ezt úgy oldottam meg, hogy sokakat odahívtam azzal, hogy jöjjenek magukat a történelem számára megörökíteni. Egyebek közt boldogult Thallóczy Lajost is sikerül így odacsalnom, de én az utolsó percben félreállottam. A kép jól sikerült. A második kérése a fényképésznek az volt, hogy szóljak Tisza Istvánnak, hogy forduljon szembe és a fényképezés ideje alatt maradjon nyugodtan. Erre már nem vállalkoztam. Arra kért tehát, hogy szóljak más valakinek, hogy közvetítse e kérését Tiszának. Megtettem. Beszéltem Skerlec Ivánnal, de ő se vállalta. Erre azt mondottam, hogy szóljon ő Tiszának, aki élénken beszélgetett Festetichhel, Esterházyval és Stürgkh-el. Az ember nagyhezen rászánta magát, szólott Tiszának, de Tisza nem reagált. Újabb könyörgésre fogta a dolgot, amire Tisza István megértvén, hogy miről van szó, hogy neki jó fényképet kell csinálnia, csak annyit felelt: „Az a maga dolga“. És tovább beszélgetett. A fényképező izzadt, idegeskedett, nem tudta, hogy mit csináljon. Próbálta a képet beállítani egyik oldalról, másik oldalról. Tisza haj hatatlan maradt és igy meg kellett elégednie azzal, hogy háttal vette le. Azt hiszem, nem végeztem felesleges munkát, ha ezt a kis apróságot is megörökítettem. Dr. L. Z. szemét. — Da ,da! Igen, igen! — mondja csodálkozva. Valaki hátul nagy nevetésbe kezd. Az utitárs variálja a mondatot. Megragadja a karszti lakó karját s mély értelemmel folytatja: — Je van se? Opasno, opasno! S kissé dühösebben: — Nagnuti, goszpodine! A »goszpodine «-t már magától tette hozzá. Most a többiek is beleavatkoznak a dologba. Tetszik nekik a mulatság. — Nagnuti van je! Se opasno! Je van, je van! Hátul egy mély hang beledörmög: — Opásno... A mi emberünk zavartan néz körül. Nem érti mi lelt bennünket. A szavak, mintha horvátul hangzanának, de ugyanazok mindig és semmi összefüggést nem tartalmaznak azzal, amit eleinte harciasán mondogattunk: »benzin« és »Fiume«. Kihajolni, kihajolni«: ezeket hallja állandóan s azt, hogy »veszélyes«. E pillanatban azt hiszi, megértette. Hevesen integetni kezd, helyesli, hogy az út valóban milyen rossz, előre megy néhány lépést, cipője orrával felrúgja a köveket, elismeri a hiányos útépítést s kézzel-lábbal mutatja, hogy valóban nagyon kell vigyáznunk, ha a termetes autóbusszal lefelé haladunk, mert az autó kihajol az útból, bizony az veszélyes. Megfelelő mozdulatokkal utánozta is a kihajolást és a vele járó nagy veszélyt. Barátunk diadalmasan nézett körül. Megértett bennünket a horvát! Tökéletesen megértett. Hogy ő is másra gondolt, meg mi is: az már nem játszott szerepet. j! Fehér fogak: Chlorodont Csak azt nem tudtuk, hogy merre van a legközelebbi benzinállomás. Erre már nem ad feleletet az opasno je van se nagnuti... A nemzeti hősök és az alpesi fény. Bolzano, július. A nevezetességek kiárusításáról ime néhány újabb adat: Ámbár Velence és Salzburg érti legművésziebben az idegenek teljes kifosztását s ez a két város majdnem kizárólag az idegenekből él, mögöttük a többi város sem marad hátra. Bolzanoban építettek az olaszok egy hatalmas, gyönyörű oszlopos emléket három nemzeti hősük emlékére, akik 1917-ben az osztrák hadseregből átszöktek az olasz seregbe s ott harcoltak Trentinoért és Triesztért, miglen az osztrákok elfogták az átpártolt olaszokat s halálra Ítélték őket. A három férfi az olasz Tirolnak nemzeti hőse s megérdemelt kegyelet veszi körül emléküket. Névtáblájukkal, reliefjükkel sok helyütt találkozunk Felső-Olaszországban, a roveretoi hadimuzeum külön szobát szentel nekik s Bolzanoban, a városi parkban fehérmárvány, oszlopos emlékmű hirdeti emléküket. Az emlékmű mauzóleum jellegű s lépcsőin Napoleonkalapos, frakkos, pirosbojtos, díszruhás csendőr sétál karbatett kezekkel. Kegyeletet, hősi emlékezetet lehelnek a falak s erőt a fasiszta bárdokból és kötegekből alkotott oszlopok. A kalapot le kell venni, a trikolór lobog: minden fenségesnek látszik itten. Ám, ez nem akadályozza meg az utódokat, hogy apró pénzre ne váltsák fel nemzeti halottaik emlékét. A csendőr-taposta oszlopok alatt, a föld mélyében kripta van. Azt hinnéd, ide belépni őszinte áhítattal kell. Dehogy. A márványsírok előtt ismét csak a hagyományos kép: egy ember az asztal mellett, jegyekkel és kalauzkönyvekkel, sárga és kék bilétával, hangos tereferével és nagy alkudozási kedvvel. Kimérik a hőseiket apró pénzzel. Ha a külföldről jöttél, csak az a kitüntetésed van meg, hogy több lírát kell letenned, mig, ha fasiszta volnál, kevesebbért is megtekintheted a sírra rakott koszorúkat. Az áhítatot is csak pénzért válthatod ineg, mint a belépőjegyet a vasútra. * Nem messzfc (ettől van egy hegyi siklóvonat. A vonat felhúz egy szép kilátóhegyre. A kilátóról messze elláthatsz Merán felé, a Brenner irányába s végig a Dolomitokon. Nagynehezen felrángatott bennünket is ez a vidám hegyisikló s ahogy a kilátásban gyönyörködünk, mellénkfurakodik egy pincérnő. — Egy negyedliter bort? — kérdi kínálkozva. Akkor látjuk, hogy egy vendéglő terraszának szélére jutottunk. — Köszönjük, nem iszunk. De ez agresszívebb lett. — Ein viertel Wein! — mondja követelőén, három nyelven is. Dehogy jöttünk mi éppen ide, bort inni Komáromból. Borivásra van társaságunknak két kiváló tagja, minket pedig hagyjon békén a borral. De az egyre tolakodóbb lett. Sürgőitforgott s a borát kínálta. — A szép kilátást is csak borral lehet élvezni, — vágta ki a végső argumentumot. — Ugyan, kérem, hagyjon már. Erre megdühödik. Minden női haragját összeszedi és rámutat a rózsás alkonyi fényben úszó alpesi tetőkre: — Itt még az alpesi fényt sem adjuk ingyen! — mondja gőgösen s felnéz az égre, tekintettel arra, hogy az Úristennel külön megállapodásuk van az alpesi fény pénzzé tevését illetően. Még a fényből is pénzt csalnak elő... Szombathy Viktor.
