Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-12-24 / 101. szám
1932. december 24, »KOMÁROMI LAPOK« 11. okba; EGY RÉGI, RÉGI, SZÉP KARÁCSONY Irta: SZOMBATHY VIKTOR Édesanyámnak. . .. Már akkor egy hete nyugtalanított a dolog, Nem értettem egészen, hiszen nekem másképen mondták s másformán beszélte édesanyám is a kályhasarokban, mikor hótói nedves cipőmet kellett ledobálni, máskép olvastam szép, cifra, meséskönyvekben is: — egyáltalán, egészen máskép rögződött meg ez a dolog az agyamban mindama számtalan és nagyon fontos megjegyeznivalók között, amelyek kis iskolás mivoltomat betöltötték. Ezekben az időkben azonban mégis ez volt a legfontosabb, amiről oly nagyon gondolkoztam: a karácsony, a maga titokzatos voltával, csodáival, ajándékaival, szünidejével, puha havával és halkan csilingelő szánjaival. Mindennel, amit ez a szó jelölt: Karácsony. Megidősödtem azóta, vénebb lettem pár esztendővel, a karácsonyfa díszei kopottak és csak a kegyelet őrzi húszegynéhány év után az ebédlőszekrény fiókjában. Rásztóczky vasderes, szánkóhuzó lovait is elvitte a háború, kertünkben ágasbogasak lettek a fák és a vén Szinyec oldalán uj formában zöldéi a fenyőidé, ha ma valami belső hang kifaggatna a régi titkokról s a dolgok érthetetlen összefüggéséről, ma, amikor néha nyitottabb szemmel látom a világ rendjét és próbálom gyarló emberi értelemmel felfogni a dolgok értelmét: ma sem tudnék kedvesebb, többet jelentő, átfogóbb értelmű dolgot mondani, mint ezt: Karácsony. Karácsony: — és gondolok aprócipős gyermekkoromra, ott a Rima partján, ahol kitűnő, jó tanítóm, Keszler tanító ur tömködte Mikulás-nap után karácsonyi versikékkel boglyas fejeinket, nem pedig holmi közönséges egyszereggyel, ami úgyis jelentéktelenné törpült ilyenkor az események rohanásával. Az uccákon csilingelni kezdett a gyári szánkó, részeg fuvarosok szántalpat eszkábáltak az öntött vasat cipelő alacsony szekerek alá. A vonat halkan füttyögetett a tiszolci hegyek között és Bányai Tivadar színtársulatának mocskos szinlaphordozója javában litografálta már kék tintával a János Vitéz hatalmas szinlapját, Írván a betűket művészi lendülettel és kevés olvashatósággal. Hóemberek vigyorogtak az udvarokon, a lejtőkön ródliszörnyszülötíek bukdácsoltak lefelé és a hógoiyózáportói átnedvesedett kabát zsebében halkan olvadozott a piros tintaceruza. Vadászok jártak rókalesre, csizmában és bekecsben, nevetve, kedélyesen s apáink kormányhű cikkeket olvastak Gajári Ödön „Az Ujság“-jának vasárnapi számában. Hogy magam előtt látom ezeket az időket. . . Már egy hete nem tudtam a gondolattól szabadulni, ijedten rezzentem össze aggódásaimban, ha apám nevetve törölte havas cipőjét az alsó lépcsőkön s Morzsi kutyával barátkoztak rettentő örömében a viszontlátásnak. — Mi van veled? — kérdezték, de nem jöttek rá bánatom nyitjára, amint hogy nehéz is lett volna azt őszintén és sirás nélkül elmagyarázni. A torkom összeszorult és kiszöktem a szobából. Kimentem a havas udvarra, én, fázós, didergő kis ember, szalmába tepert did rgő rózsatövek mellé. Havas köd ült s tájékra és a kert végében ágaskodó három fenyő csűcsán szomorú varjak károgtak. Igen, persze, a fenyők .. . Ujfent eszembe jutott az egyhetes nyugtalanság. Tudtam, gondoltam, számítottam rá, de, hogy ilyen brutálisan, nyersen és- minden teketória nélkül töri át azt a vékony selyemburkot, amit egyszerű, gyermeki hitnek neveznek, azt nem gondoltam volna. Mert egészen egyszerűen az történt, hogy Lihányi Pista, az erdőkerülő fia megmondta azt, amitől régen tartottam: — Nem is a Jázuska hozza a karácsonyfát. Szamár, aki azt hiszi. A karácsonyfát az én apám vágja ki személyesen és adja el. — De ki diszili fel? — kérdeztem szorongva. — Hái a bótois. Nála van a sok cukor, nézd meg ! — Nem igaz, — kiáltotta fájdalmasan örök jópajtásom, kenyeresbaráíom, verekedőcimborám, Laci és sirva, kétségbeesve, régi szép álmok foszlányainál, ragaszkodva a titokzatos meséhez, karmolva, zihálva, mint egy régi lovag, aki az Istent védi emberi karral, rohant rá a másikra. Ott verekedtek, sirtak, birkóztak a hóban. De ez már nem segíthetett. Borzasztó világosság gyűlt föl előttünk, kiábrándító valóság. Szétfoszlott Jézuska-hit szürke hamuja omlott össze ebben a lángban. Vásári, nyers holmi lett a Karácsony, amit meg lehet venni, amire rá lehet gyújtani, mint Apám a cigarettára . .. És tudtuk mégis, hogy ez az igazság. Pillanatig sem kételkedhettünk benne, kezdetleges gyermekelménkbe ekkor lopakodott be csikorgó csizmájával, kemény kézzel, a kiábrándító élet. Ez nem birt nyugton hagyni. Miért, miért kellett most megtudnom, miért nem mondták el ezt nekem soha? Miért szégyeltem, resteltem magam? Mert szégyeltem, hogy alakoskodnom kellett. És kellett! Csúfosan szint kellett játszanom, hogy ne sejtsék, hogy én már tudom . .. Mert nekik, nagyoknak igy kedves, igy szép, igy jó s igy szeretnek engem, ebben az ártatlanságban, hogy még nem tudom a nagy titkot, a szörnyű titkot, hogy nem a Jézuska .. . Istenem,,mit is csináljak ? Mert majd igy lesz: Édesanyám megmondja Marinak: Mari, menj Lihányiékhoz, hozd el a fát, amit kiválasztottam, reggel vágattuk az erdőből, aztán menj a felső Weiszhez, nála már ott van csomagban a cukor, a csillogó disz, hozd el azt is, majd felteszi rá valaki és az ólomkatonákat, a papírmasé elefántot, a nyilpuskát, a Robinson-könyvet, amit a gyerek kért a levélben múlt héten, este: mind odateszi valaki a fa alá. És csengő is iesz, Mari, valaki csönget és mi bemegyünk és csodálkozni fogunk, hogy jaj, de szép . .. Borzasztó volt! Hangosan sírtam a kút kávájára borulva Sovány vállamat rázta a zokogás, a könnyek rámfagytak. Miért? Hát miért? Elindultam, hogy megverem Lihányit. Ő az oka, ő . .. ! Bukdácsolva a csoszogó téii cipőkben indultam a kapu felé. Megtörtén, kiábrándulva. — Kisfiam ... ! — Te . .. tessék — szipákoltam. — Gyere csak be, édesem . .. Nem lehetett megszökni, anyám hiv. — Ki bántott? — Se .. . senki, — szöpögtem, — megütöttem magam, Kis csacsi, — és megcsókolt, — gyere, segíts a jézuskának ! — Tessék? — csodálkoztam. — Igen. A Jézuskának sok dolga van, még a,szomszédokban is, Lacinál, Gyulánál, Jolinál és nagyapánál meg Pesten és mindenütt a világon. Neki segítenek az angyalok. De az angyaloknak is kell segítség, szegényeknek, hiszen fáradtak, hosszú útról jönnek. Egy doboz cukrot tett elibém, meg piros fonalat. — Kötözd fel a cukrokra. Majd elviszem a jézuskának. — De hiszen a felső Weisz ... —akartam mondani, ám lenyeltem ijedten. Nem, nem szabad megtudnia anyukának ! Engedelmesen hajtottam a fejem a cukrok fölé. Haragudtam a felső Weiszre. Ha Jézuska nincs, akkor az az ő dolga volna, a felső Weiszé. Miért ad akkor anyuka neki pénzt ? Ha Jézuska nincs ? De hátha van ! ! És akkor Lihányi mégis hazudott ! Anyukának van igaza. És itt az angyal Szép, fényes szárnyú. Kit nem tör meg a belső harcoknak ily hatalmas lendülete? Újból pityeregni kezdek. Erre megijednek. Nem beteg talán ez a gyermek ? Nem vagyok. Akkor mért sírsz ? Csak Verekedtél? Nem. Mi bajod? Semmi. Ülj a kályha mellé ... mégis, kisfiam, talán beteg vagy? Nem!! Kötözgetem a cukrot. Olykor-olykor szöpögök is. Hol hát az igazság? Az átkötözött r cukrot beljebb viszik egy szobával. Édesapám is bemegy, megnézi a titkokat. Cigarettával nem szabad bemenni Jézuskához. Engedelmesen eloltja. Pedig nincsjézuska, tudom biztosan. Valószínűleg bent van a felső Weisz és most cipelik be az ablakon a fát, hogy én ne lássam. Engem becsapnak. Biztosan röhög Mari is. igy múlnak a napok. Szeretnék belesni a kulcslyukon, de valami visszatart. Hátha... Ki hát a Jézuska? Ki helyettesíti? Kit küldött le maga helyett? Szorongva várom a fényes estét. Most dől el a nagy titok. A korán lehullott karácsonyesti sötétségben betlehemesek taposták a havat. „Pásztorok, pásztorok, örvendezve ...“ Milyen fájdalmas melódia ... Várom, hogy jöjjön a felső Weisz. Édesanyám mesél. Szépen tud mesélni. De most türelmetlen vagyok. — Miért nem mondja már, hogy nem a Jézuska, hanem... Azután eltűnik édesanyám. Elmegy. Pedig most, amikor odabent csengetés lesz, jó volna, ha itt állana mellettem, szép kézfogva mennénk be a ragyogó karácsonyfához, ujjonganánk. Még ő is örülne. És én is, ha már igy kell lennie... — Anyuka! — kiáltok. — Hagyd, fiam, beszél a Jézuskával. Leülök. Úgysem hiszem. Biztosan nem jön a felső Weisz, őt ment el keresni. Nagy hó esik és ha a felső Weisz nem tud eljönni, nem lesz karácsonyunk. He! Valami csenget. Vagy valaki?? Csrrr ... Csenget! Jézuska csenget. Egyszerre elfelejtek minden gondot, kifulladva, égő szemmel rohanok át a Jézuska-szobába. Megállók az ajtóban. Égi fényesség. Mennyire örvendek! Az ajtó szegletében most megmozdul valaki. Odapiilantok, de hirtelen elkapom a szemem, mintha nem látnám. Édesanyám az! Kezében apró csöngetyüt szorongat s aztán, hogy előbbrejövök, leteszi s jön utánam, mintha most lépett volnabe. Csodálkozik ő is és felette örvend. Könny szökik a szemembe. Ó, semmi különös oka nem volt. Nem a játékoknak örültem most ily meghatottan, sem a fényesség nem ^hatott meg ennyire.. És odamegyek Édesanyámhoz és Édesapámhoz és megcsókolom őket. Átszorítom anyám nyakát s ujra-ujra megcsókolom. Sírok is., nevetek is. Ő megsimogat. De nem mondom meg neki, minek azt tudniok, hogy minden jói van, minden rendben van igy, nem veszítettem el semmit, csak valamit megtudtam, valamit, ami nagyon-nagyon jólesik; amin örvendezni kell, mert már tudom, hogy ő a Jézuska segítőtársa, az angyalok megbízottja. Nem kell félnem, ő van itt helyettük, a legjobb! Hál’istennek, tudom már, ki a Jézuska, ki szeret engem, ki disziti a karácsonyfát, ha úgy el vannak már foglalva az égi kortesek. Nekem beszélhet már Lihányi és megmondom Lacinak is, hogy fölösleges ezentúl verekedni a Jézuska miatt. Ismerem a nagy titkot, tudok az őrangyalról. neki is van, liekem is, mindnyájunknak van Jázuskája, Jézuska, akit elveszítettünk, mielőtt ismertük volna és újra megtaláltuk, minekutána oly régen ismertük. Te vagy: édes, Édesanyám... — A Komáromi Izr. Jótékony Nőegyiet december 25-én, vasárnap d. u. 5 órai kezdettel zártkörű teadélutánt rendez az izr. hitközség nagytermében. Öeléptidij nincs. Adományokat a szegények részére hálás köszönettel fogadnak. A tánczenét az Otthon-kávéházi közkedvelt jazzband szolgáltatja. A szegény iskolásgyermekek karácsonyfája. Ma, pénteken délután 3 órakor lesz a r. kath Majláth fiu- és a Simor leányiskolák karácsonyfaünnepélye a Majláth iskola nagytermében, ahol 160 szegénysorsu tanuló kap cipő-, ruha ajándékot és szeretetcsomagot. A karácsonyfa ünnepély rendezése ügyében az iskolák igazgatóságai buzgólkodtak és jótékonycéiu előadásokat is rendeztek, de értékes támogatást kaptak a Székelyt nővérektől, akiknek összeköttetései révén sikerült egy ismeretlenül maradni kivánó jóltevő'ől ismételten nagyobb összeget szerezniök a szegény gyermekek karácsonyára. Karácsony estén«.. Gyermekkorod aranyködén lúl mii rejleget a képzelet?... Karáesony-eslén tűzbe nézve, kezedre hajtod bús fejed. Síiket esti csönd. Iióbóbitás lak. Növekvő árnyak a falon... Elmerenghetsz: — mit nem lelsz már fel, — — a betlehemi csillagon. Illúziód nincs. A multad szép volt. Jelenedben nincs szikrányi fényfolt. Jövődet hál’ Isten! nem látod... Felhő borítja az egész világot s emlék már csak az a régi karáesony! Mit szerettél a diós kalácson? Szived hej! érte mit nem adna: ha ma is remegve dobogni tudna, hogy elérkezik az esti óra ... S felujjongni a csengő-szóra! — Ki a hintalovat hajszolta, vele a ló, — hogy elszaladt... Majd hogy az emléke is elszállt... csupán egy könny-felhő maradt. Könyveknek csodás, szép világába ki temette álmodó buksi fejét, talán a földgömb másik felén keresi s nem leli fel helyét... Babakonyhában? nem fő semmi, por lepte be a babaszobát... kóehajú baba kettétörve, ki varrna neki babaruhát?... Havas kis fenyő! Erdők lakója! Hozzád is mostoha a sors. Kivágva, halálra vagy ítélve s fönt széllel, téllel mégis dacolsz! 1 örökzöld ágad ezernyi tűje mint dárda mered rá, akárki választ... s karácsony-estén megbékélve illatot, reményt, emléket áraszt. Jótékony kezek feldíszítnek; áhítattal néz apró ... nagy ... — hiszen az évnek legutolsó, de — legszebb ajándéka vagy! Millió apró gyerlyácska ég most... ha percre is, de kigyúl a fény! gyötrődő szívekről enged a fagy a Megváltó szent éjjelén ... Elég kenyeret! Fehér kalácsot! Csendes, békés, boldog karácsonyt!... Liszkay Esther. Előfizetőinek, olvasóinak és munkatársainak boldog kará~ csonyi ünnepeket kíván a Komáromi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala. — Panghy Özséb nyolcvankét éves. A komáromi Szent Benedek- Rend konventjének Nesztora, Panghy özséb nyugalmazott főiskolai tanár szerdán töltötte be nyoicvankettedik életévét a legjobb egészségben, lelki és testi erejének fogyatkozása nélkül, megtartván szellemének fiatalosan lelkes frissességét. Bámulatos és Istennek nagy adománya, hogy e magas életkorban is emlékezőtehetségének teljes birtokában a történeti események legkisebb részletei sem mosódtak el benne és valósággal elkápráztatja gazdag tudása tárházának kincseivel a vele társalgót. A társadalmi élet eseményei is érdeklik és azokról éles elmével tud bírálatot mondani Panghy bátyánk, akinek Komáromban csak a tanítványai a jó ismerősei és ezek igaz hálával is gondolnak egykori kedves tanárukra, de ezek is túl vannak már a hatvanon a legfiatalabbak is és bizony, ha megegzaminálná őket, nem tudni, hogy kapnának-e szekundát előtte, aki mindent egzakt pontossággal tud ma is. Az isteni. Gondviselés kegyelme adjon Panghy Özséb bátyánknak derűs szép éveket és napo' at és takarja be kegyelmének palástjával. — Az uj kórházpavillon berendezése A városi közkórház tüdőbetegek részére épitett pavillonja már elkészült, azonban az uj épület berendezése és felszerelése csak ezután fog megtörténni, A városi tanács legutóbbi ülésén foglalkozott ezzel a kérdéssel és Lipscher Mór dr. kórházi igazgató főorvos előterjesztésére kimondotta a tanács, hogy az épületet melegviz berendezéssel látja el és az ehhez szükséges munkálatokra és tárgyakra árajánlati pályázatot hirdet. Megállapította azután a tanács a termek és helyiségek felszerelésére szükséges bútorok, ágynemüek, fehérnemüek stb. menynyiségét és kimondotta, hogy a bérén-
