Komáromi Lapok, 1932. július-december (53. évfolyam, 52-103. szám)
1932-09-17 / 73. szám
1932. szeptember 17. »KOMAROMI LAPOK« 5. oldal kedésben. Kürti a földön fekvő Fehér Kálmánba ekkor szaporán belemártogatta a kését, úgy, hogy súlyos sérüléseket ejtett rajta. Valószínűleg végzett is volna vei* a Minimális díjért bárki Komárom, szeptember 16. A munkanélküliek sorsáról való gondoskodás tekintetében Komárom városa súlyos áldozatokat hozott eddig is, de a nehéz gazdasági helyzet arra kényszeríti, hogy e téren az eddigieknél is nagyobb áldozatkészséggel nyújtson támogatást a munkanélkülieknek. A legelső gond a hidegebb idők beáltával, a nélkülözéseknek kitelt szerencsétlenek sok százainak élelmezési kérdését megoldani, amit a jelek szerint az idei télen fokozott mértékben kell megpróbálni. Az élelmezést, mint az elmúlt években, az idén is a Városi Népkonyha lesz hivatva előteremteni, amelynek mielőbbi felállítását sürgeti a mérhetetlen munkanélküliség nyomában keletkezett nyomor és szenvedés. A városi képviselőtestület népkonyha bizottsága a napokban foglalkozott Csizmazia György városbíró elnöklete mellett megtartott ülésében a népkonyha kérdésével és több irányú határozatot hozott, amelyeket javaslatként a tanács elé terjeszt. A városbíró jelentése szerint a Városi Népkonyha helyiségeit már előkészítették az évadra, most már a megnyitásra nézve kell határozni. A bizottság a népkonyha megnyitására nézve október 1. napját jelölte ki és egyben kimondotta, hogy a népkonyhán a város által rendszeresen segé-Jókai Mór! Káprázatos magyar álmok költője, szabadságért vívott küzdelmében halálos végre szánt nemzetednek nagy mesemondója, egy késő nemzedék kisebbségi magyar ifjúsága zarándokol és köszönt szülőházad előtt, hogy szivének áradó érzéseivel ölelje át emlékedet. Jókai Mór! Márciusi ifjú, a ver sacrum halhatatlanja, lánglelkű társaddal nemzeted ütőerén tartva kezeteket, megéreztétek a vérkeringés lázas lüktetésén át, hogy mit kiván a magyar nemzet, a történelmi idők jelentőségét felismerve, sorsdöntő órának lettél mutatója. Légy érte üdvöz és a babérból amit ide hoztunk, jusson annak is, aki váteszként irta meg jövendőjének tragikai fenséggel beteljesült vízióját: .... Ott essem el én a harc mezején, Holttestemen át fújó paripák száguldanak a kivivőit diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva__ Ott is maradt és jeltelen tömegsír éjszakája borult a legnagyobb magyar költő-óriásra. Jókai Mór! Magyar Dumas, a nemzeti romantika ünnepelt hőse, a magyar ifjúság bálványa, szép magyar előidők, megcsodált, ünnepelt, félreértett és megsiratott nagy Írója: műveid addig élnek, amig a szép, a nemes, a jó aratja diadalát a világon. Reméljük, és higyjük tehát, hogy örökké. Jókai Mór! Ezt a várost híresebbé tetted, mint az a király, aki itt született, mint az a pápa, aki itt játszotta ifjú korának harcos játékait és mint az a hadvezér, aki fájó emlékül hagyta ránk feldühödött bérenc, ha a major egyik alkalmazottja revolverrel nem jött volna segítségére Fehér Kálmánnak. Kürti megszökött, de a csendőrség elfogta. étkezhet a népkonyhán. lyezett aggokon kívül csakis munkanélküliek kapnak ebédet, azok, akik 1928. január 1-től tartózkodnak Komáromban, csakis annak a községnek költségére étkezhetnek a népkonyhában, amelyben illetőséggel bírnak. Ezek részére illetőségi helyük kötelesek az ebéd előállítási árát megtéríteni. Ugyancsak ilyen árért kaphatnak élelmet azok is, akik, bár nem tartoznak a munkanélküliek közé, de a népkonyhán óhajtanák étkezni. A népkonyha bizottság tagjai, tekintettel arra, hogy a konyha föntartása a városnak horribilis összegbe kerül, arra az elvi álláspontra helyezkedtek, hogy a Városi Népkonyhán kiszolgáltatandó ételneműekért az arra igénnyel bírók minimális összeget fizessenek, amint az más városokban általában szokásban van. A népkonyhán étkezők névsorát, a bizottság fogja megállapítani, az erre vonatkozó katasztert a város szociális ügyosztálya készíti el. Az ellenőrzést a népkonyha bizottság tagjai végzik a felállított kataszter alapján s általában a népkonyhával kapcsolatos ügyekben a bizottság fog eselről-esetrc intézkedni. Mindezeket a határozatokat a jövő héten tartandó tanácsülésen fogja a bizottság javaslatként előterjessz te ni s a tanács bizonyára azok értelmében fog állást foglalni. e város balsorsát, amikor az egész világ szeme erre a kis városkára tekintett. Mert Te is fejedelem voltál a költők között, — mert pápája voltál a magyar hit dogmáinak, mely összeköti a múltat és jelent és letűnt, meg az élet nagy harcába lendülő nemzedékeket, — mert hadvezére voltál nemzeti irodalmunknak, melyet műveidből ismert meg elsőnek a világ minden művelt nemzete. Ezekből a szent falakból az erkölcsi szépség és jóság derűje árad felénk és megtölti ennek a városnak uccáit, tereit, köveit, vizeit és ligeteit. Levegőjéből A hétköznapok, a Politikai divatok, Az aranyember, Az elátkozott család, A tengerszemü hölgy és A mi lengyelünk regénymeséi vibrálnak elő és mint a Memnon szobrok csodálatos zenéje a hunyó nap káprázatában, úgy szólal meg az új, az ezerszinü mesefán, az ezerhúru csodahegedűn a magyar nyelvnek addig nem hallott ragyogóan hangszerelt szimfóniája. Jókai háza parva domus-magnum ingenium: kis ház, mely nemzetednek a legnagyobb szellemek egyikét adtad, állj örökkön-örökké és és hirdesd e megtépett nemzetnek elenyészhetetlen hitét nagyjaiban, múltjában, tehát jövőjében is. Jókaink élete pazar szépségű babérerdőn vezetett, szülőházad ősi falaira ez erdőnek néhány levelét hozza megáldó szeretettel, soha nem múló hálával, soha nem lankadó hitével a csehszlovákiai kisebbségi magyar ifjúság! János. (Egy élet tíz strófában.) Fiatal asszony. Halavány. A szeme tiszta. Szinte lányos. Férjéhez simul boldogan: — »Jancsi! Legyen a neve János!« Kék masnis kis méregclugacs Sir és ordít, szinte hörög. Körülállják az apróságot. A vélemény: — Remek kötök!« Kis félénk léptek. Elemi. Bádogpánt a cipőcske orrán. »A. B. Ur ir.« Az »Egyszeregy/« Tanítóbácsi néz mogorván. Gimnázium. Bús tintaszag. Vidék. Apró, hegyi város. Diáknóták. Az érettségi. Első ablak, mely gyöngyvirágos. Egyetem. Köd. Nagy, szörnyű város. Az öreg János már nem él. Nóták. Cigány. Vad lumpolások. A szép mama már hófehér. Kis hivatal. Szigorú főnök. Egyforma élet. Unalom. Egyszer, tavasszal, Hűvösvölgyben Virágos erdő, fuvalom. Tavaszi szél. Virágos erdő. Halk női léptek a haraszton. így sose mondta senki: János! Megjött az asszony. Eljött az asszony. Az asszony jött. S kacagva elment. Azt hitte: nem lesz semmi baj. Jaj, ha koldulni kell szerelmet: Jön a bánat, jön az ital. Kis hivatal. Szigorú főnök. Üres asztal. Irat: hiányos. Az emlék szivéhez tapadt, Nem tudta elkergetni János. Szegényes, kopott temetés. Sir. Eleinte még virágos És lassan lekopik a név, Amely azt jelentette: János! Farkas Imre. HÍREK Egy virág, meg egy virág, az két virág. Szeptember van, iskolaidő s reggelenkint utam az egyik iskola előtt visz el. Melegek a reggelek még, nagyon okosan nyitva tartják az ablakokat, a friss gyerekhang kiárad az uccára s a kocsizörgés, autótülkölés közé finom reggeli üdvözletként hullanak az éneklő, vékony hangocskák. Mindennap bepillantok az ablakon. A padokban sűrűn egymás mellett buksi kislányfejek izegnek-mozognak, szőkék és barnák, jól fésültek és kócosak. Piros arcukon a figyelem duzzad, frissek még így, reggelenkint. Együtt tanulok velük. Mindenki, aki nyitott ablaksorok mellett olyankor megy el az uccán, amikor a pesti rádió zenéje szól, ismer ehhez hasonló játékot: az első háznál meghallom a bevezető hangokat s nem kell megállnom, mert a másodiknál a következő taktust hallhatom s mire végigmegyek az uccán, pontosan végighallgattam a nótát. így tanulok most én is együtt ezekkel a gyerekekkel. Szeptember elején, az iskolai év küzdelmes megindításának napjain neveket hallottam: — Kiss Margit... Nagy Julia... Hol a tanítónéni mondta, hol a kislány. % \4\ Egy másik reggel csend volt az osztályban. Akkor mindenki a pad fölé hajolt és irgalmatlan hévvel titokzatos jeleket rajzolt a papírra, amit csak ők értenek, legfeljebb még a tanítónéni. Másik reggel, — azelőtt való nap sok dinnyét hozhattak a hetipiacra, — csak két rémült arcot láttam az egész tömegből s az arc felett két-két ujjak vibráltak a levegőben. A két kéz kétkét ujja néhány szempillantásig idegesen ficánkolt a fejek fölött, aztán megnyugodva ereszkedett le, hogy a következő momentumban megbékélve, de mégis bizonyos gyorsasággal felemelkedjék a hozzá tartozó lábakkal együtt: a tanítónéni sürgősen kiengedte őket. Hja, a dinnye, a dinnye... Múlt héten friss, csengő gyerekhangok élesen hasítottak a reggelbe: — Ááááá, ééééé, iiiii, eeeee ... Az ábécét betűzgették. Ez már nagy fejmunka volt. No, hálistennek, csakhogy ennyire jutottunk. Ma reggel pedig, ahogy a kongreszszusi nagy napok után lassabban ballaghattam s bepillantottam az ablakon, mit is tanultunk ma reggel, nehogy kiessem a leckéből, látom, hogy egy szöszke kislány, kékblúzos, a hátsó padok valamelyikében áll s mondja szorgalmasan a nagy figyelemben: Egy virág, meg egy virág, az két virág... Az ember hozzá van szokva, hogy mindig siet. A napi gondok, a munka rohanása nem engedik megállani sokszor egy pillanatra sem, de itt egy villanásnyira mégis lefékeztem a cipőket s újra bepillantottam a nevezetes észműhelybe. Volt ebben az esőre hajló, szeles szeptemberi reggelben, itt az iskola körül valami különösen kedves, finom, friss hangulat ezzel a kislánnyal, aki nagy figyelemmel s igyekezettel számolta az egyet az egyhez s bekiáltotta a köztudatba: — Egy virág, meg egy virág, az két virág. Tetszett ez a felelet a virágokkal. Nem azt mondta, amit mi mondtunk hajdani küzdelmeinkben a számok titokzatos sorával: — Egy alma, meg egy alma... vagy: egy tégla, meg két tégla... — ... nem, ez a kislány határozottan a virágokat olvasta össze gondolatban, virágokat, mert ő is kis virág még, kicsi liliom, ha úgy tetszik: galagonyavirág is lehet, de mégis, mindenképen virág, amiről szó van s ami nem ágyú, ami nem kard, ami nem gázbomba. Virág. Egy, meg egy az kettő. Egy virág, meg egy virág, az két virág. Ejnye, de kedves. Mégegyszer elmondta, hogy jól a fejecskéjében maradjon. A szomszédja, akit úgylátszik váratlanul ért a felszólítás, már küzködött a nehéz számtani problémával s mikor őrajta volt a virágok sora, csak az elejéig jutott: — Egy virág, meg egy virág... egy, meg... Megfeneklett. A virágok kérdése megoldatlan lett — No ki tudja? Már ugrott is egy szalagos kicsi lány a kályha mellett s kiáltotta az álmos reggelbe: — Egy virág, meg egy virág, az két virág. Ez volt az én Locarnóm, ez két virág aznap reggel. Csak azt nem mondtad meg, kislányom, mákvirágról volt-e szó, avagy mezei kakukfűről, hogy legalább tudjuk, melyikünkre gondoltál. (thyvi) — Emlékezzünk !. .. Ma tizenegyedik évfordulója annak, hogy a magyar nemzeti kisebbség egyik hivatott vezére, Komárom városának nagy fia: Tuba János váratlanul elköltözött a földi életből. A veszteség, amely az itt élő magyarságot érte, megrendítően nagy volt és súlyát, ma is, tizenegy év elmúltával érezzük, mert az a vezéri hely, amelyet nemzeti kisebbségi életünk jobbrafordulásáért vívott harcainkban betöltött, amelyen példát mutató heroizmussal küzdött, még ma Október 1-ére tervezikaVárosi Népkonyha megnyitását Emlékbeszéd Júkai szülőházának emléktáblája előtt. A diákkongresszus alkalmával szeptember 11-én elmondta ifj. Alapy Gyula.
