Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)

1932-02-06 / 10. szám

1932. február 6. »KOMÁROMI LAPOK« 5. o d<*i. Földes Dezső szinigazgató kedden és szerdán ünnepli színészi pályájának negyedszázados jubileumát. A huszonötödik évfordulón a Cigányprímás ismert operett címszerepében lép föl a kiváló és népszerű művész. — Saját fudósitónkSól — Komárom, — február 5. Amint a fenti fő- és alcímből lát­hatják olvasóink, Földes Dezső, az itt idéző színtársulat igazgatója, a kiváló színész, izig-vérig művészember színész­­pályájának jelentős útjelzőjéhez ért. Huszonötévé már, hogy zsebében a sziniakadémia diplomájával, mint a legboldogabb embere e földi siralom­völgynek, túl rózsásszínűnek látván e világot, elindult a színészet rögös út­jára, hogy a világot jelentő deszkákon megvalósuljanak a szép álmok a nagy­­nagy dicsőségről, sikerről, tapsról, el­ismerő kritikákról. Tele ambícióval, vasakarattal indult el az utón, amelyről azt hitte, hogy csak rózsákat, babérokat terem, de hamarosan tapasztalta, hogy ez az út a töviseket, a rögöket is bőven termi. Földes Dezső, mint jeles, kiváló színész, mindenütt, ahol csak föllépett, hamarosan a közönség kedvence lett. Minden közkatonának az az ambí­ciója, hogy hadvezér legyen, az iró arról álmodik, hogy ő egy nagy lap nak a szerkesztője, viszont minden színésznek az a vágya, ambíciója, hogy szinigazgató legyen. Földes Dezőnek is ez volt a vágya. A 25 éves színészi pályafutásából 15 évig álmodozott arról, hogy majd ami­kor ő szinigazgató lesz! 15 évi álmo­dozás után végre beteljesült az álom, immár tiz éve szinigazgjtó. És mindjárt le is szögezzük, hogy merész Íveléssel emelkedő színészi pá­lyáján a szinigazgatóság súlyos bal­lasztot jelent. A szinigazgatósággal járó gondok elvonják attól, amire hivatva van, ami az ő igazi eleme, igazi biro­dalma, a színpadtól. Mint igazi művészembert, mint izig­­vérig szinésztehetséget szívesebben lát­­nók a társulat egy kiváló tagjának egy élelmes igazgató alatt, aki tudná, hogy Földes kedvence a közönségnek és minél sűrűbben hozná meg a közön­ségnek azt az élvezetet, hogy Földes művészetében gyönyörködhessen. Földesről azt is mondják, hogy ügyes, élelmes direktor. Lehet, de az élelmes­ségéből levizsgázott akkor, amikor egy nagyteheiségü színészt, önmagát nem foglalkoztatja eléggé. Ha többször föl­lépett volna, a szezon is jobban ment volna. Dehát édes istenem, a direktorok kényelmesek és a művészetüket, az ambíciójukat elnyomja a kényelemsze­retet és ezzel megrövidítik a közönsé­get és a másik énjüket, a direktort. Földes Dezső játéka már az első jelenetekben tetszést, elismerést, sikert csal ki még a nehezen fölmelegedő komáromi közönségből is. Olyan igazi művészi, bohém ember, akinek minden jól áll a színpadon, még az is, amikor rögtönöz és egyenesen a karzatnak játszik. Ezt sokan bünül róják föl neki. Én nem. A karzat mindig a nézőtér hangulatának a megindítója, a lavinája, a forgószele. Az ülőhelyek közönsége sokszor affetált tulillemből hideg akar maradni, talán szeretne nevetni, kacagni, de azt hiszi, hogy az nem illik. De ha a karzat kacagós, tapsoló jó­kedvének a lavinája megindul Földes Dezső ötletes mókáinak a hatása alatt, akkor az affektált ridegsége a földszint­nek megtörik és a jókedv megdagadt árja áttöri a gátat és a földszint is kacag, nevet, tapsol és a kacagásszülte könnyeket törli a szeméből. Földes dezső pompás alakításainak az emléke mindig megmarad a lelkűnk­ben. A darab címét rég elfeledtük, de Földes alakítása kitörölhetetlenül véső­dik az emlékezetünkbe. Sajnos, az idei szezonban kevésszer élvezhettük művészetét. Ki ne emlékeznék a Csókos huszá­rokban a játékára, amikor a felesége helyett az anyóssal csukják össze a nászéjszakára. Hozzá még az anyósát Mihályi Vilcsi adta. Ha ez a két vér­beli művész, Földes és Mihályi Vilcsi mint partnerek összekerülnek, akkor aztán rengnek a falak a kacagástól. A templom egere öreg irodistáját se feledjük el soha Földestől és azt a szerepét se, amikor (a darab cime már nem jut eszünkbe) egy művész­nőnek a müférjét adja, hogy az udvarló­kat távol tartsa a művésznőtől. De ki tudná elszámolni az ő sok, sok és nagy sikereit. MÉCS LÁSZLÓ: (—február 6.) A gútai csendőrség ma letartóztatási parancsot kapott a losonci csendőrségtől, hogy azonnal tartóztassa le László Kálmán gútai gyógyszerészt, akit azzal gyanúsítanak, hogy a tizen­három évvel ezelőtti losoncköi nyéki harcok alkalmával Herencsvölgyön töb­­bedmagával kivégzett egy szakaszveze­tőt. Ezzel a nagyszabású statáriális pör hullámai a Csallóközig is eljutottak, sőt még több letartóztatás is várható Nyugatszlovenszkón. A letartóztatás érthető feltűnést kel­tett s a gyógyszerészt teljesen várat­lanul érte. Pénteken a gútai csendőr­ség autón behozta a komáromi ügyész­ségre László Kálmánt, akit valószínűleg a besztercebányai ügyészségre visznek néhány nap múlva. László Kálmán nem is tagadta, hogy Az elátkozott család Gútai Tádéjá­ban, mint drámai hős ragyogtatta nagy művészetét, mert nem csak mint ko­mikus, de mint drámai hős is első­­raugu. Minden szerepében jó. Fiatal éveiben például Pozsonyban, Polgár igazgató társulatánál játszott ő min­dent: buffót, bonvivánt, kedélyes apát, aszfaltbetyárt, táncoskómikust, drámai hőst, amit kellett. Mindig jó volt. Ez a vérbeli művész kedden és szer­dán ünnepli 25-ik évfordulóját színész pályájának. A cigányprímás népszerű operett címszerepében lép föl. Azt a sok derűt, jókedvet, könnye­ket kicsaló kacagást, nevetést, amelyet Földes Dezső szerzett eddig a komá­romi közönségnek, azt most viszonoz­zuk azzal, hogy kedden és szerdán töltse meg a közönség a színházat. Nem fogja senki megbánni. Földes pompás alakítással fogja ezt meg­hálálni. része volt a kivégzésben. Szerinte, mint az akkori losonci 25-ös közös gyalog­ezred önkéntes őrvezetője, századosa parancsára ötödmagával kivégzett egy szakaszvezetőt, aki gépfegyverrel félem­lítette meg a herencsvölgyieket. A pa­rancsnak, mint katona, engedelmeske­dett, mivel patrulszolgálatot teljesített. Gútán és környékén nagy feltűnést keltett a gyógyszerész letartóztatása. László Kálmán jóformán csak néhány hónapja tartózkodik Gútán, ahol mai patikáját megvette. A gyógyszerész fe­lesége éppen most áll családi örömök előtt s félő, hogy ez a váratlan lelki megrázkódtatás nagy hatással lesz az uriasszony állapotára. A gyógyszerész hirtelen letartóztatá­sával Guta községben zárva maradt a patika s e pillanatban a tizenkétezer JÓSÁG A varjak száján jaj didergett, a népek fagyot fogvacogtak, az élet-tenger befagyott és nagy rianással megrepedt. Az üvegházból kirohantam, kezemben friss cserép-virággal, a farkas-szájú szélbe dobtam nagyot kurjantva: Szeretet! A varjak, vének vigyorogtak: jó éjszakát cifra csodácska! — De az lehullt, gyökért eresztett s az égig szökkent hirtelen, Egy angyal csúszva jött le szárán, mint hogyha fészek keresésbő füttyös kamaszka jő a bükkről s a cimboráknak hírt jelent. A kamasz angyal kacarászva ezüstből égi fészket tartott, a testem abba beletette: „Csicsijja, csendben kis tojás, a tested burka: tojás héja, a lelked benne a fehérje, de nem zápu!t-e meg? Meglátjuk!“ S míg szava folyt mint vízfolyás, a fészek ezüst dróttekercsén az égi áram átkeringett s a röntgenben a tiszta szív-mag ritmusozott oda-ide. A kamasz angyal rámkiáltott: „A mennyország itt van közöttünk, ha tested héja széthull: átlépsz belé, mint kész angyal-csibe!“ Az angyal eltűnt észrevétlen, mert jött a három rongyos ember: „A varjak szája vért ihatna s ehetne ember-tetemet és milliók leikébe csóvát dobál a düh! A milliókból hárman jöttünk, hallottuk hired, segíts, a tél hitet temet!“ — „Erdőm kivágva. Szétosztottam. Az eszmefákon nem lesz fészek’ de a madárnál több az ember s a fában csők van, emberek! A gyümölcsfáim óvtam eddig, de a gyümölcsnél több az ember, kivágjuk most a kis gyümölcsöst, a fában jóság szendereg.“ És fölmentünk a körtefára: én és a három rongyos ember. A fán virágok szoktak lenni s oly körték, mint a gerlehús. Most fűrészelten hullt az ága s az Isten bennük megbizsergett, s hogy jött a dél s a nagyharangban felujjongott az Angelusz: a százados fán négy lehajtott fej volt, négy kézben állt a fűrész, négy lélek illat-rádiója imás hullámot remegett. Az Űr ezüst, hárfás szakállán az aprószentek citeráztak, Ő meg mosolygott: Jól van, jól van, elég legyen már gyerekek!“ A csendőrség letartóztatta a gútai gyógyszerészt, aki tizenhárom esztendővel ezelőtt állítólag többed­­magával kivégzett egy losonevidéki szakaszvezetőt Gutáig jutottak eí a nagyszabású pór hullámai. — Saját tudósítónktól — lakosú községnek, — mely Szlovenszkó legnagyobb faluja, — nincs gyógy­szertára s patikai ügyekben Komá­romba kell mennie a gyógyszerre szo­rulóknak. HÍREK A japán kapitány, meg a bableves. Hirtelen megint aktuálisak lettek a japánok, ezek a csendesen és ravaszul mosolygó, cseresznyevirágos, harakiris, örökké udvarias emberkék. Volt ne­kem is néhány kitűnő japán ismerő­söm s az egyik, Imaoka Dzsuicsiró gyakorta hosszú előadásokat tartott a Belvárosi Kávéház sarokasztalánál a husidéról, a japánok erkölcsi világ­nézetéről. Mi áhítattal hallgattuk. Ez az Imaoka hosszú ideig tartózko­dott Pesten, megtanult kitünően ma­gyarul s könyvet is írt a nyelvünkön, amelyben Japánt dicsérte rettenete­sen. Egy időben Pesten divat volt exo­­tikus vendégeket hívni, vagy legalább is előkelő külföldieket a zsúrokra, es­télyekre. Először ántánttisztek, aztán amerikaiak, norvégek, később négerek következtek s lettek divattá. Imaokát is szívesen hívogatták. Pósa Lajos özvegyének családjánál, a drága Lidi néniéknél volt egy nagy összejövetel s Imaoka is hivatalos volt oda. Az estély előtt néhány órával áttelefonált, hogy időközben megérke­zett egy hazai barátja, aki kapitány Koreában s nem tudja egyedül otthon hagyni. Mit csináljon vele? Hát hozza el azt is, nagyon fognak neki örülni. Felpakolta Imaoka a kapitányt egy taxira s eljöttek együtt. Imaoka tudott magyarul s vidáman mosolygott. A kapitány csak angolul tudott és japánul, ő kényszeredetten mosolygott. Abban az időben érkezett a »rokon magyar nemzet« fővárosába az ázsiai határszélről s már az első pillanattól kezdve látszott, hogy se­­hogysem találja magát. A társaság, amolyan vidám pesti társaság, — a konjunkturális időkben történt ez még, — csoportokra oszlott, flörtölt, nevet­gélt, táncolt s a gazdag büi'féhez já­rult. A kapitányt körülfogták a szép­asszonyok és a szenzációra éhes fiatal­emberek s faggatni kezdték. A kapi­tány angolsága s a dunaparti angol­ság sehogysem egyezett. Maradt a jel­­beszéd. Etették és itatták a kapitányt. Inni nem ivott, csak málnaszörpöt, pedig szerettünk volna becsípett japánt látni, talán még a japán csűrdöngölőt is eljárta volna. Imaoka tiporta a csár­dást. A kapitány, ez a kis fekete em­berke azonban húzódozott s egyedül üldögélt a sarokban, hacsak tehette. Láthatólag idegen volt neki ez a vi­dám, kedélyes, zavartalanul mulató, daloló magyar társaság. Mindig csak mosolygott. Nem tud­tuk, lenéz-e bennünket, avagy csodálja a »kifinomult európai társasélet« gyö­nyöreit, ami vidám pezsgőzésben, tangóban, csárdásban s reggel felé me­lankolikus dalolásban nyivánult. Volt itt hívott vendég talán hetven is, kö­zöttük mindig elveszett a kis japáni emberke. Nem ivott s a gazdag büffé­­ből csak a salátákat, zöldségeket, sü­teményeket szedte ki. A rezgő kocso­­nyájú hideg malac, a zsíros-szegélyű sonka, a hideg hurka előtt közömbö­sen ment el. Később áttért a szóda­vízre. És mindig csak mosolygott az istenadta. Egy-egy sarokban elüldö­gélt, szeretett volna már hazamenni, de nem akart illetlenséget elkövetni, talán beszélgetni is szeretett volna cseresznyevirágos hazájáról, de nem volt kivel megosztani bánatát. Imaoka viszont úgy érezte magát, mint a hal a vízben, de ő sem evett húst. Reggel felé mind kitünőbb lett a hangulat. Vidám csárdást roptunk, a büffé kimerült, bármily gazdag volt is és a zárt verandán kedélyes társa­ság borozgatott. Ekkor lépett be az aranyos Lidi néni, háta mögött az inas meg a szo­balány rettentő serpenyővel. Lidi néni dirigált, letették a serpenyőit s a mér­hetetlen edényből pompás kolbászos bableves, korhelyek eledelének illata szállongott. Tányér, kanál: mint fegy­verzet mindenki kezében. Sorra je-

Next

/
Oldalképek
Tartalom