Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)

1932-01-23 / 6. szám

6. oldal

Csak nézzünk körül az újságírók sorában azon az élelmes Siserahadon, amelynek itt nincsen gyökere semmi, de akik a legnagyobb fokú impertinenciával erőszakolják reád megfizetett apró kis véleményeiket, belecsomagolva a gyűlölet nyálába és az utálkozás papirosába. Ez mind megél, sőt vakmerőségük már odáig megy, hogy itt elfoglalnak a tolakodás közelharcával tisztességes embereket megillető pozíciókat is. Ezek közül egy sem lesz öngyilkos, sőt úgy szaporodnak, mint a sejtek, oszlás utján és mindenüvé befurakodnak.

Hát az igaz, hogy ezekhez képest Tellérynek nemes nyugalma és hite csak egy keletindiai maharadzsáéval mérhető össze. Mikor vagyona volt, szive szerint tudta azt elkölteni, belefektetni egy-egy szép gondolatba. Emlékezzünk vissza a Szepesi Lapok napilap idejére és országos számaira, amelyekben egy-egy szlovenszkói várost irt meg történetével, társadalmával, intézményeivel, kultúrájával együtt. Valóságos kis újságírói remeklések voltak ezek az ötletek, csak az volt a kár, hogy egy nemzeti vagyonát elveszített kisebbség terméketlen talajába hullottak, ahol már nem kelt ki az ötletek vetése és aratást nem hozhatott.

De hát Telléry szerkesztő volt, magyar és ellenzéki lapszerkesztő állampolgárság nélkül, tehát hajózott a kisebbségi óceánon szén nélkül, vagy vitorlák és árboc nélkül. Nem hitte, nem akarta hinni, hogy ez a semmiség megakassza pályafutásának Ívelését és még a nagy zuhanásban sem vette észre, hogy hajója roppant léket kapott és már sülyed is az örvénylő mély és fekete vizeken. Állampolgárnak nem volt jó, pedig négy évtizeden át ennek a földnek az érdekében dolgozott, mert nem volt még egy nálánál hivebb fia a Zipserföldnek.

Így azután Telléry sem tehetett mást, mint azok, akiknek elvagdossák az életgyökerét. Ötvenhárom éves fejjel nem kezdhette elölről és nem állhatott be belsorosnak egy laphoz, hogy a fiatalok kinézzék. Telléry is ment, a tömegvonzás erejénél fogva, a fizikai kényszer hatása alatt, ment, hogy megkeresse azt, amit sorstestvérei közt elveszített: a mindennapi kenyeret. Itt várta azután a legnagyobb csalódás. Ahol annyi kenyér terem, ott számára nem maradt egy karéj sem és huszonhét fillér volt a zsebében, amikor a végzetes útra elhatározta magát. Ezt az utat feltartóztatni már semmi sem volt képes. Itt elmarad a család, a régi örömök és a tiszta szeretet felépített temploma, melynek esztendőkön át volt legvakbuzgóbb hívője Telléry Gyula. Elmarad a rokonság, az ismerősök, a jóbarátok beláthatatlan serege, akiknek elmondani reménytelen helyzetét, nem — ez csakugyan nem lett volna Telléryhez méltó gesztus.

Az újságírót most, ezekben a percekben temetik és percek alatt papírra veti Írógépem kis nekrológját egy becsületes embernek. Mert a becsületes emberek végzete, hogy meg kell halmok, mielőtt még földi munkáikat elvégezték volna. Telléry Gyula befejezetlenül hagyott életregénye szörnyű végénél meg kell ilietődnünk, mert ő már tizennegyedik a sorban, akik igy költöztek el a kisebbségi élet balsorsából a csendesség örök birodalmába.

Most koppannak koporsójára az érzéketlen és hideg rögök és a közönség siet a dolgára, a pap már nem is megy a megásott sirhoz, hanem ott a sirásó térdel le és mondja el felette az utolsó Miatyánkot. Elszorul a torkunk és fulladás szorongatja, amikor ma»KOMÁROMI LAPOK«

gunkban halljuk az imádság szavait: . .. mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma . . . Tellérynek nem jutott már mindennapi kenyér. Életenergiái már csak a fantázia birodalmába hullottak, amely körülvette és megfogta áldozatát. Azután egy világos percben megborzadt, de erőssé lett benne az akarat. Mi vár reá? Nyomor, szenvedés. Kötelességeit teljesíteni képtelenné vált, a szégyentől jobban félt, mint a haláltól. Mert a halál tragikus, de van benne a szörnyűséges kiengesztelődésből, melyre felriadunk. Telléry meghalt? Nem lehet! Hiszen tegnap még jóízűen szívta szivarját... És szegény Telléry, itt hagytál egy bucsusor nélkül mindent, mert nem te voltál adós nekünk, hanem mi, mindnyájan Neked..

A közönség óhaja a színházi vendégszerepléseknél

A közönség olyan darabokat kíván műsorra tűzni, amelyekben a vendégművésznek nagy szerepe van. Ami Amerikában lehet, miért ne lehetne Kvmáromban is A közönség elégedetlen volt az egyik darab kitűzése miatt. A vidék és a szinház. A közönség panasza, óhaja és kívánsága.

— Saját tudósitónktól. —

(Január 22.) A mai nehéz gazdasági viszonyok között bizony kevesebb embernek adódik olyan helyzet, hogy színházba is járhasson. Szinte meglepnek bennünket azok a szépen megtelt házak, amelyek a vendégszereplések alatt tapsolnak a vendégművésznek. Mert ilyenkor felemeltek a helyárak és igazán kalapot kell emelnünk a komáromi és környékbeli közönség szinpártolása előtt, hogy ilyen rossz gazdasági viszonyok és fölemelt helyárak mellett is még mindig megtöltötték a nézőteret, valahányszor vendégművész lépett föl.

Nagyon félő azonban, hogy ezentúl ez nem lesz igy, ha az igazgató nem vigyáz a darabok megválasztásánál.

Szerdán Rózsahegyi Kálmán, ez a nagy és népszerű művész Bónyi Adorján Az édes ellenségek cimü darabjában iépett föl az apa szerepében.

Az előadás után, de már felvonásközökben is zúgolódott a közönség, hogy Rózsahegyinek nagyon kis szerepe volt a darabban. Például a II. felvonásban egyetlen egy jelenése sincs a nagy művésznek. Az I. és a III. felvonásban is kicsi a szerepe.

A közönség azt panaszolja, hogy ő azért fizeti a fölemelt helyárakat, hogy a nagy művészt nagy szerepekben lássa.

Különösen zúgolódott a nagyszámban megjelent vidéki közönség, amely a magas helyárakon kívül még az útiköltséget és az úti fáradalmakat, is viselte.

A komáromi és a vidéki közönség, amely Rózsahegyit, ezt a nagy művészt látta már itt vendégszerepelni A borban, A cigány-ban, A vén gazemberben, amely darabokban nagy és hatalmas szerepei vannak, csalódottan távozott szerdán a színházból és szerencsétlen választásnak tartotta mindenki Az édes ellenségek kitűzését, amelyben Rózsahegyinek alig van szerepe.

Az a védekezés se állhat meg, hogy a vendégművész maga választja ki a darabot, mert lehetetlenség, hogy a művész egyetlen egy darabhoz kötné magát, hanem bizonyára enged választani a repertoárjából.

Különben is a vendégművészek nem a primadonna szép szeméért, se a görlök lábaiért jönnek vendégszerepelni, hanem súlyos pénzekért, hát engedelmet kérek, akkor csak a leszerződtető direktornak lehet beleszólni is a dologba, hogy az én közönségem ezt és ezt a darabot szeretné látni a mestertől ,vagy a nagy művésznőtől.

Óva intjük a színigazgatót, hogy a szerdai esthez hasonló esetet ne engedjen előfordulni, mert akkor bárkit hoz ide, nem fog nagy közönséget becsalogatni a színházba, mert már

most hallottuk sok helybeli és vidéki színházlátogatótól, hogy a szerdai csalódás után nem mennek többet színházba. Ok Rózsahegyiért mentek oda és éppen Rózsahegyi művészetéből alig kaptak valamit, a társulat tagjai játékát pedig megnézhetik rendes helyárak mellett is.

Éppen Rózsahegyitől hallottuk, hogy amikor Amerikában járt turnén, A vén gazember volt műsoron. A címszerepet Rózsahegyi adta. Amint ismeretes, a vén gazember a 11. felvonás végén meghal és a III. felvonásban már nincs is szerepe. Az amerikai közönség ezt zokon is vette és majd szétszedte a színházat, hogy miért nem a III. felvonás végén hal meg szerepéden Rózsahegyi? A közönség elégedetlensége akkora és olyan félelmetes volt, hogy a második előadásra már úgy kellett átalakítani a darabot, hogy a főhős a darab végén hal meg.

Az amerikai azt mondja, ha én áldozom a színházra, az nyújtson is nekem valamit.

A komáromi közönség nem kívánja, hogy megirt darabokat átalakítsanak, csak megfelelő darab szinrehozását kéri. A nehéz viszonyok között élő komáromi közönség, ha már megvonja magától a fölemelt helyárakat, akkor jogosan várhat is érte valamit és az nem elég, ha bármilyen nagy művészt is rövid szerepben láthatja csak.

Harpagon.

Egy magyar költő

Majdnem azt Írtam: Egy Magyar Nábob. Mert, aki ma hisz a szellem erejében, akinek még annyi idealizmusa van élettarisznyájában, akinek szavai vannak arra, hogy verses formában papírra terítse őket s emberek elé vigye szivét: az, ha anyagiakban nem is, de lelkiekben, eszményítésben nábob lehet bátran.

Lélekben nábobok ezek, gondolatban s szivben milliomosok: Magyar költők 1932-ben.

Heroizmus kell hozzá: ma költőnek lenni, különösen olyan költőnek, aki már eleve számíthat rá, hogy bármily hite s lelkesedése van, nagy viszhangot nem kaphat s élete műve, szava, hangja, kiáltása a közöny tavába fül rövid idő alatt.

Egy régi kedves klubtársam járt itt a napokban, még a pesti Otthon-klub időkből, ahová vacsorázni s vitatkozni jártunk, ahol Kálmán bácsi mesélte el amerikai útját, Orbók Attila Párizst, ahol Peterdi Ándor játszotta a bakkot és Komáromi János biztatott házaséletre minden fiatal irót s ahol Somlyó Zoltán nyitotta meg kis verstőzsdéjét. Egyszóval a klubban.

Ott üldögélt fentirt költő barátom is, jóindulattal s meleg szívvel, egyegy pengőt reszkírozva meg a bakkon, ha kinyeri vacsoráját. . . Nagy hazárd ő nem volt, a lélek költője volt s halk verseket irt. Azt vette a fejébe, hogy költőnek született, tehát verseket fog Írni.

Most megjelent Komáromban. Hozott egy hónaljra való verskötetet, szép, nyugodt lira s hozta a hirt, hogy megházasodott.

Nna, végre, hogy Komáromi János biztatása fogott valakin.

Hozta a verseit s maga adja el. Nehéz munkája lehetett. Címeket kért és ajánlásokat. Tudtam előre, hogy gyanakvással fogadják. Borka Géza barátom a napokban tiltakozott erélyesen egy nevében dolgozó könyvügynök ellen s naponta jönnek költők, írók, akik maguk adminisztrálják önmagukat s a sok-sok között milyen kevesen akadnak olyanok, akiknek céljuk komoly s csak azért választották könyveik saját-eladását, mert életpályájukat is ilyennek választották s mert nem jutottak odáig, hogy valaki kezüket megfogja.

Szomorú kor: a költő saját maga viszi s méri ki verseit, hogy meg tudjon élni. Kinek kell ma vers? —kérdezték tőle is, kérdezik tőled is, kérded te is, de, ugy-e kinek kell ma hit, kinek kell ma idealizmus, amikor Lausanneban nem lesz uj konferencia s nem tudhatod, mikor ömlik fejedre a klórgáz ...

Egy zavaros kor és kuszáit kultúra mohikánja, utolsó lovagja a költő, aki

fanatikus hittel, magabizással s valami mély ragaszkodással a Gondolathoz: árulja verseit, melyek jók és rendesek, árulja kimérve gondolatait, mint a vásári árus a gyufát és a keszkenőt,..

Elindult útjára, vissza-visszajött egyre panaszosabban, nem kell vers az embereknek, nem szeretnek zsákbamacskát venni, nincs türelmük olvasni, nincs pénzük venni, nincs hitük a rímekben, mert tudják mindnyájan, hogy mig a költő zengő hárfán mesevilágot álmodik, addig már épülnek az uj ágyuk s a világ alá nagy-nagy aknát fur a világ nagy ellensége: maga az ember.

A felesége tisztviselőnő volt ennek a költőnek, de elbocsátották állásából, merthogy férjnél van. Költőnél van férjnél.

Megpróbálkozott Komáromban azzal, hogy néhány kötetét eladja. S mivel egy helyütt csendőrrel fenyegették ezt az idealista, naivlelkü embert, akinek egyedüli vétke, hogy verseket ir: ijedten összepakolt, irt egy bús levelet a feleségének s eltávozott a városból.

(thy.)

Szent Imre hercegiek, a magyar tanuló ifjúság élő példaképül állításáért háromheti államfogházra Ítélte a pozsonyi felső bíróság Alapy Gyula dr. tartományi képviselőt, akit előzőleg a pozsonyi kerületi biróság bűncselekmény hiányában felmentett.

— Saját tudósitőnkiól. —

Pozsony, 1932. január 22.

A hét első napjaiban folyt le az a felebbviteli tárgyalás, amely Alapy Gyula dr.-t a rendtörvény alapján közbéke megzavarásával vádolta. A pozsonyi kerületi biróság a múlt év nyarán tárgyalta ezt az ügyet, amelyben a Terebessy-imkcs felmentő Ítéletet hozott. A vádbeli beállítás szerint A/ű/rp-Gyula dr. tartományi képviselő a rétéi katolikus iskola felszentelése alkalmával, 1930. augusztus hó 24-én az ünnepen megjelent és beszédei mondott, melyben

a magyar ifjúságot Szent Imre herceg erényeinek követésére buztésére buzdította és megemlékezett róla, hogy az akkor folyó Szent Imre ünnepen a katolikus világ feje, a pápa is követtel képviseltette magát.

Ezeket a lapok akkor terjedelmesen és részletesen leírták. A kerületi bíróság kihallgatta a tanukat, Konka galántai járási tisztviselőt és Fundárek járási orvost, akik más beállításban azt vallották, amit Alapy nem tagadott. A bizonyítási eljárás során nem sikerült még csak valószinüsiteni sem azt, amit a tanuk vallottak, hogy a jelenlevő szlovákok megbotránkoztak a szónok szavain. Az ünnepen szlovákok — a tanukon kivül— nem is voltak jelen.

Az elsőfokú Ítélet tehát felmentő volt A felső biróság Herr tanácsa foglalkozott másodfokon az üggyel és maga a tanács elnöke referálta az ügyet részletesen. Neumann Tibor dr. védőbeszéde után a tanács meghozta Ítéletét és Alapy Gyula dr.-t feltétlenül háromheti államfogházra ítélte, mert a megokolás szerint a beszéd a hallgatóságban a régi Magyarország iránt való vágyat kelthette volna fel. A védő a bűnösség kimondása, a büntetés kiszabása és a büntető novella alkalmazásának mellőzése miatt semmiségi panaszt jelentett be, mely az Ítélet kikézbesítése után megy fel a legfelsőbb bírósághoz.

Az Ítélet széles körökben a legnagyobb meglepetést keltette a kerületi biróság elsőfokú ítéletével szemben.

1952. január 23.