Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)

1932-04-09 / 28. szám

1982. április 9. 5. oldal »KOMAROMI LAPOK« Ma nékünk, kik mindnyájan végig­szenvedtük az odvas lövészárkok min­den kínját, az emberirtó véres jaj­veszékelés minden pokoli szörnyűsé­gét. Mikor nyom a ma súlyos gondja és elkeserít a holnap gondolata. Ma, amikor szüntelen halljuk a nyomorgók ezrei szivettépő panaszát, a becsapódó gyárkapuk tompa dörrenését s érezzük, miként halkul napról-napra a gépek zenéje. Ma, amikor hétről-hétre nő a tömeg, mely vérbenúszó szemekkel, ökölbe­szorult kezekkel lesi a legkisebb mun­kaalkalmat, éhes gyomra túlüvölt min­den más hangot s lefoszlanak az em­beri érzések, lepattog a kulturmáz, alatta Saját tudásitónktól. (Folytatás.) Aki én velem utazik, vagy kirándul, az jól felkösse a — nyakkendőjét, mert én nem fecsérlek el egy percnyi időt sem. Az esti szórakozás mellett a nappalt a tudománynak szenteltem. Kimentem Aquincumba, a kiásott római város romjaihoz. Megnéztem az újabb ásatá­sokat. Megnéztem Isten tudja, hogy már hányadszor a circus romjait, ahol vadállatokkal tépették szét a kereszté­nyeket, vagy a rabszolgákat, a halálra­ítélteket. Megilletődve állok meg min­dig a fülkék előtt, ahol a halálra Ítél­teket, ahol a vadállatokat tartották, s az ajtó előtt, amelyen át a holttesteket kivitték a véres porondról. Aztán megnéztem Gül Baba sírját a Rózsadombon és még sok régiséget, végül a Nemzeti Muzeum régiségtárába is benéztem kicsit. Itt egy csomó ko­máromi ismerős fogott el és arra kér­tek, mondjam el, hogyan került Kon­stantint Monomachus egykori bizánci császár koronája Komárom és Nyitra környékére? Ugyanis a régíségtár egyik legszebh tárgya ez a szinarany korona, amelyet a múlt század hatvanas évei­ben egy földmives szántott ki Nyitra- Ivánkán a földből. Ott ostromoltak, hogy mondjam el a korona történetét, Nekem akkor már nem volt arra időm, de megigértem, hogy legközelebb megírom a lapban annál is inkább, mert már előzőleg is többen érdeklőd­tek a bizánci császári koronának vi­dékünkre való jutása körülményei iránt. Érdekes, hogy e téma még ezenkívül is nagy érdeklődést vált ki az embe­rek között, ugyanis „Nyitravármegye“ cimü laptársunkban is olvasunk ha­sonló érdeklődésről. E laptársunkban megjelent adatok és egyéb források nyomán közöljük az alábbiakat — Nyitra és Nyitra-Ivánka közt, a Radnó-erdő mellett, az u. n. felsőbucsá­­nyi dűlőben villant meg a napfényben, az 1860-as években az ekevas nyomán az arany korona-részlet. Huszár Imre ivánkai földbirtokos bérese találta meg és odavitte a földbirtokosnak. Amint ez csiszolja, észreveszi, hogy régi, nagy­értékű ötvösmunka. Az esetnek hama­rosan hire ment, úgy, hogy a British Muzeum is elküldötte megbízottját Ivánkára. Hallatlanul magas összeget Ígért a félkoronáért, de Huszár nem adta el neki, hanem felajánlotta a Ma­gyar Nemzeti Múzeumnak, nem kíván­ván érte egyebet, mint a valóságos aran értéket. (Ezt is csak azért, mert meg volt szorulva.) A bizánci császár korona-fele ma is látható a budapesti Nemzeti Múzeumban, melynek egyik legértékesebb darabja. Alexander von Gleichen-Russwurm „Kultur- und Sittengeschichte aller Zeiten und Völker“ cimü, nagy művé­nek egyik szakasza is foglalkozik Kon­­stantínosz Monomachos görög császár­nak Nyitra-Ivánka mellett kiszántott aranykoronájával, sőt közli a korona sikerült rajzát is. A koronán láthatók ott a vergődő ember, a kétségbeesett, az útszélen görbebotra támaszkodó, min­denből kifosztott, lerongyolódott sok­sok éhes hajléktalan. Ma eldobni mindent, ami szép és nemes, a lelket lehúzni a hétköznapok mocsarába. Hát honnan merítsünk mi erőt, ihletet a küzdéshez? Mi adja a lökést új eszmék termeléséhez? Ez? Ez csak azt juttatja eszünkbe leverően: „Ide jutsz!“ így halkul el bús vendégem sápadt arca s mig tekintetem bűnbánóan a hajléktalan szobromra emeltem, sze­gény hajléktalan látogatóm csendesen, szomorúan eltávozott. Komárom, — április 8. Zoe és Theodora császárnő, két tán­cosnő, két erény-isennő egész alakja, továbbá András és Péter szentek mell­képei. A korona, — írja a szerző — a bizánci művészet mesterműve és va­lószínűleg ajándékul küldték I. Endre magyar királynak. Hatalmas falragaszokon döbbenetes arc tűnik elénk, szinte arra gondo­lunk, ha nézzük ezt a képet, hogy ennek az embernek a szemében van valami csodálatos erő, vagy parancs. Harmincöt év körüli fiatalember Gold Ferenc, aki nem egyszerű ar­tista, hanem azon túl kutató és gya­korlati művelője a lelki erők titok­zatos birodalmának. A világháború utolsó évében megbetegedett, a be­tegséget ugyan kiheverte, de halló­idegei teljesen elsorvadtak. Süketsége miatt orvosi tanulmányait nem tudta befejezni. Halló érzékszervezetének el­pusztulása után Gold Ferenc csodála­tos tulajdonságokat vett észre magán. Többi érzéke hirtelen kiszélesedett és különös képességeket is észrevett ma­gán. Rájött arra, hogy nemcsak ösztö­nösen érzi meg a dolgokat, hanem telepatikus utón át tudja venni má­sok gondolatait. Kiváló tehetsége van mások hipnotizálására is. Külföldi Kis irka-firka Húsz centiméter könyv. — Húsz centiméter széles könyv­csomót kérek, — lépett be egy dél­­szlovenszkói város könyvkereskedésé­nek ajtaján valami fiatal házas, — húsz centiméter széles legyen a könyvek összessége, harmincöt centiméter magas. — Nem értem! — válaszolta a ke­reskedő csodálkozva, — hogy méltóz­­tatik ezt gondolni? — Most nősültem. Az uriszobába kaptam egy szekrényt, annak van egy nyitott polca, oda kellene a könyv. A zárt fiókokba porcellán, meg üvegnemü jön. Azt ne bántsuk, Azt hiszik, ott is könyv van. De e nyitott polcot mégis meg kellene tölteni könyvvel, az mesz­­sziről látszik s oda kérek néhány művet. — Rendben. Milyet parancsol? ről ezt írja erre vonatkozólag: — Constantinos Monomachoz csá­szár koronáját (mint azt Pulszky Ma­gyarország Archeológiájában 11. kötet 159. lapon tüzetesen megirta) 1860-ban és 1861-ben (tehát nem egyszerre) szántották ki Nyitra-Ivánkán. Nem tel­jes; néhány lemeze bizonyára idegen kezeken kallódott el, mert ezekből egyet a világháború előtt Budapesten vásá­rolt meg egy angol, anélkül, hogy tudta volna vájjon mit szerzett? Nem­régen küldték a lemez fényképét Lon­donból Budapestre, a Nemzeti Múze­umba oly kérdéssel, hogy az nem a korona tartozéka-e ? Megállapították, hogy igenis az ivánkai kincsből szár­mazik. — Mikép jutott a korona Ivánkára? III. Henrik német-római császár Aba Sámueltől elvette a magyar szent ko­ronát s trofeumként visszaküldötte Ró­mába. I. Endre kért Contantinos Mono­­machostól uj koronát, ezzel koronázták úgy őt, mint I. Bélát és Salamont is. Köztudomású, hogy Salamon a Géza herceg pártján levő Nyitra várát ostro­molta s ekkor hozhatta ezt magával Salamon. A hadműveletek között vesz­hetett el a korona s igy maradt Ivánka földjében 1860-ig, Miután pedig a bal­eset folytán Magyarországon semmiféle korona sem maradt, Dukas Mihály görög császár 1074-ben másik koronát ajándékozott Gézának. Szent László alatt visszakerült Rómából Szent István koronája, a kettő összeforrasztásának eredménye a mai magyar korona. Ezzel azt hisszük, eléggé kielégítet­tük az érdeklődők kíváncsiságát e, mindenesetre érdekes témáról. Az érdeklődőket szívesen köszönti Faun. egyetemeken is kísérleteztek vele, sőt több helyen az orvosok hisztériás be­tegek lelki megnyugtatására is felhasz­nálták Gold mester rendkívüli képes­ségeit. A bűnügyi nyomozások során is már igénybevették tehetségét. Egyik legna­gyobb sikerét három évvel ezelőtt érte el, mikor Hecht Dezső sikkasztó likőr­gyáros szökésének útjára vezette a rendőrséget. Gold mester Komáromban még egy alkalommal sem volt, bár. nyolc év­vel ezelőtt járt Szlovenszkó több he­lyén és mindenütt a legnagyobb el­ismeréssel találkozott. Komáromban szombaton este 8 órai kezdettel a Kultúrpalotában, vasár­nap este pedig a Dózsa-féle Vigadó nagytermében tart Gold mester elő­adást, melynek műsorán gondolatát­vitel, Breitbart mutatványok, állatok hipnotizálása, titokfelderítés és szel­lemidézés szerepelnek. — Az nem fontos, hiszen úgysem fogom elolvasni. Csak arra ügyeljen, hogy a kötetek egyforma magasságúak legyenek s szépen legyen aranyozva a hátuk. Kedves olvasó, ne gondold, hogy ez elkésett áprilisi tréfa. Valóban igy van a történet: és ez a követelés még csak nem is ritkaság, — minél inkább jössz Kelet-Európa felé, annál inkább hal­lasz hasonló kérelmeket. Kár volna ehhez kommentárt fűzni. Ezerkilencszázharminckettőben szomorú jelenség, hogy a könyvkultúra sokak­nál még mindig nem benső szükség­let, hanem külső máz, fitogtatás, smokk­­ság, üres hiúság. Hányán vannak, akik könyvet csak mutogatásból, szeszélyes ötletből vesznek s hányán vannak, akik a könyvkirakat előtt állva, moró­­zusan s bosszankodva mondják: „Köny­vet pedig nem veszek! Lukszus!“ Hát, hiszen, igaz. A mai válságos időben minden fényűző kiadást meg kell gondolni, de vájjon fényüzés-e századunkban a könyv? A könyv föl­­tétlen szükséglet, lelki élelem, segítő­társ, jóbarát. S nem tér-kitöltő, feltű­nést viszkettető, alantas házi bútor. Sokra mentünk egész könyvkultú­ránkkal, ha még ma is lehet húsz centi széles és harmincöt magas könyvcso­mót vásárolni. . . Amit úgysem olvas el senki... A kritikus és a könyvek. Bocsánat, hogy itt ismét könyvről van szó. Az audiatur et altera pars igazságos elvét tartsuk szem előtt s kérdezzük meg azt, aki a könyvekkel hivatásszerűen foglalkozik. Egy nagy­nevű kritikusról van szó, akivel a múlt­kor, vasúti beszélgetés kapcsán, min­denféle könyvről beszélgettünk. Szóba került ez a könyv, meg az a könyv s nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy azokat a könyveket, amiket az átlag­olvasó megvesz, akár smokkságból, akár, mert a reklám hajtotta a könyv közelébe, akár, mert belső szükségét érezte annak, hogy elolvassa, — nos, azokat a könyveket alig olvasta a jó­­hirű kritikus. Tizével, húszával emli­­tettünk divatos könyveket neki, amire nagy lelkinyugalommal mondta, hogy nem olvasta s azt hiszi, nem is fogja. — Hogy lehet az? Egy kritikus? — Hát persze! Tessék csak idefi­gyelni: Száz és száz könyv Iát napvi­lágot hetenkint. Nemcsak a magyar könyvekről szólok, hanem a német, francia, angol művekről is, amik közül szintén szeretnék elolvasni néhányat. Nincs időm olvasni és nem is fizeti ki magát az olvasás. — Hogy érti ? — Úgy, hogy egy könyv elolvasá­sához kell három-négy nyugodt este néhány órája. A negyedik este össze­gezi és jól átgondolja az ember, az ötödik este megírja. S mit keres vele? Hét-nyolc pengőt... Ez alatt az idő­­alatt könnyebben s jobban keresek pénzt egyéb foglalkozással. Mert rentá­bilis a hangversenykritikusnak, aki két óra alatt átveszi az anyagot, vagy a tárlatbirálónak, meg a színikritikusnak. Megnézik, megírják. De szegény könyv­kritikus ... Nem, kérem, egyszerűen nem fizeti ki magát, hogy hivatássze­rűen olvasson az ember ... Szólt és elhallgatott. Kinézett a suhanó tájra és cigarettája füstjét fújta. Aztán leemelte a táskáját s előhúzott egy uj müvet a táskából. A táskából, amelyben még jó néhány könyv he­vert. De könyv tömte meg zsebeit is, tele volt könyvvel mindenütt. Kérdően néztünk rá. Elmosolyodott. — Mit csináljak? Élni csak kell!! Szellemileg élek. Csak éppen, hogy nem irok a könyvekről, mert akkor ráfizetnék ... Nevetett s belebujt a betűkbe. Síró nő a foyerban. A nagy téli üdülőtelep szállójának forgalmas foyerjában egy nő ül. Kissé homályos ez a foyer, tele van virággal, pálmával, festménnyel, illattal: lukszus­­hotel. A liftes boy kedvesan szalutál s a portás egy házaspárral tárgyal. A nő, akiről szó van, egy kis szö­kőkút tövében ül, mélyen a fotelben s könnyezik. Ö az egyedüli vendég a foyerban. Ül és csendesen sirdogál. Nem, ne hidd, hogy ebből kerek cselekmény fog fakadni, ne hidd, hogy most az következik, hogy a sirdogálás ok$ a férfi hirtelen odarohant és drá­mát inszcenált, vagy, hogy a nő vá­ratlanul elájult s mentők vitték el. Nem. Egész egyszerűen csak az történt és semmi más, hogy egy ele­­gárs, nutriabundás, vicces-kalapu szép nő egyedül sirdogált a nagy szálló szivárványos szökőkutja alatt. Szemeit tömködte a zsebkendővel, össze-össze­­rázkódott, maga elé nézett s a szeme alja kivörösödött. Mért sirt vájjon ez a szép fiatal nő? Kit siratott ebben az elegáns, halk, puha szállodában, ahol még e válságos időkben is az öröm, a jó élet s az öröm tanyázott? Kiért könnyezett, miért lett vörös a szeme, milyen nagy bá­nata lehetett? Férfit siratott-e, szerel­met-e, gyermeket-e, vagyont-e? Nem illett megkérdezni tőle. Viszont sehogysem talált e kép: síró nő a lukszus-szállodában, elütött a sztaffázs a környezettől, verte egymást, giccs volt, hamis felvétel. Berecz Gyula Komáromtól a bizánci császárságig. Hogyan került a bizánci császár koronája ide a környékünkre ? — Hogyan lettem én hamburgi sörgyáros azalatt, amig a francia király­kisasszony szerelmet vall János vitéznek ? — Vidám és komoly dolgok értékes történelmi háttérrel. Ethey Gyula ismert történész Csejté-Komáromban vendégszerepei Kőid mester, a kiváló hipnotizőr Pozsonyban március 18-án megjósolta, hogy négy héten belül megkerül a Lindbergh baby Komárom, április 8. turném

Next

/
Oldalképek
Tartalom