Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)

1932-03-12 / 20. szám

1932 március 12. »KOMAROMI LAPOK« 7. o'dal. Irodai© Győry Dezső: Hol a költő? (Versek. Kazinczy kiadás, Kassa. Eperjes Kósch Árpád könyvnyomda. 92+2 lap. Nagy nyolcadrét.) Győry Dezső neve eléggé ismerős Szlovenszkón, legalább is azok előtt, akik nemcsak Magazin-okat, hanem verseket is olvasnak. Legutolsó verses­könyve óta (Ujarcu magyarok) neve belekerült könyvének célzata és ide­ológiai irányánál fogva az ellentmon­dások viharába. Ekkor az ifjúság vállára kapva ünnepelte, mint zászlót; ma az „ujarcuak“ micsoda távolságokra sza­kadtak el tőle és sokszorosan megta­gadták! Győry életében és költői pá­lyafutásában ez is egyike a tragikus csalódásoknak, nagyobb katarzisokon is ment ennél keresztül, amelyek hitét ásták alá és a költő fanyar utálkozás­­sal vonul félre képzelt csalódásainak terepéről. De vájjon mit várhat a kisebbségi költő, aki sohasem fog a népszerűség gépmadarára felpattanni azzal a pro­grammal, melyet magának megalkotott? Népszerűséget? Győry sohasem lesz népszerű, mert bonyolult lelkisége erre nem teszi alkalmassá. Talán költészete az, amitől azt várhatja, hogy vátesznek tekintsék? Erről lesz az alábbiakban szó. Lássuk programversét (Hol a költő?) melyben a magyarság mai helyzetét tárja ki: Reflcktorozzák, mossák, szappanozzák, ^láncolják cifra frázis-köpetekkel, nem, nem hiszem, hogy ezzel rendbehozzák, a szűk gyomor bőg, az ernyedt kar enged, a nincstelenség kótyagot rakétáz, — hej, költő, te, hát hol a dörgedelmed? Szóval nagyok a bajok, de a vátesz hit nélkül a legolcsóbb megoldást vá­lasztja. Kinek ? Ezeknek ? kívánatos szókkal ágáljon kinn a hordó-fronton? A, inkább dermed a né na milliókkal. Nem. Inkább csend. Nem alkuszika szándék: ami ma van, nem veszi be tt gyomrom, nem veszi be. Okádék. Így intézi el a kisebbségi sorsot, amelyet nem vesz be a gyomra. Nem tetszik neki, de nem küzd ellene, holott ez lenne a kötelessége a nemzeti köl­tőnek, aki valaha lángostort font és azzal sújtott, de lelkesített is. Győrynek tulérzékeny gyomra nem veszi be a küzdelmet, amibe a kisebbségi sors minden magyarja belekóstol. Félreáll. Okádék, mondja költőnk. Így pedig nem illik megfutamodni a küzdelem színpadáról, hanem helyt kell állani magáért is és azokért is, akiket magáé­nak tart. Mert a költő azért költő. A programvers tónusa megérthetővé teszi azt, hogy végigolvasva a könyvet azzal az érzéssel tesszük le, hogy az egy szertehulló, egységbe soha nem foglalt költői egyéniség sokarcú és ré­­tegezésü lelkét adja, amelyen a pesszi­mizmus az uralkodó motívum csaknem végesvégig. Egy pillanatra sem akar­nám ezzel kétségbevonni, hogy Győry nem költői tehetség, de olvasása nem kelt megnyugvást, nem nyújt lelkese­dést és nem nyújt hitet. A kisebbség­nek pedig ma erre van szüksége, ha a hétköznapok kétségbeesésig fokozott szenvedései után könyvet vesz a kezébe. Elvétve akad benne olyan is, ami meg­ragad bennünket (Prágai magyar este), de az természetes, mert ez lelki átélés kivetítése és igy megsokszorozódik szépsége az igazság erejétől. Igazán gyönyörű gondolat csillog fel némelyik versében, ahol lenyűgöz annak gran­diózus volta (Kenderáztató), vagy a gondolat egyszerűségének kristálytiszta kifejezési formája kelt lelkűnkben me­leg visszhangot (Kis hal, nagy halász). Ilyen megkapóan szép versei: Fölfede­zés, amelyben a tiszta lira hangjai zen­genek föl. A költő beszél, ahol a világ­fájdalmas, útálkozó spleen helyett az uj élet a szebb jövő hitét dalolja: itt a költő! Ezek azonban, sajnos, csak jóleső kivételek. A többi vers a jelen gyűlö­letét tükrözi vissza és a mai életformák megvetését, csupa negáció ez a költé­szet és életszemléletének terheltsége pesszimizmusának forrásaiból táplálko­zik. Ha kedélye kienged, akkor uj szí­nek és hangulatok tulajdonosa lesz, akit megértünk és szeretni is tudunk (Nádi hegedűvel), de ezt a varázst el­oszlatja az utána következő költemé­nyekből kiáradó világgyülölet és sze­relmi líráján uralkodó cinizmus. Győry Dezsőt kellemetlenül hangos reklám vette körül, amire nem volt semmi szüksége, hiszen tehetsége vitán felül áll. Amikor ez a mellékzörej elhallgatott (vagyis amikor a klakk elsodródott mellőle), azt várta mindenki tőle, hogy a nemzet élő lelkiismeretévé válik, nem­zeti költővé, amelynek indult. Erről az egyenesről azonban letért a kis útra, a mellékösvényre, ahol az elégedetlenek sorscsapatja vélt, igaz vagy igaztalan sérelmeit dudolgatja. És a felelősséget rágcsálja. A kisebbségi költőnek nem ez az igazi életútja, hanem elsősorban magyarul kel! éreznie és belekapcsolva magát a magyar kultúra távlataiba, an­nak kincseit kell megőriznie és gaz­dagítania, mert csak ezen az utón érhet el a nemzet jövőjéhez. Győry hangskálájában ezt nem talál­juk meg és így akkordokban is szegény, ha a skála rövid terjedelmű. De nem iieti meg az emberi jóság és szépség verőfénye sem, mert nem hisz azokban, mert mindig árnyékos oldalán jár az életnek. így azután verskötete nem is jelent haladást és fejlődést, nem jelent uj állomást, csak állandó nyugtalansá­got, vergődést és valami keverékét a kelletlenségnek és elégedetlenségnek. Passzivumot. Verselési technikája kiforrott, bár akad költői képei közt értelmetlenség is elég. Mi az a „tárt boltosok ágya“ „(Egyenes ut),“ „a nincstelenség (igy: nincstelenség, egyike a magyar nyelv­rontás tipikus szavainak (kótyagos ra­kétái“ (Hol a költő?), azután megint „a nincstelenség tölcsérébe bújva“ (Harmincévesek). Szereti a szabadszáju­­ságokat (Kraftausdruck) amivel eredeti akarna lenni, azonban inkább közön­ségessé fintorodik költői nyelve. Pél­dául: Fenét a hasába ennek a morál­nak“ (HB ceruzaheggyel), „Szegény tanár volt s most meg fog dögölni“ (Nyomorgó nyugdíjasok), „fialal fiatalok álma tartja csak ezt a buta örvényt“ (Fiatal fiatalok), „igy mondom csende­sen s köpök a végire“, amivel az un­dort festi és „fejet szügynek szegyei“, amivel azt szeretné mondani, hogy le­hajtja fejét. Az embergyülölet pedig igy kap nála kifejezési formát: „hoz­zád frász mostoha és nem érdemli meg embertárs.“ (Dúdoló a kapu­fánál). Az elmúlás misztériuma szerinte igy hangzik: „s én lenn fogok (igy!) a fenében pihenni“ (Emléked ölében). És folytathatnók ezt a tallózást sokáig és kérdezhetnők: ez a költői stilus? Valamikor nem ez az utszéli hang volt a költői deklamáció. Csupa „Defekt“ (uj magyar szó ez is). Kár, hogy Győry Dezső fiatalsága ilyen fátumszerü csalódások közt múlt el, mert korán megöregedett és soha sem is lesz többé fiatal. Volt már erre néhány példa a magyar Urai költészet életében. Uj állomása vájjon mi lesz? Hová sodródik, a társadalom ellensé­gévé vagy a gyűlölet inkarnációjává, hátat fordít a szépségnek és jóságnak, a költészet igazi forrásainak? Csak azért, hogy a szomorú ma költője le­gyen? Ez a költői ambíció a megha­­sonlás, a cinizmus felé sodorja lelkét, amely valamikor a nemzeti költőé volt. Ma a káoszban keres lázasan és nem találja meg sem önmagát, sem nem­zetét. A könyv szép kiállításának összhang­ját egy lehetetlenül Ízléstelen és ordító címlap zavarja meg. A. Gy. Atheisaeum legújabb regénysorozata: Parrott: Ex feleség Werfel: A nápolyi testvérek Vici Baum: Helén doktor­­kisasszony Ára kötetenként 12’­Kapható aSpitzer-féle könyv«» boltban Komárom, Nádor-u. 29. Keleti levelek. Káli templomában. Kalkutta egyik külvárosában, az eredeti« Gangesz kis folyamága mel­lett áll a Kálighát, ahöl a rettentő Káli istennőnek mutatnak be véres áldozatokat a Siva-szektához tartozó hinduk. Érdemes átmenni a Káli templomba, bár az áldozat látványa nem éppen nevezhető valami gusztusosnak. Ám­bár nézője válogatja. Bizonyára akad­na olyan idegen is, aki jóleső borzon­gással figyelné a szegény kecskék lé­ny aka zását akár órákon át is. A hívők pedig áhítatos érdeklődéssel kisérik a véres műveletet, nem látnak benne semmi csúnyát, vagy visszataszítót. De kezdjük az elején. A templom­hoz vezető bazársor elején borotvált­fejű bráhman csatlakozik hozzám és felajánlja kalauzolását. Miután tudom azt, hogyha nem veszem igénybe se­gítségét (bár nincs rá szükségem), akkor léplen-nyomon más ajánlkozók fognak lábatlankodni körülöttem, be­leegyezem, hogy kísérőm legyen. Még korán van, az áldozatbemuta­tás kezdetéig alaposan szemügyre ve­hetem a templo mkörnyékét. Színes, tarka csoportok nyüzsögnek a tem­plom körül, legérdekesebb azonban a belső bazár, amely a templomtól a folyópartig nyúlik. Minden hindu hí­vőnek ez az első útja: mindenekelőtt szent fürdőt vesz a ghát-on. (Meg­jegyzendő, hogy e szó jelentése csak­nem ugyanaz, mint a magyar gát szóé. Férfiak, nők vegyesen mosda­nak az igazi Gangesz-ág iszapos, sötétlő vizében, derékig állva benne. A nők ruhástól fürdenek, könnyű lep­leiket hamar megszárítja a nap. De van köztük olyan is, aki. amint a vízbe lép, rendes ruháját egy fehér lepellel cseréli fel, még pedig oly ügyesen, — s a kacérság minden nyo­ma nélkül —, hogy egy pillanatra sem marad födetlen a teste. Némelyik - különösen a vénebb je — már nem ilyen óvatos; derékig meztelenül lé]) a vízbe. Indiában ez nem szokatlan látvány, senki sem vet ügyet rá. Ami érthető is. tekintve a szóbanforgó höl­gyek korát. A fürdő után a férfiak sorra oda­járóinak ahhoz a vásári bódéhoz, a melynek deszkaemelvényén egy bráh­man kuporog a háttérben álló bál­­vánvképek előtt. A bráhman egy-kéL pejszáért a hívők homlokára festi a szent kasztjelekel (lilák . Ezek a hom­lok jelek igen beszédesek az olyan em­ber számára, aki érti a nyulvűket. A Siva-hívőknek éppúgy megvannak a maguk jellemző homlok-tilakjai. mint a Visnu-követőknek. Kaszt szerint, sőt vidékek szerint is váltakoznak e jelek, de a Siva-hívőknél mindig olt szerepel a misztikus ábra a homlok közepén, amely Siva harmadik szemét szimboli­zálja. A bazársoron hosszú sorfalat álla­nak a tarkaturbános hinduk. Éppen érdekes ceremónia megy ott végbe. Egy ájtatos asszony, miután megfür­­dött a Gangesz vizében, fogadalom­ból leste hosszával« méri végig a templom udvarig vezető utat. Egy fia­talabb nő segédkezik neki ebben a dicséretes műveletben; egy korsóban Gangesz-vizet cipel s ezzel locsolja meg a helyet az úton, ahol a vezeklő asszony, arccal a porban, végigterül. Vízzel jelöli meg a vezeklőnő előre­­nyujtott ujjainák helyét is, amire az feláll s a jelig lépve, ott újra arcra borul. így megy ez végig a bazár­soron. ál a templom előudvarain, egé­szen a belső udvarig, ahol két áldozó­tőke áll. Van a templom környékén egy kis tócsa is, amely arról nevezetes, hogy gyermektelen asszonyokon segít. Van is forgalom bőven, hiszen Indiában a legnagyobb csapás, ha valakinek nincs fia, melynél csak egy fokkal nagyobb csapásnak tekintik, ha va­lakinek csupán leánygyermeke van. Az asszonyoknak valóságos létérdekük az, hogy urukat fiúgyermekkel aján­dékozzák meg, máskülömben a férj második, sőt ha kell, harmadik fele­séget is vesz, a cél érdekében. A hit ereje segít és ha nem elég erős a hit, ott vannak a templomi bráhmanok, akik bizonyára rendelkeznek annyi misztikus erővel, hogy a tóhoz zarán­dokló asszonyokon segíthessenek. - Tény, bog}« a közhit szerint a zarán­­doklás csaknem mindig eredménnyel szokott járni. Ezalatt elérkezik az áldozatbemu­tatás ideje. A templomon kívül fel­állított színek alatt már jóideje fo­lyik az alkudozás, hosszú sorokban állnak ott. rúdhoz kötve, a boldogtalan kis gödölyék, amelyeknek vére arra rendeltetett, hogy a hívőknek vallá­sos é rdemeket szerezzen. Különösen a fekete kecskegidákat kedvelik, lé­vén ez a szin Káli istennő attribútu­ma. Csak a legszegényebbek fanya­lodnak másszínű kecskére, mert az élelmes kufár persze drágábban tart­ja a feketéket. Folyik az alkudozás s akaratlanul is eszembe jut egy fel­séges kép: amint egy másik templom sivárlelkű árusai megdöbbenve me­rednek arra a csodálatos alakra, ki kezében ’kötélkorbáccsal parancsolja ki őket Atyjának hajlékából. Káli szentélyei még nem látták ennek a jelenetnek mását, senkinek sem jut itt eszébe, hogy az Istenségnek nem tel­hetik kedve a förtelmes véráldozat­ban. Káli csupán egyik megjelenési for­mája Siva feleségének, aki más for­máiban (pl. mint Párvati vagy Ambá) bájos, szelíd, résztvevő, csupanő szim­bólum. A hindu istenségek feleségei nem egyebek az illető isten kozmikus sajátságának, titokzatos erejének meg­személyesítésénél. Sakli Siva felesége is. Siva pusztító, megsemmisítő szere­pét Káli formája fejezi ki. Ezért ábrá­zolják a fekete Kálit nyakában le­vágott emberfejekből fűzött koszorú­val, három kezében kardot, vértől cse­pegő csészét s egy démon fejét tartva, de negyedik keze megnyugtatóan, vé­delmezőén emelkedik a hívő felé: aki nem bűnös, annak nem kell félnie. Vad láncra emeli lábát az éjsötél is­tennő: lába nyomán világok pusztulá­sának tüzlángjai vöröslenek. Ennek a komor szimbólumnak mi sem lehet illőbb áldozat, mint a vér. Régen előfordult az emberáldozat is, de ez a szokás, sok mással együtt, immár a múlté. De kecskék ezrével ontják vérüket Indiaszerte Káli tem­plomaiban. A bejárattal szemben áll két fá­toké. Felülről a középen rést vájtak bennük, úgyhogy a cölöpnek két ága van. Ebbe szorítják a halálraítélt ál­lal nyakát. Az egyik sint érlegény meg­fogja a kecske hátulsó lábait és ki­­feszíli a kétségbeesetten mekegő, ki­meredt szemű kis állal testét. A má­sik áhítatos hóhérlegény késféle rövid pallóssal áll a cölöp mellett, felemeli szerszámát és egyetlen csapással le­üli a kecske fejét. Ott hever a nyo­morúságos kis fej a tőke alá felhalmo­zott homokban, fátyolos szeme vádlón mered ki üregéből s a szederjes nyelv még visszataszítóbbá teszi a legvadabb

Next

/
Oldalképek
Tartalom