Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)

1932-02-13 / 12. szám

1932 február 13.

»KOMÁROMI LAPOK«

9 od»'.

Egy magyar kalandor rejtélyes útjai, halála és feltámadása.

Találkozás a Budapesten eltemetett Lipscher Lipóttal.

»1914. január közepén, — írja Caillaux emlékirataiban, — amidőn Calmettenek a Figaróban ellenem írt támadásai tetőpontjukat érték el, egy ismeretlen ember jelentkezett a pénzügyminisztériumban és olyan energikusan követelte kabinetfőnökömtől a bebocsáttatását, hogy végül is fogadtam. Azt mondta, újságíró, és igazolta is, hogy az, elbeszélte, hogy régebben a magyar miniszterelnöknek, Tisza Istvánnak párizsi propagandaügynöke volt és ennélfogva bizonyítékok vannak birtokában arra vonatkozóan, hogy Calmette, a Figaró főszerkesztője évi 30.000 frankért eladta magát Tisza Istvánnak.«

Lipscher Lipót ezzel a francia pénzügyminiszternél tett látogatásával lépett be a világtörténelembe, egy félévvel a háború kitörése előtt. Nem tudni, valóban ügynöke volt-e Lipscher az akkori magyar kormánynak, bizonyos azonban, hogy krokodilbőrből készült irattáskájában marokenbőrbe kötött igazolványoknak egész könyvtárát hordta magával, amelyek szerint munkatársa a Temps-nak, a Figaró-nak s egyáltalában minden olyan párizsi lapnak, amely akkor valamit számított. Hogy vájjon ezek az igazolványok igazak voltak-e vagy hamisak, sohasem lehetett pontosan megállapítani. Az valóság, hogy közvetílő tevékenységének eredményeképpen előkelő párizsi lapok igen behatóan foglalkoztak Magyarországgal, a magyar munkáspárt megalakulásával, különösen pedig Tisza Istvánnal, akinek fényképét az Illustration első oldalán közölte. Tisza azonban nem utalta ki Lipschernek a közvetítői dijat, mivel arcképének közlését nem rendelte meg, — mire különös bonvodalinak keletkeztek, mig végül is Lipscher nagy botrányt rendezett, azután elutazott Párizsba Caillauxhoz.

Caillaux magyar intimusa

Ez időtájt a magyar politika éber figyelemmel vizsgálta Párizst. Károlyi Mihály személyesen ment Poincaréhoz is. aki ügyvédi pályafutása kezdetén a Károlyi-család jogi tanácsosa volt.

»Minisztériumbei i dolgozószobámnak ajtaja szélesen kitárult. — írja Caillaux emlékirataiban, — Károlyi Mihály, a magyar függetlenségi párt elnöke jött hozzám kihallgatásra. Kifejtette, hogy a függetlenségi párt azon dolgozik, hogy a Monarchia, vagy legalább is Magyarország lépjen ki a Hármas Szövetségből és arról beszélt, hogy ilyen viszonyok között milyen kellemetlen a függetlenségi párt számára a Figaró-nak Tisza barátsága; továbbá, hogy ő maga is személyesen jótáll a Lipscher-féle adatok hitelességéért, amelyek szerint Tisza István Calmettet valóban megvesztegette.« Caillaux akkor Károlyival abban egyezett meg, hogy a függetlenségi párti képviselők a magyar parlamentben a Tisza-ügyben interpellálni fognak és hogy néhány magyar képviselő, aki a tényállást ismeri. Calmctle-el szemben a szajnai esküdtbiróság előtt vallomást tesz. Mindennek természetesen Lipscher volt a mozgató rugója. Szakadatlanul dolgozott, közvetített, agitált, nem ismeri fáradtságot. A szélhámosnak és az idealistának sajátságos keveréke volt ez a Lipscher. Állandó pénzsóvárság üldözte és a legtöbb dolgot mégis idealizmusból hajtotta végre. így a Tisza—Calmette ügynek a bizonyítékait is díjtalanul juttatta Cailiauxnak a kezébe, sőt még pénzt is áldozott az ügyre. Caillaux elismeri emlékirataiban, hogy Lipschernek a készkiadásaira többezer frankkal adósa maradt. A sors úgy akarta, hogy Lipscher ezt a pénzt sohase kapja meg a francia pénzügyminisztertől.

Az események ugyanis egymásra tornyosodtak. Calmette Caillaux elleni kampányában túlment a jóizlés határain és lapjaiban Caillauxnénak szerelmes leveleit kezdte közölni, mire Caillauxné felkereste Calmett-et a szerkesztőségben és agyonlőtte. Gyilkossággal vádolva, csaknem ugyanakkor állott a francia esküdtbiróság előtt, amikor már más gyilkos fegyverek is eldördültek és pedig Szarajevóban; a magyar képviselők nem mentek a szajnai bíróság elé, hogy vallomást tegyenek és Lipschernek is el kellett hagynia Franciaországot: kitört a világháború.

Lipscher felosztja Elzászt

Lipscher aztán a háború alatt megpróbálta, hogy ebből a Caillauxval való összeköttetéséből tőkét kovácsoljon. Kapcsolatba lépett Lancken báróval, a megszállott Belgium kormányzójával, akinek francia ügynökként mutatkozott be, aki Chaillauxnak jóbarátja. Közben pedig Párizsban maradt barátnőjét, Therése Duverget Caillauxhoz küldte, akitől mint ismert békepolitikustól, abban az időben a világ nagy dolgokat várt. Mindössze csak annyit akart, hogy Caillauxtól megkapja a neki járó összeget, ami Caillaux szerint kétezer frankot tett, szerinte azonban legalább tízezret. Az bizonyos, hogy Lipscher sohasem kapta meg ezt a pénzt, de megkapta ennek többszörösét Lancken bárótól, aki előtt Caillaux-val való levelezését úgy tüntette fel, mintha politikai tárgyalások lennének. Ezidőtájt Lipscher Hágában ütötte fel szállását és utasította barátnőjét, hogy milyen leveleket írjon neki Párizsból. Ezekben a levelekben, amelyek később a Caillaux ellen indított hazaárulási perben ismeretesekké lettek, igen gyakran előfordul a »Josef« és az »Oscar nevek, amelyek állítólag Caillaux és Láncként jelentettek. A német báró, Vilmos császár bizalmi embere, minden hátsó gondolat nélkül hitt az ügyben: Lipschernek hatalmas összegek folytak a kezébe, Lancken részletes terveket dolgozott ki a közeledő államcsínyre és a francia-német különbékére nézve, amely Elzász-Lotharingiát felosztotta volna a hadviselő államok között. Hogy ebből mi volt az igazság, mi volt a mese, azt senki sem fogja megtudni. Vájjon Caillaux valóban államcsínyt tervezett-e, hogy az ouchy-i találkozó Lancken báró és vele együtt más német államférfiak, másfelől pedig Paul Deschanel d’Estournelles de Constant, Leon Bourgeois és Josef Caillaux között valóban lezajlott-e, hogy a genfi tó partján álló titokzatos villában csakugyan rendeztek-e találkozásokat, ma, miután az első Caillaux-pör mindezt igazolta, a másik pedig mindezt tagadta, nem lehet többé megállapítani.

Meghalt a Schwartzerben

Lipscherrel, aki a Caillaux-pörben a vád koronatanújaként oly híressé vált, a háború második felében a berni német követnek, Rombergnek az előszobájában találkoztam. Akkor valami francia titkos aktákkal házalt, amelyeken — akár hamisak voltak, akár valódiak, — Luden Besnard államtitkár aláírása pompázott. Romberg éppen olyan vakon hitt neki, mint a berni és a római francia követ és még sokan mások. Engem azonban meglepett az a tény, hogy ezen, az államtitkokkal és aranymilliókkal játszó Lipscheren, aki Bernben minden követségen otthonos volt. már a paralizis progresszi váriak csalhatatlan jelei látszottak.

Mialatt a világsajtó szenzációs leleplezéseket várt tőle. a legfelsőbb törvényszék pedig azon a ponton állott, hogy Caillaux-t halálra ítélje. Én készen voltam arra a hírre, hogy Lipscher Lipótot valami állami őrültekházába szállítják. Ez a feltevésem nem is csalt. Lipscher Lipót a Monarchia felbomlását már a burghöltzli őrültekházábán élte át. Amikor a háború végén a legelső élelmiszervonatokal indították útnak Bécsbe és Budapestre, egy ilyen vonat zárt szakaszában szállították Lipscher Lipótot Budapestre. Akkor már sem engem, sem barátait nem ismerte meg és egyetlenegy összefüggő mondatot sem

tudott mondani. Egy év múlva a budapesti Schwartzer-szanatóriumban halt meg. A kerepesiúti temetőben temették el és az újságok még egy év múlva is megemlékeztek róla. Mindenesetre halott volt és annak rendjemódja szerint eltemetve. Azt hittem, legfeljebb az eliziumi mezőkön találkozom vele még egyszer.

Feltámadás az óceánjárón

De jóval hamarább viszontláttam: 1923 június 28-án Southampton mellett a »Relation óceánjáró gőzős elsőosztálvú fedélzetén. Southamptonból utaztam Hamburgba a hajóval, amely Amerikából jött. A legelső ember, akivel a fedélzeten találkoztam, Lipscher Lipót voll. Amerikai szabású kabátot és fehér flanellnadrágot hordott. Azt hittem, tévedek és valami csodával határos hasonlatosság esete kerüli elém, de Lipscher megismert és ő lepődött meg rajta, hogy találkozunk. Igen jókedvű volt. hangosan és sokat beszélt, én pedig hosszú ideig szóhoz sem tudtam jutni.

Hát nem hall meg? kérdeztem végül. Lipscher Lipót mindenesetre visszahozhatatlanul meghalt, mondta mosolyogva - most más nevem van, a hajókönyvben megkeresheti és amerikai állampolgár vagyok. Most a jenkik számlájára dolgozom, de most már nem államtitkokról van szó. hanem ipari titkokról. Egyenest Höchstbe megyek, vagy talán másfelé is... többet nem beszélhetek erről a dologról. De azl elhiheti, hogy újra dögivei van pénzem.

Zsebébe nyúl és hanyag mozdulattal egy marék aranydollárt vett ki a kabátja zsebéből. Felém kínálta, de én ösztönösen visszahúzódtam kinyújtott kezétől és örültem, mikor Hamburgban elhagytam a hajót... C. B.

Keleti borzalmak.

A keleti fantázia két dologban nyilatkozik meg igazán: a költészetben és az emberkinzásban.

A költészetről most ne beszéljünk, mert ennek most nincsen szezonja: de az emberkínzás roppant aktuális most, szerencsére nem mifelénk, hanem a földgömb túlsó oldalán.

Ma azt jelentik, hogy a kínaiak az elfogott repülőket lekaszabolták és azután nyomban kitépték a szivüket a még meleg testből. Lehet. De ha ez csakugyan megtörtént, bizonyos, hogy a. japánok nem maradnak adósok, mert az effélékhez ők is értenek.

De a dolog tán nem is annyira szörnyűség, mint amennyire annak látszik. A kérdés eldöntésére nem azok illetékesek, akik nézik ezeket a szörnyűségeket. hanem azok, akik elszenvedik.

Kínában évezredeken át szokásban volt a kivégzésnek az a módja, hogy a halálraítéltet elevenen ketté fűrészelték.

Ez borzalmas dolog! — mondja ön, tisztelt gyengébb idegzetű olvasó.

Ennél barbárabb dolgot igazán máiéi sem lehet képzelni!

Hát nem is élénk ezen a téren annak a fantáziája, aki nem tanulmányozta az Inkvizíció borzalmait, s aki nem tudja, hogy az egész civilizált világban a kínvallatásnak milyen szörnyű módjai voltak megengedettek és törvényesek még kétszáz évvel ezelőtt is. A kettéfűrészelésnél talán valamivel enyhébb kivégzés volt a kerékbetörés. de ha például nekem választanom kellene a kettéfűrészclle- Lés és a karóbahuzatás közölt, akkor én az előbbit választanám, mert a kettéfűrészelés fél percig tart és utána legkésőbb tizenöt perc múlva bekövetkezik a halál, míg a karóbahúzott ember esetleg öt-hat óráig is elkínlódhatik.

Nálunk ma már alig tíz-tizenkét percig tart az akasztás útján való kivégzés és egyebet igazán nem is csinálunk az elitélttel. Csupán azt a barbár dolgot cselekedjük vele, hogy húsz órával előre megmondjuk neki. hogy mikor kell meghalnia. Kínában, ahol a közönséges kivégzés nagyon le van egyszerűsítve (azonnali lefejezés az ítélet után), kevésbé borzalmas az egész eljárás, mint nálunk, és miután az emberélet értéke még

csekélyebb, mint nálunk, a legsúlyosabb esetekben a kínaiak s a többi keleti népek a kivégzésnek kegyetlenebb módjaihoz folyamodnak. így tettek az angolok is Indiában, mikor a sepoylázadás után a főbűnösöket az ágyú torka elé kötözték és ágyúval végezték ki. Lényegében nem sokkal embertelenebb eljárás volt, mint a guillotine, — de a szemlélőkre kétségtelenül nagyon mély benyomást telt.

Valamelyik perzsa sahnak egy elefánt volt a hóhérja, a múlt században. A halálraítélt egy vastag deszkára hajtotta le a fejét s az elefánt a jobb első lábával olyat csapott rá, hogy szétreccsent a koponyája, mintha csak dió lett volna. Ez sem inhumánus dolog, mert a halál gyorsan bekövetkezik, talán egy pillanat alatt.

A japánokról is sokat hallottam már. Az ő találmányuk a »száraz gőzfürdő A halálraítéltet beviszik egy üres szobába, melynek padlója alatt fűlenek. A szerencsétlen ember hamar elkezd izzadni, ami eleinte jóleső érzés, de azután egyre kínosabban érzi magát és végig szenvedi a pokol minden kínját, míg végre megmenti őt a további kínoktól a sötét, de nem mindig gonosz angyal: a Guta.

És japán találmány az álmatlanság utján való kivégzés is. A halálraítéltet nem bántják mindaddig, mig a szemeit le nem hunyja, de abban a pillanatban fölébresztik. Négy-öl napi kínlódás után már tűvel kell szürkülni a szerencsétlent, hogy el ne aludjék, s az ő szenvedéseinek is a jóságos Guta vet véget, de néha csak kél hét múlva.

A világháború után hallottam egy jó történetet arról, hogy a japánok mily hidegen tudnak kegyetlenek lenni, ha az érdekük ezt nekik igy parancsolja.

Egy keletszibériai fogolytábor a japánokra volt bízva. Nagyon sok magyar is volt a táborban s a magyar foglyok jobban vágyódtak haza, mint a többiek. A második vagy harmadik szökési kísérlet után a parancsnok kihirdette, hogy ezután agyonlövet mindenkit, aki szökni próbál.

Az ilyesmit hiába mondják azonban a magyarnak, mert ha a magyarnak alkalma van rá, mindjárt elindul haza, mihelyt eszébe jut. Semmi észszerűség nem volt ezekben a szökési kísérletekben: pénz nélkül, élelem nélkül elindulni, hogy az ember végig gyalogoljon az egész Ázsián, tizenkétezer kilométeren át s akkor még mindig csak az Uraihoz ér az ember és előtte van a nagy Oroszország, — tisztára lehetetlen itt keresztül vergődni. Térkép nincs, de hiába is volna, mert utak sincsenek, csak hó- és jégmezők, óriási mocsarak, tavak, tömérdek folyó... De hiába, ha rájön az emberre a nagy vágyakozás, nem az esze. hanem a szíve után indul.

Elindult tehát hat magyar a láborból »nyugat felé«. Mentek, mendegéltek vagy három napig, amikor bekövetkezett az. aminek nem lehetett elmaradnia: egy japán őrjárat elfogta őket. Visszavitték mind a hat magyart a fogolytáborba.

Hát legföllebb meghalunk! vigasztalták egymást az úton. De nem igen hitték, hogy csakugyan kivégzik őkel.

A japánok azonban nem ismernek tréfát. A parancsnok megállapította, hogy a tábor kerítése alatt a szökevények lyukat kapartak kutya módjára. A lyuk előtt, természetesen a kerítésen belől, körbe állították az egész fogolytábort. S azután a szökevényeket nem a kapun hozták be, hanem egyenként azon a lyukon át kellett bemászniok. amelyen megszöktek.

Amint az első bebújt a lyukon és íeltápászkodva pár lépési ment előre, sortüzel adtak rá. El lehet képzelni, mit éreztek azok. akiknek szintén be kellett bújni a lyukon. De bebújtak mindnyájan és egy perc múlva már a Másvilág kapuján nyitottak be. A japánok mindezt oly egykedvűen végezték, mint az ebédkiosztásl.

BARÁTNŐK. Ma ünneplem drágaságom a harmincötödik születésnapomat.

Legfőbb ideje, angyalom!