Komáromi Lapok, 1932. január-június (53. évfolyam, 1-51. szám)
1932-02-13 / 12. szám
i932. február 13. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal. műves, Nemes György ny. közs. főjegyző, Kacz László gazda, Tóth Ferenc építőmester, Páti Nagy Mihály gazda, Anda Lajos ny. felm, tanácsos, Török András műlakatos, Vály Lajos szobafestő, Joó István nyugdíjas tisztviselő, Csukás István gazda, Czirók Béla csizmadia, Vargha János kertész, dr. Baranyay József lapszerkesztő, Bihary László borbély, id. Kaszás József kertész, Psenák Ferenc hentes, Rácz Ferenc fakereskedő, Páti Nagy László gazda, Kalitza Géza magántisztviselő, id. Kossár János gazda, Tóth János építőmester, Kossár István gazda, Mórocz Zoltán szabó, Vargha János gazda, Nagy László gazdálkodó, Kacz Endre gazdálkodó, Szénássy Zsigmond épitővállalkozó, Mórocz István gazda, Söröss Lajos kádár. Komárom választóközönsége! Február 21-ike sorsdöntő napja lesz városunknak. A választás eredményétől függ, hogy a város vezetése azoknak kezébe kerüljön-e, akik annak közterheit viselik, vagy pedig azoknak, akik eddigi működésűk alatt mitsem gondolva a jövő eshetőségeivel, lövidlátással és kellő megfontolás nélkül vezették a várost, adósságot-adósságra halmozva és olyan óriási terhet rakva az adózók vállaira, amelyet még a dédunokák is fognak fizetni. Komáromi választó! Ismerd felvégre a helyzet komolyságát, segíts magadon és támogasd szavazatoddal a magyar nemzeti párt 5-ös számú tisztáját, melynek jelöltjei — megválasztásuk esetén — érdekeid leghűbb és legönzetlenebb képviselői lesznek! Komárom, 1932. február 12. A magyar nemzeti párt komáromi csoportja. Csend és nyugalom volt általában a komáromi járás területén a tervezett tüntetések napjain. — Gutaiak a kapuknál — Tizenkét előáliitás történt. «/ — február 12. A kilencedikére és tizedikére tervezett tüntető felvonulások, melyek kommunista agitációra az egész ország területén kívántak lejátszódni, minden különösebb rendzavarás nélkül mentek végbe úgy Komárom város, mint a járás területén. A rendzavarásokat megakadályozta az, hogy a veszedelmesebb helységekben erős csendőri és rendőri készültség várta a tüntetőket, amely nem engedett semmi rendzavarást. A komáromi járás területén nagyszámú csendörséget öszpontositottak, mely állandó készenlétben volt s ha valahonnan mozgolódást jelentettek, autón azonnal a helyszínen termett. Különösen három helyen kellett a csendőrségnek tüntetéstől tartani: a járásnak három oly községében, ahol gyakoriak a tüntetések: Komáromban, Nagymegyeren és Gúlán. Komáromban egész nap csend és nyugalom volt, Gután szintén. Tüntetéseket s csoportosulásokat csupán Nagymegyeren tartoitak, de a csendőrség szétoszlatta a tüntetni akarókat. A gutaiak Komáromba akartak jönni rendzavarás céljából s kettősnégyes csoportokban az utakon, a mezőkön át akarták megközelíteni a várost, de a város határánál s a kapuknál nem engedte be őket a csendőrség és a rendőrség s mindig szétoszlatta a csoportosulást. Komárom városában ezen a napon tizenkét előáliitás történt, de az előállítottakat szabadon engedték. BOSSZÚ. Ezt a történetet Kolozsvárról hoztam. Járkált a kolozsvár—nagyváradi vonalon egy vasúti kalauz. Regátbeli származás volt, a magyarokat nem szívelhette. Olyan nagyon haragudott a magyarokra, hogy mástól száz lejjel meghagyta magát vesztegetni, de mihelyt magyar volt valaki, attól ötszázai követelt legalább. Hazafias román volt, azt meg kell adni. Nem volt nap, hogy a vonalon valamelyik magyar utassal botrányt ne csinált volna. Már tudniillik az ötszázlejes üzlet lebonyolítása után. Birtokon belül. Egy kolozsvári újságíróval meg éppen csúnyán kibabrált. Valahogy nem tetszett neki a magyar újságíró orra. Ennélfogva kieszelt valami nemlétező visszaélést, lármázott, ellenőrt hivatott, állomásfőnököt hivatott, a magyar fiút leszállították a vonatról, megmacerálták, elkésették. A kalauz az orra előtt továbbinduló vonatról vigyorogva integetett feléje. Na, megállj! A kolozsvári újságíró, nevezzük Csikynek, elhatározta, hogy ezért megfizet. Szólt tehát egy barátjának, akit nevezzünk Udvarhelyinek. Összeültek, száz tervet kifőzték, mind a százat elvetették, végre a százegyedikben azután megállapodtak. Még csak azt kell előzmény gyanánt elmondanom, hogy a fentnevezett vasúti vonalon az egyik állomás (mondjuk Mucsa) főnöke rendkívül goromba ember. Hires arról, hogy hogyan kezeli a személyzetét. Ha a legkisebb baj van, azonnal pofoz. Egy szóval: egy szép napon Csiky és Udvarhelyi, miután kilesték, hogy a szóbanforgó kalauz van szolgálatban, Kolozsvár állomáson felszálltak a vonatra. Nem ültek le, hanem keringtek a vonaton. Azt akarták elérni, hogy a kalauz a mucsai állomás előtt érjen hozzájuk a jegyet ellenőrizni. Még pedig úgy, hogy ekkor két különböző kocsiban tartózkodjanak, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. A manőver sikerült. Egy negyedórával Mucsa előtt a kalauz odaért Csikyhez. Csiky félvállról odavetette neki, hogy szabadjegye van. A kalauz szeme felvillant. Hátha valami kifogást lehet találni azon a szabadjegyen. Követelte a szabadjegy felmutatását. Csiky benyúlt a zsebébe és átnyújtotta a kalauznak az Udvarhelyi arcképes igazolványát. A kalauz megnézte, arca sóvár kegyetlenséggel felderült.- Hiszen ez nem a maga fényképe! Hamis jeggyel utazni? Na, majd betűtök én magának! Mucsán leszáll és megyünk az állomásfőnökhöz. Azzal a jegyet elkobozta. Betette kalauzi zubbonyának külső zsebébe. És győzelmesen, vérivó kárörömmel ment tovább. A következő kocsi folyosóján ott állt Udvarhelyi és ártatlan orcával bámult ki az erdélyi tájra. A kalauz a jeg3ret kérte tőle. ö hátra se nézett, csak úgy hanyagul O XeV' M. VÖSn°íSÍfeV e*ÖS^ f«'e' ,VV\o' s°r a'•eSX” k'i e\° fes rí**’*u-Y.0 «V .o*' d\a ■s!s«r:siÍ!ÍiS!5i«!: irB«S5w52««2J*f»2*»Sa'4ii*i oiiSaiaí üt aaiiiB«aiBaaaaiiB»iia»aiiimiaa*i odaszólt, hogy szabadjegye van. A kalauz, uj zsákmányt remélve, itt is követelte a szabadjegyet. Udvarhelyi nyugodtan átnyújtotta neki a Csiky arcképes igazolványát. A kalauz belenézett és kéjesen felordított: — Megint egy csaló! Ez nem a maga arca. Mucsán leszáll, megyünk a főnökhöz. Jaj, de csúnyán befűtök én magának. És elkobozta ezt a jegyei is. Odatette a másik mellé, a kalauzi zubbony külső zsebébe. A vonat nemsokára befutott Mucsára. A két újságíró leszállt, a kalauz bősz riadallal kísérte be őket a főnöki irodába és ott diadalmasan előadta, hogy két jegycsalót fogott. Az igazolványokat büszkén odavágta az asztalra. Az állomásfőnök felvette a Csiky igazolványát. — Csiky! Én vagyok, mondta Csiky szelíden. A főnök megnézte Csikyt, aztán a képet. Aztán megint Csikyt. Aztán megint a képet. Aztán megvizsgálta az igazolvány dátumát, pecsétjét, mindenét. Azután felvette az Udvarhelyi igazolványát. — Udvarhelyi! — Én vagyok — felete szerényen Udvarhelyi. Az állomásfőnök ránézett. Aztán a fényképre. Aztán Udvarhelyire. Aztán a pecsétre. Rendben volt ott minden. Két korrektebb, kifogástalanabb arcképes igazolványt nem is lehetett elképzelni. Ekkor a főnök felállott árt, néha jól megverni az asszonyokat, fűzte hozzá kis szünet után. De én sajnálom az édesanyámat, amikor úgy üti, - töri ki Jóskából. Hm... — mondta az ember. Aztán kurtán odavetette: No, keze-lába ép maradt, ne sírj. Hallgattak. Aztán te, Jóska kezdte hirtelen újra a vak — a felhők azok ugye úgy mennek az égen? A gyerek kinézett az ablakon s mikor meggyőződött, hogy tényleg mennek, ráhagyta. — Mennek. És a szőlőhegyek? Azok milyenek? Jóska megint kinézett az ablakon s megfontoltan felelt: — Már nagyon sötét van, alig lehet látni őket. A vak váratlan izgalommal emelkedett fel az ágyában. — De mégis, ugye, most a szőlőkarók szép sorjában állnak, látni lehet őket mind. A barna föld is látszik, mert csak itt-ott van hó, te mondtad. A Lenderék szőlőjében a présház mellett néhány fenyő áll. Azok most is gyönyörű zöldek lehetnek. Egyáltalán, hej, de remekszépek is ezek a dombok, még emlékszem rájuk, mikor nem voltam vak. Jóska riadtan hallgatott. Miket beszél ez itt, mit akar?- Nem jó dolog az, vaknak lenni morfondírozott tovább az ember. — Már lassanként azért elfelejtem, milyen is a napvilág, a csillagok, nyáron a mező, osztán télen a köd, meg mifene, aratás, szüret. A régi ösmerősök arcát is elfelejtettem lassanként. Hajaj! Téged meg még sose láttalak. A gyerek mind nyugtalanabb lett ezekre a beszédekre. Félni kezdeti s a legjobban szeretett volna elrohanni, de valahogyan nem tudott mozdulni. De a feleségem arcára azért nagyon jól emlékszem kezdte újra a vak. Szép asszony vót, barátom. Pirosképű, fehérfogú, barnaszemű. Jó szaga vót a hajának, sokszor megcsókoltam. Meg a többi. Dehát ez már nem neked való. No, majd megtudod te is, ha megnősülsz. Vagy tudja a fene, talán jobb vóna, ha nem nősülnél meg. Látod, engem is itthagyott az asszony. Mélyen elgondolkozott. Persze, azért tán neki is igaza vót, — tűnődött tovább. Megértem én azt, hogy egy szép, fiatalasszony megutálja az urát, ha az kifolyt szemekkel jön haza a háborúból. Vótak más legények, akik láttak, nem köllött velük bajmolódni, mert hát különösen eleinte nagyon ügyetlen vótam, ákar a gyerek, osztán elment eggyel. Hát így van ez, az erősebb elveszi a gyöngébbtől mindenit. Rohadt a világ. Felkönyökölt az ágyban, sóhajtott s csüggedten lehorgasztotta a fejét. A gyerek a kályha lobogó világánál rémülten látta, hogy világtalan szemeiből valami furcsa nedv szivárgottt. Különös, szinte zokogó hang bugygyant ki belőle. — Magam maradtam, barátom, vakon. Jóska nem bírta tovább, vadul felugrott a székről s szinte ordított: Itthon költött vóna neki maradni. Becstelen személy vót. A vak megrendült, mintha villámcsapás érte volna. Aszondod, itthon kellett vóna maradni? — motyogta bizonytalanul. Itthon. — Ismételte hévvel Jóska. Csend lett.- Megállj csak — riadt fel hirtelen tépelődéseiből a vak. — Én neked nem húsz, hanem negyven fillért fogok adni. Negyven fillért — suttogta Jóska s szinte elállt a szívverése. Vájjon mit is beszélek, lenét negyven fillért. Add csak ide a kabátomat. Ott lóg felakasztva a szegen. A gyerek odavitte.' Izgatottan kotorászott s a rongyos bélésből előhúzott egy kopott, ócska tárcát. Szétnyitotta s remegő kezeivel előkapart egy huszpengőst. — Nesze, ezt mind neked adom — s a hangjában végtelen hála csendült meg. — Ez minden pénzem, de nem bánom, megérdemled. A gyerek azt hitte, menten összeesik. Irtózatos félelem ragadta meg, hogy rögtön felébred s a mérhetetlen gazdaság párává oszlik szét. Mint a tigris csapott le a bankóra s félőrülten rohant ki a házból. A kis vityilló ott maradi a végtelen alkonyaiban. Fölötte szaladtak a felhők, körötte hallgattak a hegyek s a leereszkedő éjszaka olyan volt, mint a lezáródó koporsófödél. A vak ember egy darabig mozdulatlanul feküdt az ágyban. Úgy érezte, hogy testi vaksága nem olyan rettenetes, mint az éjszaka, amely hirtelen a lelkére nehezedett. Csak sóhajtozott és vergődött, sovány kezeivel a szive táját dörzsölgettc és néha suttogott, mintha valakit bíróul akarna idézni: »Itt tudott hagyni«. Később felkelt, odabotorkált a kályhához, nagy üggyel-bajjal fát rakott rá, aztán leült elébe a földre. A meleg bársonyos kezeivel gyöngéden végigsimít otta egész testét. Sokáig, nagyon sokáig ült így, s mikor felkelt, az ablakhoz tapogatódzott s ott hosszasan kaparászott egy fiókban. Másnap reggel a Jóska gyerek anyja hozta a vak reggelijét. A fiú azt mondta, beteg, nem mert jönni, félt^ hogy vissza kell adni a huszpengőt, az egész csak tréfa volt. Az asszony egy darabig hiába zörgetett. Végre megunta, a kilincsre tette a kezét. Az ajtó nem volt bezárva. Belépett s majd elejtette a csuprot. — Jézus segíts! — kiáltotta s a lábai remegtek. A vak holtan függött az ablak keresztfáján. Már egészen sárga volt.
