Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-12-24 / 153. szám
1931 uecember 24. »KOMÁROMI LAPOK< ll.o dal. MENTES MIHÁLY: Szent Erzsébet rózsái. Jött le a hegyről, ment le a völgybe, Várta lenn éhes koldus-sereg. Forró szívvel vitt, — szemében könnyet —■ A kötényében meg kenyeret. Sokszor megjárta az élet völgyét, Hol nincs öröm, nem nyílik vriág, Nincs napsugár: csak koldusok vannak S éjjel van, melyet éhező ajkak Kenyeret kérő jajja sír át. Ment le a völgybe, ment le napsugárnak, Öröm és élet kisérte le... A kapzsi önzés elébe vágott S megállt az utón szembe vele. Az önzés ott élt fönn, a hegy ormán. Ételtől roskadt az asztala. Illat, virág, fény mind az övé volt, övé volt mind a nap sugara. Az önzés nem járt soha a völgyben. Hol virág nincs, csak tövis terem. Nem ült a hosszú, vak éjszakában Kenyértelen és örömtelen A szent a hegyről megy le a völgybe S ahogy az önzés elébe áll: Mutatja szépen kenyeres kötényét, Nincs benne már, csak pár rózsaszál... Ó kenyérillat, ó rózsaillat, Idézlek, hívlak, lelkembe szívlak! Ó sötét völgyek, ó kínzó könnyek, Hajnalok kelnek, örömök jönnek. A hegy megindult, száll le A völgybe, Kenyere, napja, rózsája, zöldje... Kunyhókban tél még, az ut havas, — De a köténybe illatos rózsák És a szívekben itt a tavasz! A kenyér így vált rózsává egyszer... Szeretet fája, jóság-gyökér. Reménység zöldje, öröm virága, ó csoda-rózsa, csoda kenyér!... Rejtve köténybe, rejtve a szívbe, Nyomortanyákra kopogtass, vidd be S a csüggedés majd újra remél. Ezerszer menj el, ezerszer így lesz Illatos rózsává a kenyér. És most kenyérré legyen a rózsa... Míg vigadunk itt fényben, őrömben Az élet ormán, im közénk döbben Valami szörnyű, gyilkos, komor Vigyorgással a sötét nyomor. Gyémántok, gyöngyök, aranyok, selymek, Muzsika, táncok, ragyogó termek, Tündéri álom, édes valóság, Illat, szin: rózsák, rózsák, rózsák ... Tündéri álom... s künn sötét éjjel, Álmodik fázó gyermek: kenyérrel... Kenyerek, rózsák, szeretet, jóság... Ö nem mer hinni: Álom? Valóság? Ó sötét völgyek, sötét nyomor ... A Boldoghegyről, urak és hölgyek, Induljunk le a nyomorvölgynek. Illat, szin, rózsa: köténybe, kézbe, Az égre nézve, a Napba nézve, Csak egy kis rózsát, mindegyikünk: Menjünk, vigyünk! A homlokunkat fény aranyozza, Szivünkben áldott béke zenél — És vigasságunk, e piros rózsa, így- lesz kenyér! A rádió Irta Gracza János Paplógó rácsapott öklével az asztalra, aztán kicsattanó dühvei mondta: — Nem köll! Nincs rá pénz! Egyszerre feszültség támadt a szobában. Az történt, amire soha nem volt még példa. Paplógó Pál, a körelnök, ellentmondott valakinek. A fejek lekóladtak s az arcokon lassan kibíborozott a pirosság. Szinte remegett a levegő. Viharral volt tele. A füst is, ahogy terjengett fölöttük, vastagabbnak tetszett. Halkan pillogtak a szemek. Majd egymásra révedt egyik-másik tekintet. — No, szólj már! — bíztatták egymást. De senki sem szólt. Csak várt. Mintha tudta volna, hogy mond még valamit Paplógó. És mondott. Azt mondta: — A kör pénze nem arra való, hogy haszontalanságokra dobáljuk ki... Vigyázni köll rá, mint a szömünkre! Ez már nem is kötekedés volt. Ez már lecke volt. Perzselő lecke. Hogy belevágott abba, aki hallgatta. Onnan, az asztal végéről csattant rá vissza a válasz. Keményen, mintáz ökölcsapás. És határozottan, mint a parancsolat. Aki mondta, Kabók Adám volt, egy vékony, harmincesztendős, gesztenyebarna ember Üj tag Csak ősszel került a körbe És már, lám, lám, tollasnak érzi magát! Már indítványoz. Már rádiót akar. Már szórná a pénzt; két marokkal. Pedig nem is ő gyűjtötte. De ni, Paplógó. az elnök is nyakas ám! Ellentmondásával olyan lábat adott Ádámnak. hogy az — ha nem vigyáz — könnyen elvágódhat. El! És akkor nevetni fog rajta mindenki. Tán még ujjal is mutogatnak rá. Szinte mondják majd: — No. hírős, hát legyűrt a Paplógó?! Cikázva suhantak át ezek a gondolatok a fejekben. S a szemek mind rátapadtak Adámra. Kalapáló szívvel lesték, hogy szól-e? És szólt. És azt mondta: — De mink a szömünkkel látni akarunk, a fülünkkel hallani, az eszünkkel tanulni... Möglösz az a rádió, Pali bácsi, ha az ég leszakad akkor is! Nyugodtan beszélt eleinte. A tisztelet hangján. De már a végén lángolva sustorgott a szava. Arcán égett a bőr s a sötét szemében villámok lobbantak. Kis szünet után, melyben csak lélegzetet vett, tekintetével körülnyargalt az égő arcokon s a csillanó szemeken s így szólt, mint aki biztos már a dolgában: — Igez-e testvérek?! Azok nem szóltak. Csak kettő-három bólintott. A többi magában rejtegette a választ, mint a föld az erőt, mikor tavaszi ujuláshoz készülődik. Itt is tavaszodás készült a földszag és a lenge szellő itt simogatta már az arcokat. Csak a Paplógó lelkére csapott le fagyos leheletével, mikor látta, hogy senki nem áll melléje. Dúlt-fúlt, csaknem toporzékolt ott az elnöki székben. Őszülő haja belehullott a homlokába s a nagy, marokra való deres bajusza is úgy lógott szinte, mini a törött madárszárny. A harag sötétpirosra föstötte a bőrét, szeme előtt összefolyt a mindenség s a szíve, érezte, mintha ott zakatolna a torkában. Olyan volt a pillanat, mint amikor lecsapni készül a mennydörgés. Szinte zúgott, harsogott már a szele. Itt, itt bent a szobában az emberek körül. Ekkor fölpattant Paplógó. Kilökte maga alól a székel s minden porcikájában fölhábororodva, odadobta most már a gyeplőt a többinek: — Lemondok. .. Köszönöm az el nökségöt! Mintha víz szakadna mázsányi izzó vasra: egyszerre forrva, zúgva, gőzölögve sisteregtek ki a szavak a néma szájakon. Volt, aki Paplógót szidta, mint a bokrot. M:ís meg. aki okosabb volt és háborútjárt ember, Kabóknak helyeselt. Pár öreg ellenben, aki a Paplógó szemével nézte a világot, pusmogott, morgott magában. És úgy. akár a kámfor, eltűnt Paplógó után. Utóbb csak nyolcan-tizen maradtak együtt. De azok mind rádiópártiak voltak .Ki is mondták, hogy ma már más világ van, mint azelőtt. Tanulni kell a földettúró parasztnak is, ha élni akar, máskülönben koldus módon pusztul el valamennyi. Azt is kimondták, ha véletlenül nyakaskodnának az emberek és nem fizetnék be a kör tagdíját, a maguk pénzéből fizetik ki a rádiót. De a hangszórós rádiónak ott kell lenni a díszteremben, ahol mindenkor sokan hallgathatják! Akadt is rá hallgatóság csakhamar. Nem kellett Kabók Ádámnak házrólházra járni, hogy szép szóval hivogassa az embereket, jöttek azok maguktól is. Csupán Paplógó maradt távol, meg az a néhány cimborája, aki vele mindenben kitartott. Duzzogott, mint a szeszélyes aszszony. Ette a lúg a nyakát, hogy lám ni, megvan a rádió mégis! Pedig ő ellenezte. Nem akarta. Hogy súlya, ereje van a szavának. Annyi, mint a harangszónak. Az is térdre kényszerít mindenkit, ha egyszer megkondul. Főleg mikor vihar van, égzengés, meg villámok lobbanása. De a körben rádió szólt. Az a buta masina, amelyik karattyol, vartyog, akár a danoló gép. Bár emez különb nála, mert csöndes szavú, akár az igazi muzsika: táncolni is lehet rá. De a rádió ordít, harsog, mintha napszámot kapna érte. Mintha mindenki nagyot hallana, mint a süket Kurdna Jóska, aki bizony így szólt, mikor egyszer meghallotta: — Aha!... Melyik vénasszony csinál itt lélókveszödelmet? Hiába jöttek hozzá, hogy így, úgy csuda gép az Pali bácsi! Még az esőt is megmondja előre. Még azt is, hol, mikor lesz vásár ? És messzi országokban, túl mindenféle tengereken, mikor aratják a búzát és hogy mennyi sze met kaptak egy köröszt után? De Paplógó csak szíttá a pipát s keményen, szigorúan nézett maga elé. Bámulta az eget, ahol egy csöpp felhő se járt akkor, vagy a nyárfa hegyét, ahol éppen egy szarka tollászkodott. S aki mondta neki, csak állt előtte s várta, hogy: no, szólaljon már meg! Ámbár akkor se nagyon sietett a beszéddel. Csak jósokára, mikor már amaz elunta szinte a várakozást, mondott ennyit: Á, fene!... És elódalgott onnan. Ment a hízóihoz. Azok ott röfögtek az ólban. Négyen is. Szép, kerekhátú. csupa zsírdisznók. Akkor már megforrt az új bor s itt-ott egy-egy malackát is leszúrtak elöljáróban. Sárgapirosan szomorkodott a levél a megszedett venyigén. Megszűnt a kintvaló munka is és a népek eljártak a körbe, ahol Kabók Ádám előadásokat tartott a számukra. Paplógó csak sercentett rá. A hízók többet értek az ő szemében, mint száz előadás. Hej, sok pénz üti a markát értük, ha kihajtják az ólból! Szemlélte, nézte, méregette őket minden reggel a tekintetével. Egyszer aztán Szögedéből kijött egy hentes, szeplős, vörös kis ember, aki alkudni akart rájuk. Keveset ígért, hát nem adta. Nem azért tömte beléjük a sok drága kukoricát, hogy most odaajándékozza másnak. Hogy a hentes kinevesse! Mert csupazsír az mind, akármellyiket venné is meg! Csakhogy ez megzavarta ám a Paplógó vérét, mint a puskapor, robbanni tudott volna egész nap. Bántotta, hogy lám, így akarta kifosztani őt a hentes! így!... Ingyen venni disznót, hogy szüreteljen aztán. Kapja érte a sok csengő pénzt, míg annak, aki vergődött vele, koppan a szeme ... — Azt a kutyafáját neki! — fohászkodta el magát úgy este felé s bement a boros kamrába. Ottan nagyot húzott az italból. Egyszer, kétszer, háromszor. A bor tüze kellemesen kezdte simogatni. Már lelohadt egészen a mérge. Nem bosszankodott a hentesre se. Hanem — mint a tavaszi szellő a madarat — csalogatni kezdte őt is valami rózsaszín fény. Akár a pille a láng után, ment utána. Olykor csetlett-botlott. mert ólomnehéz volt a lába, de azért egyszer sem tévedt le az útról. Odament, ahol már régen volt. Betoppant a körbe. Akkor is szólt a rádió éppen, valami hangos, mulattató muzsikával, mikor ott termett á küszöbön. A szívek ilyedten kezdtek verni. Mi lesz itt, teremtő Isten!... De Paplógó nem moccant. Csak az ujjával csettintett a muzsikára s mosolygó ábrázattal mondta: — Itt vagyok, Ádány! Kabók Ádám már ott állott mellette. Átkarolta gyöngéden s vezette magával befelé. — Ügy. úgy. Pali bácsi. Nagyon jól van ez. Vártuk ide mindég kendet... Hát most itt van, hála Istennek! Ekkor hirtelen elhallgatott a rádió. Űj szám kezdődött. A piaci árakat mondta be. egyiket a másik után. Paplógó Pál megátalkodva figyelte a szavakat: Ah!... Nini!... Hát csakugyan? De a rádió csak beszélt tovább. Most éppen azt kötötte a hallgatóság lelkére, hogy akinek hízott sertése van, ne siessen eladni, mert az ára fölfelé megy. Németországból nagy a kereslet s ma már húsz fillérrel drágult az élő jószág kilónkint... De már itten kitört ám a Paplógó kedve. Nagyot rikkantott s a kalapját odacsapta a földhöz. — Hallod, Ádány, —- tündökölt arcán az öröm — drágul a disznó!... Hujnye, de fene okos gép ez a rádió!... Hogy én milyen ökör vótam idáig!... Most már derűsen néztek rá a többiek. Páran dülöngéltek a nevetéstől. Mert az őszhajú, deres bajszú Paplógó tovább is csapkodta a földhöz a kalapját. Közben folyton azt hajtogatta, százszor is elmondta: — Hujnye, de fene okos gép ez a rádió! SAJÓ SÁNDOR: si Tiszaparti fűzfák. A magyar élet Tiszapartján Gyerekek s füzfabokrok nőnek; Itt sok vessző kell sok kosárnak És sok gyerek a — temetőnek. Késes munkások járnak erre S a fűzfavesszőt egyre metszik. Korán megvénül az a vessző, Mely most a késtől megmenekszik. Zord csontváz is jár zord kaszával S az embersarjat metszi tőbe, Korán megvénül az az ember, Ki nem került a temetőbe. A magyar élet Tiszapartján Vén ember, vén fa egyre gyérül: Itt emberhajtást, fűzfahajtást Korán levágnak gyökeréről... Egy-egy vénség még áll a parton, Nagy árvaságát búban éli, Rokkant törzsével vízre hajlik S a futó habot nézdegéli. Hullámok zsongnak vén falombnak, Száll az idő s a tájra estül: Omló föveny a Tisza partja, Egyszer leomlik fatövestül... Téli mese Szudor Pál fejéről. Irta Szombathy Viktor. Vidám téli délután volt ez. Néhány hópihe szállongott a levegőben, a hegyek fehér sipkája összefolyott a sz ürke felhőkkel,' melyek súlyos terhüket kezdték rázogatni. Hideg vicsorgatta fogait. A templom előtti iskolaudvaron üvöltött mind a hat osztály. Hosszú csuszkálópályát simítottak ki a legidősebbek s hatalmas kurjongatásokkal sinkóztak föl-alá. Néha fölborult egyegy csizmás osztálytárs, míg mások különös ügyességgel csúsztak végig a jégen: szöges talpukat féloldalt vetették neki a jégnek s cikornyákat véstek belé nagy reccsentésekkel. Egyszóval fölséges mulatság volt. Mi, legkisebbek, irigykedve néztük a nagyok mulatságát s néha egyikünk rá is merészkedett a jégre, de a rohanó öregebbek lesodortak mindig. Ott állott az egész első elemi a sinkópálya körül és nedves orrhegyét szipákolta. Gémberedetten húzódtunk össze, vacogtunk, topogtunk s alkalmas pillanatokat lestünk ki, mikor egy-egy ügyesebb legény közülünk is rámerészkedett a pompás jégre. Délutáu három óra volt .Úgy karácsony előtti héten. A tizpercnek ebben a pillanatban véget vetett az egyik tanító. Kiszaladt a tanteremből s hidegre fehéredett tenyerével sűrűén tapsolt. Ez helyettesítette a csengőt. A taps után sorra húzódott be az egész iskola és lassankint csak a hóhullás csendes nesze volt hallható. A nagy izgalomban nem vettük észre a hívó jelet. A fél első osztály végre talált magának a templom fala mellett valami kis külön pályát és Szudor Pál nekiállott, hogy megtisztítsa a hótól. Szétkapartuk a havat s Szudor Pál éles csikordulással nyitotta meg az új pályái. Fölséges pálya volt, jobb, mint a hatodikosoké. Nevetve, sikongva repültünk át rajta, olykor nagyokat zuhantunk. fájó tagokkal sántikáltunk vissza a pálya elejéhez, hogy sorba állva, újra kezdjük a nagy mulatságot. Szürkült a délután. Pál Gyula hempergett a hóban. A nagy izgalomban nem vette észre senki, hogy az iskola régen benn ül már a melegben s tölti a fejét a mai napra szóló tudományok utóljával.
