Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)
1931-10-10 / 122. szám
4. oldal. »KOMAROMI LAPOK« 1931. október 10. Miért olyan kevés az eljegyzési, házassági hir a lapokban? Miért fogynak olyan veszedelmesen a házasságkötések? Nézzünk bele egy kicsit a dolgok mélyébe! Komárom, — okt. 9. Miért nősülnek a férfiak mind ritkábban? — ezt kérdezi legtöbb leányos mama. Valóban, a házassági statisztika erősen a közöny vonalán áll; hónapok telnek el, mig érkezik egy-egy Hymenhir s ha jön, kevés elégedettséget okoz. Kutatás nélkül is tudjuk, hogy ennek oka a nők részéről az emancipálódás; a férfiak részéről a rossz gazdasági viszony; mindkét részről a megnövekedett igények. — Megváltozott a világ 1 Régen, ha a kis lányt, vagy nagy lányt megkérték, nem sokat gyötrődtek a szülők a pro- és kontra feszegetésével. Odaadták leányukat, mert az a leánynak a sorsa, hogy bekössék a fejét. A férjhezmenetel volt egyetlen lehetősége a leány boldogulásának. A vénleányság pedig oly ijesztő rém képen állott minden leány előtt, hogy férjhez ment még akkor is, hogy ha csak azzal is biztatták a nénik és a bácsik, hogy „majd megszokod fiam“, — főleg ha néhány gyermek született, az azokkal való bajlódás volt hívatva mind azt az örömöt, boldogságot nyújtani, mellyel a házasság mindvégig adós maradt; de meg az asszonyka is elővette a jobbik eszét s konstatálta, hogy „legalább van rang!“, vagy van vagyon, vagy van kényelem, mindenképen van megszokás. A megszokás oly pótlék. Mit boldogságért ad az ég — mondja Madách s vallják az egész vonalon. A régebbi években a leányok nem állhatták a sarkukra, hogy ehhez vagy ahhoz nem mennek. A családi tanács követelt, a leány engedelmeskedett, mert semmit sem tanult, amivel a saját álláspontját megalapozhatta, támogathatta volna. A háztartási munkák régebben nem tartoztak a megfizetett, a jövedelmező munkák közé. S ha valamelyik mégis megpróbálkozott magyarázkodni, elkezdett az anya sirni, hivatkozni nehéz körülményeikre, — és ekkor még divat volt az anyák könynyeit számbavenni. Az Élet aztán az utolsó évtizedekben kezdett belekontárkodni a családok életprogramjába: a megyei hivataloknál a költekezéssel egyenes arányban nem álló fizetés; a kártyán elcsúszott birtok, a hétszilvafás nemesség lassú haldoklása stb. valósággal kényszeritették az ifjúságot jobban, erősebben, uj utakon dolgozni. Természetesen a lányokat is És amint egy leánynak fixfizetése van, mely fölött szabadon rendelkezik, melyért ő erősen megdolgozott, észrevétlenül ajkára tolul a kijelentés, hogy ezt vagy azt nem teszi, mert nem látja jónak; ez vagy az a fiatalember senki, mert nincs megfelelő állása; neki magának is van annyi fizetése, nincs miért gondot venni a nyakába, föláldozni magát A lányok bátorsága ma nagyobb, mint nagyanyánké volt Nagyanyáink a szomszédba se mehettek, ha nem gárdirozták őket, ma a lányok a színházba is elmennek egyedül, ha partnert nem kapnak; elmennek messze földre utazni szólóban, vagy ugyancsak idegen országba tanulni s nem történik semmi bajuk, mert tudják, hogy mit akarnak, mit engedhetnek meg maguknak. Igaz, hogy régen a finom báj, a gyöngéd nőiesség, alázatos meghátrálás, a titokban elsírt könnyek mind igen alkalmassá tették a nőt, hogy róla szép versek Íródjanak, mint ma, mikor egy leány okosan tud igazáért vitatkozni, a hivatalban eszét használni, megfontolni és határozni (nem említve azt a sok áldozatot, amit családjukért hoznak). Ezek a mostani lányok sokkal józanabbak, mint a régiek, nem is értenek azokhoz az apró tetszelgési formákhoz, melyekben a régiek olyan nagy mesterek voltak; ezek a lányok a velük egy sorban küzdő férfiúban szinte ellenségüket látják, mert hiszen a férfiak harsogják, hogy igenis az az igazság, hogy egyenlő tanulmányok dacára, egyenlő munka mellett is a férfiakat nagyobb fizetés illeti meg (bár családot nem alapítanak), mint a nőket; és sokszor, rettenetesen sokszor valóban ellenségüket kell, hogy lássák ezer meg ezer férfiúban, akik megkísértik leányasszony munkatársukat arra kioktatni, hogy a „nő éppen úgy élhet, mint egy férfi, neki is minden lehet, minden szabad ... és a szabadszerelem ? — csak a gyávák nem hódolnak neki“; ugyanakkor ugyanezek a férfiak mindig meg tudják találni a kellő pillanatot az „ellépésre“, ha akad olyan ostoba nő, aki tanítványul szegődött! A nő, a lány munkája után anyagi jóléthez jut, mindent megszerezhet, amire szüksége van, legtöbb esetben ahhoz megy nőül, akit megszeretett; függetlensége elősegíti őt az egész vonalon. Az is lehet, hogy nem megy, mint ahogy nem is lehet mindenkinek férjhezmenni, mert sokkal kevesebb a férfi, mint a nő, de vén lány sem lesz, kit a rokonság kiszipolyoz és azután lesajnál. A férfi pedig ma hihetetlenül küzdelmesen végzi tanulmányait, kétségbeejtöen fut, fárad, hogy valami álláshoz jusson; ha állásba jutott, ezer veszedelem fenyegeti a helyet, melyet betölt, nem biztos, nem megingathatatlanul biztos a kenyérkereső pálya; a becsületes tudás, a kitartó szorgalom ma nem feltétlenül segítik elő az utján; és ha valamihez hozzájut, amiből már lehet kezdeni egy uj életet, rég túl van a fiatalság erőtől, keménységtől duzzadó évein, hanem benne van a meg-Komárom, október hava Ragyogó októberi nap. Mintha bocsánatot akarna kérni az idő az elmúlt hetek szomorúságaiért s utolsó vigaszul örvendeztetne meg őszi szinekbe borult reggeleivel, finom alkonyi remegéseivel. A Duna nyugalmasan hömpölyög, hajók ringanak rajta és uszályok úsznak csöndesen. Az almási hegyek kékje elnyeli a végtelen horizontot. A monostori részeken, szemben egymással a két ország utászkatonasága gyakorlatozik békésen a pontonokon. Uszályok végtelen sora a rakparton. Egy daru, vasdaru kering a vagonok fölött s nyeli—önti a szenet. Fekete porfelhő. Ezek az uszályok mindig is érdekeltek. Különös, vonzó járművek, családiasak, világlátottak, feketék, vizesek, porosak. Komárom lüktető ere, központja: a Duna, hányszor húzott partjai mellé s órákig elnéztem a hajók életét, hallgattam a hajósok elnyújtott kurjongatását, próbáltam kifülelni, milyen nyelven kiáltanak át egymáshoz, ha lassan ballag az uszály s ha este kikötötték és apró konyhájából felcsapott a kéményfüst. A dunai malom. Első, közvetlen találkozásom ilyeténforma csendes dunai jármüvei a vízimalom volt. Amatőr szenvedéllyel többször lefotografáltuk már, de csak a nyár derekán léphettünk pallójára személyesen: a János motorja odabillegett a vízimalom oldala mellé, mikor a malom már lassan úszott lefelé a Dunán s csak úgy, uszóruhában, rövid vizitet csaptunk a vízimalom gazdáinak nagy gaudiumára a malomban. Őrölni ment a malom, acélhengereivel, szitáival és kéktrikós munkásaival valamerre Dunamocs felé, de az emberek arcán meglátszott a szorongás; vájjon milyen kedvezőtlen őrlésnek néznek elébe e szomorú aratás után ? A hajó lefelé-eresztése külön tudomány volt. Kötelek, horgonyok, apró csónakok segítségével kormányozták a hajót, mely a viz sodrában lassan, békésen, nyugalmasan bandukolt lefelé. Most, tegnap, kerestem a hajót szokott helyén, a szigeti csónakház fölött, ahol agg hajóroncsok, vizbefult csónakok és bordatörött vasvázak unatkoznak évek óta s várnak megváltás után. Jelentem azonban, hogy e vízimalom, állapodott férfikorban, nehéz tapasztalatoktól megkinzottan, több ésszel, mint tűzzel. Már nemcsak a szerelmet nézi, hanem számol: ennek a számolásnak nem a szerelem ad szárnyat. Akár igy, akár úgy, mégis csak házasodni keli; a férfi is megunja, hogy mindig a más asztalához üljön, a kávéházi füst mind fanyarabb lesz. Szóval: muszáj házasodni! Az önállóságukban kenyérhez, némi jóléthez jutott lányok is kezdik lassacskán észrevenni, hogy a függetlenség nem minden; van külön szobájuk, de nincs saját otthonuk; van fizetés, de nincs gyermek; van hivatali főnök, van munkatárs, de nincs valaki, valaki, akit jogosan, nyíltan szerethessenek, akivel szemben a női őstermészetben rejlő szerető gondoskodás az önfeláldozásig érvényesülhessen ... A férfi még csak eltengi valahogy életét házasság nélkül; a nő csak mint anya törvényes keretek között tölti be legszentebb hivatását és ha látja, hogy gyermekeinek minden osztályrészül jut, ami őket megilleti. De a házasulandók pillanatilag se gondolják, hogy a házasságban aztán hegyen-völgyön kész a iakodalom. Szó sincs róla. Már az öreg Tacitus figyelmeztette a nőket, hogy a nő a férfiúval egy kell, hogy legyen, egyenlő felek a békében, a harc idején; hogy a nő mint ura szövetségese lép a házasság küszöbére a munkában, a bajokban, a .veszedelmekben. De ketten egyek; ketten együtt haladnak, vezetve a gyermekeket, akik a mi jövőnk reménységei, éltetői. az utolsó Mohikánok egyike, még nincs itt, valószínűleg mégis kedvező őrlést talált a párkányi vizeken s csak a tél veti haza. — Alig van már ilyen vízimalom,— mondta az egyik munkás akkor a hajón, akit extatikus lelkesedésünkben különös, exotikus lénynek szerettünk volna látni, — elfoglalta helyét a gőzmalom s a modernség. Ez a malom is csak azért él, mert belül modernebb a többinél... Nagyon barátságosan beszélgettünk. Kezet szorítottunk mindegyikkel, belebelebotlottunk a kötelekbe, láncokba és szerkezetekbe, mig levergődtünk a motoroshoz, mely, mint egy maradi nagyapának modern fia puffogott a hatalmas fekete fahajó mellett. Étet az uszályon. Néha, ha az a vágy lepi meg az embert, hogy elszaladni akar ebből a bolond világból, az uszályra kellett gondolni, erre a békés, hatalmas járműre, mely apró házikójával a kormánylapát fölött, muskátlijaival, szárított ruháival a köteleken: vonzó, romantikus bájt testesített meg az alkonyati órákban — Hahó! — kiáltottam át olykorolykor, — felmehetek magukhoz? Néha nem értették. Néha meg kellett ismételni németül, vagy csehül a kérdést, máskor sehogysem tudtunk értekezni, ha román volt a hajó gazdája, vagy szerb. Volt, amelyik a fejét rázta, hogy nem lehet. Magyar hajóra akartam menni: csak útlevéllel lehetett volna s kétszer a parton üldögélő finánc is kérdőre vont, hogy mit akarok a hajón. Mit mondjak a hivatalok száraz emberének, hogy romantikát keresek, családiasságot a szénpor között, alakokat és dunai matrózok beszédjét akarom ? Néha azonban sikerült átkerülni a hajóra, mely békésen ringott s csapkodták oldalát a hullámok. Hosszú fenyőszálon, vagy csónakon jutottam hozzájuk. Egyszer, egy udvarias hajóslegény gyufát hozott ki a partra hatalmas evezőcsapásokkal, csak azért, hogy rágyújthassunk a cigarettára s alig akarta elfogadni a borravaló-cigarettát. (Ha ugyan lehet a cigarettára azt mondkni, hogy borra való.) Oldalukkal, élükkel, kormánylapátjukkal támaszkodnak ezek az uszályok egymásnak a vizen, a rakpart egész hosszában, a strand környékétől fel a sziget felső csúcsáig majdnem. Számok Élet a komáromi vizeken A dunai vízimalomban vizitet teszünk. — Az uszályok családiassága. — Romantika a hajón. — Horvát nő, osztrák férfi. Mit szállítanak egy október délelőtt a rakodópartra. Maculatur papír olcsó áron kapható Spitzer Sándor könyvesboltjában, Nádor u. és vonások, betűjelzések és füstös zászlók lebegnek rajtuk. Kis lakás a kormány fölött, asszony, gyerek. A gyerek vigan játszik a mély viz fölött s ezidén csak egyetlen szerencsétlenség esett ilyen hajósgyerekkel. A nyáron beleszédült a vízbe. Megszokták a vizeket, a mélységet, a szelet, a vihart, az esőt, a napsütést. A nagyobb gyerek télen iskolába jár, valahol egy országban, partmenti városban, Passauban, Pozsonyban, Budán vagy Brailában, de nyáron övé a viz. Romantika a hajókon. Sváb, magyar, szerb, szlovák, román, osztrák, horvát asszony keveri az ételt az apró tűzhelyen s jelenléte mindjárt meglátszik azon, hogy az apró helyet is, amit nem arra használnak, hogy árut rakjanak a hajóra, azt a helyet is, mondom, virágokkal tölti meg s némely házikó úgy fest virágjaival, fehér lakk-oldalával, mint egy kerti lugas a parkban. Az viszont, hogy száradó s tarkán lobogó fehérnemüek röpködnek a köteleken, az olaszos képet ád az uszálynak. — Hogy élnek? — kérdezem. Leültetnek. Egy német asszony megkínált süteménnyel, egy magyar hajós azonnal bort hozott a hajófenékről. Két hajón gramofon is volt, nyikorgó, tölcséres szerszám, de este hangja belerikoltott a kikötőbe s a család áhítattal hallgatta. A szomszéd uszályok korlátján átkönyököltek a szomszédok s elnyújtott kiáltásokkal beszélgettek. — Hogy élünk? Úgy, mint a többi ember. Dolog van egész nap s higyje el, uram, észre sem vesszük, hogy hajón vagyunk. Főzni, mosni, dolgozni itt is kell. Az asszony elvégzi az aszszonyok dolgát, a férfi az átrakásnál segít, iratokat gondoz, kormányoz és esténkint bemegy a parti vendéglőbe. — Mulatnak nagyokat ? Verekednek ? — Mostanában alábbhagyott a nagy parti mulatozás. Azelőtt sűrűbb bicskázás folyt, nagyobb részegeskedés. — Ki a legiszákosabb? — Azt nem lehet megmondani. Hiszen egy-két napig látjuk csak egymást, aztán ki erre, ki arra megy. Egy szerb szeretett nagyon inni. Kétszer beleesett a Dunába, kutya baja sem lett. Utoljára is leszúrták Belgrádban. — Szoktak találkozni itt-ott? — Némelyik uszály ismeri egymást. A hosszujáratuak találkozni szoktak az utón, néha egymáshoz kerülünk. Akik évek óta járnak, azok közül sokan ismerik is egymást. Jőbarátok is akadnak, ellenségek is. — Ellenségek? — Igen. Tavaly nyáron történt például, hogy egy osztrák ember valami nőt szerzett a hajóra, egy horvát nőt, akivel persze nem voltak megesküdve. A nő egyideig a hajón volt, aztán egy szép napon átszökött egy hazájabelihez a másik uszályra. Az egyik elment Passau felé, a másik Titelre gabonáért. Az osztrák persze dühös volt, ott maradt a konyhájával s két legényével egyedül s egész Passauig ordítozott Három hónap múlva megint találkoztak s a horvát ember meg az osztrák nagy vitába elegyedett egymással. Az osztrák csak elvből ordítozott, mert addigra uj asszonyt hozott a hajójára, a horvát pedig megunta az asszonyt s a vita hevében a megunt nőt a horvát átkergette a régi gazdájához, aki szintén nem akarta befogadni. Így a nő igazán két pad között maradt s nem volt hová mennie. Végre is a horvát visszafogadta, de Szerbiában kitette a partra, mert nagyon házsártos asszony volt. Ezen mindnyájan nevetünk. Aki elmondja, nehéz dialektusu bajor hajós, pipáját a fogára szorítja s úgy nevet. Most átkapaszkodik egy szelidszemü legény a láncon, ütött-kopott dzseszsbendzsó van a kezében, azon citerázik. A másik a taktust üti hozzá az ajtón.
