Komáromi Lapok, 1931. június (52. évfolyam, 69-77. szám)

1931-06-27 / 77. szám

6. oicUl

>KOMÁROMI LAPOK*

1931. junius 27.

néhány fiatal ember alkotta az úgynevezett majomszigetet. Biztos és ruganyos léptekkel ment végig a színen. Mint a hajdanvaló királyok. Tudta, hogy most fontos ember s ez az a pillanat, amiért ő itt van. A pillanat tehát elkövetkezett!

Odament a fiatalemberhez, aki túlságosan behajolt a táncterembe s akinek kezében cigaretta füstölgőit. Szigorúan ránézett a cigarettára:

— Itt nem szabad dohányozni! — jelentette ki röviden, hivatásának teljes tudatában. És intett e?yet a kezével.

A cigarettás fiú visszalépett. Elpirosodott és kidobta a cigarettát az udvarra.

Tűzoltónk sarkonfordult, elégedetten bólintott s hivatásának tudatában viszszalépett a pódiumra. Útját tangózó párok keresztezték és cigány klarinétja rikoltott a fülébe. De ő ezt nem vette észre. Hivatását teljesítette, ezért van itt s mint aki pontosan tudja dolgát, felállt a sugólyuk elé s újból átvette megfigyelő posztját.

Olyan kedves ember volt ebben a fontoskodásban. Valaki, aki pontosan tudja, hol van, mit tesz s mit kell véghezvinnie.

Szerettünk volna odamenni, kezetszoritani vele. De ő ezt biztosan nem engedte volna

Mivelhogy nem ez volt a megbízatása. Szombathy Viktor.

Az áruló festékszalag.

A szolga, mielőtt elhagyta gazdája hálószobáját, még megkérdezte, van-e valami kívánsága. Jack Morris, kényelmesen elhelyezkedve ágyán, így felelt:

— Köszönöm, nincsen. Minden rendben van. Most, hogy fekszem, már alig érzem a fejfájást. Olvasni fogok valamit, amíg visszajön a moziból.

Morriss a szolga távozása után belebámult a nyitott könyvbe. Amikor azonban hallotta, hogy a szolga becsukta maga mögött a ház kapuját, félredobta a könyvet s vánkosa alól elővette azt a levelet, amelyet reggel hozott számára a postás. Mint napközben már többször, most újból végigfutott azon a pár soron, amelyben Fred Parker udvarias hangon, de mégis fenyegetően felszólította, hogy az este folyamán látogassa meg. Morriss képzeletében maga előtt látta, amint Parker gúnyos mosollyal megfogalmazta a hozzá intézett levelet. Az estéli látogatásokra szóló alkalmi »meghívásokat« Parker minden körülmények közt maga szokta megírni, mert nem akarta, hogy titkárnője gyanús ügyleteibe betekintést nyerjen.

Fred Parkernak ugyanis megvolt minden oka rá, hogy az idegenek viselt dolgaiból lehetően minél kevesebbet tudjanak meg. Azok közül a legmegvetenndőbb emberek közül való volt, akik iparszerűen szimatolják ki az emberek titkait, hogy aztán pénzt kovácsoljanak belőle. Nőknek és a férfiaknak egész sora volt már, ak ikilyen módon a botránytól vagy épen bírósági tárgyalástól való félelmükben adófizetőivé lettek: könyörtelenül szipolyozla áldozatait, míg zsarolásaival tönkretette őket.

így férkőzött egy napon Morrisshoz is, aki évekkel ezelőtt elég lelkiismeretlen utón szerezte vagyonát. Már akkoriban mindenféle kétes, sőt törvényellenes üzérkedésekről rebesgettek, de semmi pozitívummal nem hozakodhattak elő. Parker azonban, akinek épen eleme volt az ilyen piszkos üzérkedés, rövidesen össze tudta gyűjteni a bizonyítékokat, amelyek kétségtelenné tették, hogy Morriss vagyona nagy részét nyílt szédelgésekkel szerezte s egész sereg kisexistenciát tett tönkre. Azóta Morriss bizonyos időközökben felszólítást kapott Parker meglátogatására, és újra meg újra fizetnie kellett, hogy a zsarolónak rövid időre betömje a száját.

Gyakran elhatározta már Morris, hogy lerázza Parkért. De nagyon jól tudta, hogy ezt nem teheti meg mindaddig, amíg Parker birtokában volt azoknak az okmányoknak, amelyek nyilvánosságra hozatalától rettegnie kellett. Lassankint azonban mégis valami homályos eszme ködlött fel benne. És amikor ma ismét felszólítást

kapott, megszilárdult benne elhatározása. Elküldte szolgáját néhány órára és főfájás ürügye alatt korán lefeküdt. Mire a szolga visszajön, Morriss is visszajöhetett már Parkőrtől való látogatásáról és ismét ágyban feküdhetett. A legnagyobb sietséggel öltözködni kezdeti, óvatosságból hálószobájában égve hagyta a villanyvilágítást s néhány pillanat múlva már künn volt az utcán.

... Félóra múlva Morriss a zsaroló élettelen teste fölé hajolt. Parker nevetett Morriss könyörgésein és ismét haatlmas összeget követelt. Morriss úgy tett, mintha kétkedett volna, vájjon Parker tényleg kezében tart-e bizonyítékokat, mire ez előszedett egy kulcscsomót és odafordult a szoba sarkában levő Ids pénzszekrény felé. Ebben a pillanatban, amikor a zsaroló hátatfordított neki, Morriss ráugrott és átfogva a torkát, a kétségbeesés irgalmatlanságával megfojtotta... Amikor bizonyossá vált, hogy Parker meghalt, Morrisson keztyűt húzott s a pénzszekrényben kutatni kezdett. Csakhamar rátalált egy iratcsomóra, amelyen saját nevét fedezte fel. A megkönnyebbülés sóhajával rejtette el zsebében. Mégegyszer gondosan körülnézett a szobában, hogy vájjon nem hagyott-e áruló nyoomt maga után? Nem. Se nem dohányzett, se nem ivott, se nem érintett meg puszta kézzel valamit a szobában. Semmi jel sem maradt, ami a gyanút ráirányíthatta volna!

Amikor lakásába hazaért, mindent a rég ircndben talált. Mindössze egy órája lehetett távol. Levetkőzött és újra lefeküdt ágyába. Szokása ellenére a legközelebbi órán át egyik cigarettát a másik után szilla, hogy elegendő hamu gyűljön a tartóban össze és tovább lapozgatta azt a könyvet, amelyet a szolga távozásakor olvasott. így feküdt, mig a szolga viszszaérkezett s miután esetleges kívánságai felől tudakozódott, eloltotta a villanyvilágítást. Tiz perccel később Morriss már aludt.

Reggel a szolga tiltakozó hangja ébresztette fel. Amikor felnyitotta szemeit, az agya mellett egy férfit látott, aki udvariasan, de hangsúlyozottan mint rendőrtisztviselő mutatkozott be.

— Fred Parkerről van szó, — mondotta a rendőrség embere. — Ma reggel holtan találták. Gondolom, egy-két kérdésünk lesz magához.

Morriss összerázkódott. Ha már ilyen gyorsan összeköttetésbe hozták a gyilkossággal, akkor bizonyosan tudnak valamit... És az az ember, aki hidegvérrel követte el a gyilkosságot, remegni kezdett. Felzokogott és — vallott. Amikor a szolga később az izgalomtól sápadtan járkált a szobában, hogy rendes munkáját végezze, végül odafordult a rendőrtisztviselőhöz, aki ott maradt a szobában:

— Hogyan tudták meg, ki követte el a gyilkosságot?

— Valamilyen támaszpont mindig van ilyenkor, — mondotta a rendőrtisztviselő leereszkedő mosollyal. — Ebben az esetben különösen egyszerű volt a dolog. Parker Morrissnak levelet írt, amelyben felszólította, hogy látogassa meg őt abban az időben, amikor a rendőrorvos szerint a gyilkosságot elkövették. No már most: Parker kis Írógépének, amelyen ezt a levelet írta, új festékszalagja volt. Tehát csak le kellett a szalagot fejteni és arról leolvasható lett a levél tartalma és címe... Minden betű élesen lerajzolódott az új szalagon.

Ahol

múlt és jövő megférnek egymással

A modern japán épp oly szigorúan udvarias, mint aminök ezeréves ősei voltak

A világháború óta Amerika anynyira divatba jött, hogy minden más nációról jóformán megfeledkezett a világ. így még nem sokkal a háború előtt nagy volt az érdeklődés Kelet- Ázsia, Kína, de még inkább Japán iránt. Japán ma is úgy él a köztudatban, mint egy amgát teljesen a nyugati civilizáció karjaiba vetett ország. Ám nem eégszen így van a dolog, mert azért Japánban még mindig ragaszkodnak a tradíciókhoz. Régi és új szokások, hagyomány és modernizmus, mélységes hit és indusztrializmus birkóznak a távol Keleten és ettől valóságos Janus arca van Japánnak.

lg ymég ma is él a közmondásos japán udvariasság, amelynek mértékéről a legudvariasabb európai embernek sincs fogalma. Teszem a jólnevelt japán a világért sem sértene meg egy nálánál nagyobbrangú valakit azzal, hogy előre bejelentse, hogy meghatározott időben szándékszik őt meglátogatni. Mert ez annyit jelentene, mintha egy nagyobbrangú ember idejével akarna a kisebbrangú rendelkezni. E helyett tehát váratlanul teszi meg a kisebbrangú a látogatását. Ez a meglepetés azonban japán szokások szerint végtelen megtiszteltetés arra, kinek a látogatás szól. Nyilván ennek a megtiszteltetésnek ad kifejezést azzal, hogy alaposan megváratja a vendégét. Lehetőleg órák hosszat. Órák múlva tűnik csak föl a háziúr, legfinomabb kimonójába burkolva és szakadatlan hajlongások között biztosítja vendégét arról, hogy mennyire boldog, hogy meglátogatták. A vendég ezeket a kijelentéseket nagyon szerényen fogadja és merészségét igyekszik mentegetni. Körülbelül félóra hosszat mentegetődzik a vendég s csak amikor ezt befejezte, vezetik őt be a lakószobába, ahol azután elkeseredett harc kerekedik a miatt, vájjon méltó-e a vendég arra, hogy az ősöknek szentelt szobasarokban heverő párnán foglaljon helyet. A háziúr ugyanis ott kínálja üléssel a vendéget, akinek szégyenkezve, sőt megbotránkozva kell ezt a kínálgatást visszautasítani mindaddig, míg a háziúr egyszerűen kar onr agad ja és rányomja vendégét a nevezetes párnára. Valamivel kurtább a most következő vita, amely arról folyik, vájjon méltó-e a vendég arra, hogy az elébe tett teáscsészét ajkához emelje. Ha nem volnának véresen komolyan vett társadalmi szabályok, akkor most már a vendég rátérhetne arra, amiért voltaképpen jött. Ám elmaradhatatlan, hogy még ezt megelőzően háziúr és vendég kölcsönösen érdeklődjenek közös ismerőseik hogylétéről. Ezt követi annak a kérdésnek a tárgyalása, vájjon maradhat-e a vendég ebédre. Rendszerint nem marad és amikor kívül van az ajtón, kénytelen megállapítani, hogy semmiről sem beszélt a háziúrral és nem csináltak egyebet, minthogy kölcsönösen ellopták egymás két-három óráját. És a legjellemzőbb, hogy ezekhez a hagyományos udvariassági szokásokhoz a modern japáni is ragaszkodik.

Ám, más csodabogarak is vannak Japánban. A telefon természetesen nem újság, de telefonhoz jutni, éppenséggel nem egyszerű dolog. Az ember bejelenti a postahivatalban, hogy telefonállomást kér a lakására. Kurtán és udvariasan fölveszik a rendelést. Erre a rendelő vár, sokáig hiába. Amikor azután megsürgeti a dolgot, a hivatalnok felhúzza a szemöldökeit és csodálkozva mondja:

— Hja, igen, ez azonban tiz esztendeig is eltart.

— Tiz évig? — kérdi hanyattesve a járatlan idegen.

— Valóban tíz évig, ez azonban távolról sem veszedelmes. Ez a tíz év valósággal elröpül.

Kitűnik, hogy a hiba ott volt, amikor a telefonra áhítozó a hivatalba ment és nem a telei ónárushoz. Tokióban ugyanis külön telefónszámkereskedők vannak, akiknek valóságos tőzsdéjük van. Ezidőszerint egy telefónszám ára kétezer jen. Rosszabb számok azonban olcsóbban is kaphatók. Mert vannak rossz és jó számok. így például azok a számok, amelyekben négyesek vannak, roszszak. Négy ugyanis japánul »schi«. Ez a schi azonban a gyökszava »schinuru«-nak, ami annyit jelent, mint »meghalni«. Ezt a szót pedig a japán nem szereti kiejteni. Úgy, hogy megesett, hogy a 3742 számot a telefónbőrzén egyáltalán nem tudták eladni, mert ez a szám kiejtve így hangzott: »Schimuminaschini«, am iannyit jelentett, hogy »mindnyájan meghalnak«. A japán inkább évekig vár arra, amíg telefonhoz jut, semhogy rossz telefónszámot kapjon. Mert akinek rossz száma van, azt a másik japán a világért sem hívná föl. Ilyen furcsaságok vannak a modern Japánban, ahol múlt, jelen és jövő egészen csodálatosan férnek meg egymással.

Évike.

Nem ismerlek. Még csak nem is láttalak, csak azt tudom, hogy kétéves vagy és hogy jó anyáddal együtt kerültél a közkórházba, ki szenvedő beteg testére gyógyirt keresve, neked egy igen szomorú napot jelentő reggel nem ébredt fel többé.

Aztán meg azt hallottam, hogy e szomorú nap reggelén mikor felébredtél, csodálkoztál, hogy anyukád még mindig alszik. Hozzá kúsztál ágyacskádból, hogy felébreszd, kacsóiddal simogattad arcát, s hogy nem ébredt, szemeit nyitogattad, pici szácskáddal duruzsolva,hogy nézzen már az ő kis Évikéjére. És amikor hozták az emberi élet minden küzdelmét lezáró koporsót, örültél a szép, cifra házacskának, mit anyukád kapott, hogy lezárták; örültél a virágnak, csak a szemfedő volt idegen, mert ilyennel nem takaródzott a te édes anyád.

Elvitték egy szép kertbe. Sokan voltak ott, apuka sirt, te is sírtál, mert a cifra házacskát letették egy gödörbe, földet tettek rá, sok, sok földet egy halomba. És panaszkodol, hogy azóta hiába várod, hiába hivod, hiába keresed a te jó anyukádat.

Kedves kis Évike. A te anyukád nem jön vissza többé. Nem. Ne várd. Ott maradt ő abban a cifra házacskában lezárva örökre, a sok, sok föld alatt. Angyalokhoz közel álló lelked ma még nem érti ezt meg, mert földi léted még álom. De majd időteltével, ha az élet súlya nehezedik rád, akkor .. . egykor megtudod a szomorú valót.

Addig kisérjen, óvjon és takarjon az édes gyermekkor gondtalan álmainak ábrándokból szőtt aranyos tündérfátyla. Takarjon mélyen, hogy soká, soká tartson az s legyen késői abból az ébredés.

S ha egyszer mégis szétfoszlik és kétségbeesett szívvel, tanácstalanul, reménytelenül állsz e rideg érzéketlen világban, gondolj rá és ő eljön hozzád. Eljön hozzád az emlékezésben, hogy vigaszt, reményt adjon, hogy annak szárnyain láthassad őt... az édesanyát.

Mert minden múlandó kisleánykám, csupán az emlék él. Ez fűz majd téged is hozzá, hogy szivedbe zárva azt, vele együtt élj.

S ha majd már tudni fogod, hogy mit vett el tőled egykor a cifra házacskára hulló főldhalom, menj ki oda, sírd el nála bánatodat. Ő meghallja és megsegít. Mert hidd el, kis árva, hogy korai árvaságot hátrahagyó anyád szive, téged még a sirontul is szeret.

Farkas Péter. ■■■■■■■■■■■■■■■

MINIATŰRÖK

Gioacchino Rossini

(1792—1868)

olasz zeneszerzőt egyszer egy olasz származású trombitás kereste fel párizsi lakásán és mint honfitársát arra kérte, hogy juttassa be az Opera zenekarába. Rossini ezt megígérte, de bizony csakhamar megfeledkezett az ígéretéről. Néhány hét múlva, éppen többen voltak Rossininél, váratlanul beállít a csökönyös kérelmező. A szolga bejelenti a fövevényt, mire Rossini mosolyogva közölte a társasággal, hogy kellemes meglepetést fog nekik szerezni, mert a tolakodó művészt trombita-szólóra rendeli be. Rossini a muzsikust elég szívélyesen fogadta, majd kivette kezéből a súlyos trombitát, néhány pillanatra eltűnt vele, azután visszajött és odaadta a hangszert a jövevénynek, hogy fújjon el rajta valamit.

Az olaszt nem nagyon kellett biztatni. De bármennyire igyekezett is teletüdővel, hogy majd kidülledtek a szemei, belefujni a trombitába, abból egy árva hang sem jött ki. A társaság rendkívül kényelmetlenül kezdte ma-