Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-12-23 / 152-153. szám
«KOMAROMI LAPOK» Hogy a mai pénztelenség mellett megtalálja téli olcsó szórakozását, azt csak akkor érheti el, ha B M ór >cz Péter I S54 Komárom, Nádoron, 15. lládié ésElektro §Kakil7leíében vásárolja Philips, Telefunkea, Standard Oriort készülékét, Gélszerű karácsonyi és újévi ajándék máj* Pfaff vagy Heros varrógép vagy egy üléses (kivitelű koffergramofon új sláger lemezekkel. Ragadja Ön meg az alkalmat, reszSetfi e esre is vasatolhat. 1 6. o dal Az examenen Gyergyay László városi tanácsos, a kollégium egyik főkurátora elnökölt. Elálmélkodott a kis diák elméjének élességén, lelkének, gazdagságán! Öreg tógátus diákokhoz is méltó lett volna egyik-másik felelete. A vizsgálat végén a főkurátor Brassai tiszteleteshez lépett és gratulált a nagyramenendő fiúhoz. — Azon legyén tiszteletes uram, hogy a fiú a tanulásnak szentelhessé minden gondját! — mondotta jó tanácsképpen. Az apa bánatosan mosolygott. — Nincs nekem olyan tehetségem, hogy a fiamat urfiak módján nevelhessem! — mondotta. — Majd megsegíti Isten, ember lesz belőle, mint a többi szegényből. Gyergyay László, vidám, pirosarcú férfiú, rátétté kezét á fiú fejére s az apára nézett. — Nem úgy lesz az, prédikátor uram! — mondotta. Nem üres szóval akarom biztatni. Mától fogva rajta lesz a kezem ezen a gyermeken. Van egy ekkora fiacskám, Feri a neve, jó barátok lesznek Samu öcsémmel. Majd megbeszélem a professzor urakkal, hogy a fiú mi módon adhatná teljes lelkét a múzsáknak. Nagy örömmel tért meg falujába a tiszteletes. Megnyugtatta kesergő hitvesét: a fiúra Gyergyay szenátor fog gondot viselni. Csak szállása lesz a kollégiumban, étkezése olt lesz a szenátor gazdag asztalánál. Két gyümölcsöző, boldog esztendőt töltött Samu diák ilyenképpen a múzsák és erények seregében ... A harmadik esztendő folyását azonban megzavarta az időnek gyászos fordulása. 1816-ban rettenetes éhínség szakadt Erdély népére. Mintha Noé kora akart volna föltámadni: szüntelen esőzések fullasztották meg a mezőket, patakok dagadása, folyók áradása dúlta fel a helységeket. Szűk világ lett. Ügy megfogyatkozott az élelem, hogy a városok népe seregestül hullt el éhhalálban. Jóemberek étekosztással igyekeztek segíteni a nyomorúságon. A felusi szegénységnek a méltóságos gubernium próbált segíteni. Utakat csináltatott, hidakat veretett. Vármegyékkel, székelységgel középületeket rakatott. PénzL kereshetett a szegény. ember s a pénzen mégis csak vásárolhatott némi táplálékot a kalmároktól, akik a nagy nyereség reményében messze földeken járatták gabonásszekereiket. A diákságot sem lehetett ilyen sanyarúságok közölt együtt tartani. A tavaszi egzámenek megtartása előtt szélnek eresztették őket. A szülők szárnya alatt mégis könnyebben át fogják élni az ítéletidőt. Brassai Samu is haza készülődött a szülői házhoz, a szentmihályfai parókiára. Valaki azonban megzavarta készülődését. A Gyergyay szenátor fia, Ferike, lelkendezve szaladt hozzája az indulás órájában. — Mind apám, mind édesanyám azon vannak, hogy közöttünk várd meg a rossz világ elmúlását — mondotta. — Mi fogunk gondoskodni rólad, maradj itt barátom. Köszönöm, Feri, ez nyilván a te jó szívednek a szándéka. Deröstelném térhetekre lenni. — Jere, majd megnyugtat édesanyám! — vezette el barátját Ferike. A nagyasszony is maradásra biztatta Samut. Majd elélnek egy kenyéren Ferikével. Abban állapodtak meg, hogy jól van: nézzen haza Samu, nyugtassa meg szüleit, de aztán siessen vissza Kolozsvárra. Szállása lesz Ferike szobájában, élelme a megszokott asztalnál. Samu tehát elindult gyalogszerrel hazafelé, szülői lakóhelyére. Az egész utat könnyen meglehet tenni napfeljötlétől napnyugtáig. Nem sietett túlságosan, elüldögélt a kizöldült útszéli fák árnyékában. Nézni való is akadt útjamentén! Nagy csoportok vágták az utat Torda s Kolozsvár közt. Az éhinség menekültjei! ... A munkavezetők minden jelentkezőt félvettek s beállították a nehéz pászmába. A diák elnézte a sürgést, forgást, végigment égyegy útrészen. íme, minden rosszban van valami jó! Pompás, köves út fogja Kolozsvárt összekötni' Fordával, nem kell ezután a mezőségi sárt dagasztani. Vacsoratájt érkezett haza s diákos étvágygyal érdeklődött édesanyjánál a harapnivalók után. S mindjárt az első percben megtudta, hogy a szülői milyen sanyarú állapotban vannak. A hambár kiürült, a láda kisfiókjából kifogytak a garasok. Samu vigasztalta édesanyját. — Nem leszek én soká édesanyám terhére. Gyergyay főkurátor uramék jóakaratukat ígérték az Ínség idejére, visszamegyek én. már holnap Kolozsvárra. Gyökeréig nyilallott a szíve az édesanyának, megsiratta fia elmenő szándékát, de hogyan is szólhatott volna ellene? Növő gyermeknek terített asztal a menedéke... Samu azonban édesanyja párnáján álmodott valamit azon az éjszaka. Reggel arra kérte édesanyját, szedje elé viseltes ruháját, foltos lábbelijét. Majd ásót, kapát, csákányt szerzett a szerszáinos színből. Nézték az öregek: mi lehet szándéka? öltözködés után megmondotla Samu. — Utcsinálni megyek a többi szegények közé. Pénzt szerzek édesanyám konyhájára, hazajövök a hét végén. Szóval, könnyel, öleléssel sokallották, köszönték a szülők a fiú áldozatát. Elment Samu és beállolt az útcsinálók közé. Kolozsvárra menő szekerektől üzent Gyergyay Feri barátjának: itt lesz immár az ő kénytelen vakációja a tordai kőhegyen, kenveretlen népek seregében. Két esztendőt töltött Samu diák az iskolától távol. Verejtékhullással keveste a kenyeret szülői és maga számára. Sziklát vágott, követ tört és földet talicskázott égő napon és fülfagyasztó hidegben. De úgy van az: a méh mézet szív a mérges virágból is. Samu diák nagyszerűen megtanulta a földmérés tudományát. Utóvégül vele mérették fel az útvonal szélét, hoszszát, a levágandó sziklák és dombok térfogatát, kavicshalmok terjedelmét. Vele számíttatták ki hidak, csatornák tervezetét. Hónapról-hónapra többre értékelték munkáját, majd pedig kecsegtetni kezdték, hogy hogy maradjon végképpen nemes Aranyosszék szolgálatában, biztos kenyérbe juttatják. Brassai Sámuel megköszönte a jó■ akaratot és a második év végén, mikor az új aratás meghozta szülőinek a jó kepét, búcsút mondott á kőtörőcsákánynak, meg a mérőzsinórnak. Begyalogolt Kolozsvárra s jelentkezett a rector, professzornál. Nagy örömmel fogadta a rector. Dicsérte növését, arcának pirosságát, váltónak szélességét, szemének bátor pillantását. — Most aztán siess Gyergyay főkurátor úrhoz, sokat kérdezősködött felőled. Jó szívvel fogadnak megint asztalukhoz... Brassai Sámuel elpirult és megrázta fejét. , — Elmegyek főkurátör uramhoz és megköszönöm atyafiságos jóindulatát, de asztalához nem ülök olyanképpen, mint ezelőtt tettem. Nem fogadom el többet kegyelemkenycrét, meg akarok élni magam erejéből. Ha tanítványokat rendelne nekem, rector professzor uram, megfelelnék emberséggel... A rector professzor simogató pillantással nézte végig a fiút. — Örülök, fiam! — mondotta lelkesen. — Többre tanított a nyomorúság, mint amire mi tudtunk volna tanítani: magad erejére ébresztett! Isten hozott! — rázta meg keményen Brassai kezét, mint erős, bátor férfiakét szokás. Régi magyar találmányok Nagy Mihály uram, a révkomáromi leleményes orgonista. Ezek is a hagyományos magyar fejtörés dokumentumai. Nem azé a bizonyos fejtörésé, mely a közkeletű szólás-mondás jóvoltából sokszor az igazmondással szokott a legszorosabb okozati összefüggésben lenni, hanem azé, amelyből — bármilyen jelentéktelen legyen is az egyébként — mindig származik valamelyes haszon a közre. Mert lássuk csak, mi mindent ki nem bandáit száztíz esztendőnek előtte Nagy Mihály uram, akkoriban a révkomáromi református egyház nagybuzgóságú és leleményes orgonistája, aki nem csupán a templom orgonájának művészi kezelésében vala fölöttébb járatos, hanem elsőrangú mester másnemű muzsikáknak az emberek gyönyörködtetésére való furfangos 'meszelésében is. Nagy Mihály orgonisla uram ugyanis a mondott időben ezeket eszelte ki. Akkorában, a boldog emlékű Biedermeier-korszak elején, már nálunk is nagy kelete lévén a zenélő-órák legkülönfélébb fajtáinak, Nagy Mihály, ez a tőzsgyökeres, tordai születésű erdélyi magyar, aki ez időben. 38 éves korát élte: szintén kifundált egy-két leleményes zenélő-órát. Az egyik egy fából faragott férfialak, mely két kezében a szájához illesztett fuvolát tart. Az alak mellén, a nyakába akasztott szalagon függve, egy porcéltónból való rendes óraszámlap látható, melyen azonban nincs mutató. A férfiú előtt egy szintén fából faragott gyermek-alak áll, mely a jobb kezének mutatóujjával minden egyes órában az üres óraszámlapon megmutatja, hogy hány az óra? A mikoron pedig a gyermek az órát megmutatja, ugyanakkor a faember a szájához illesztett fuvolán különböző zenedarabokat játszik, még pedig úgy, hogy teljesen tisztán láthatóan az ember maga fújja a szájával a kérdéses zeneszerszámot és a saját ujjaival billegteti. No, de ez még nem minden azenélőórás találmányok terén. Mert Nagy Mihály uram, ez a keménynyakú tordal székely Révkomáromban, a kész toronybéli órához is olyan zenélő instrumentumot tudott szerkeszteni, amely minden óraütés után keljemetes dallamokat zeng és pedig »a legszebb emberi hangon«. Amint az egykorú riport tudtunkra adja: »ilyen muzsikáló mivben, ha tetszik, akár Istenes, akár világi darabokat lehet 19■3(1 d rente' 23 készíteni«. Hát hiszen, ha egészen a mi derék orgonistánkon múlott volna: nem is lenne az ulolsó lelki gyönyörűség, ha most — mondjuk — valamelyik délelőtti vagy délutáni órában valamelyik templom elölt elhaladva, a karcsú torony magasságából valamelyik világhírű zeneóriás oratóriumát hallanék és pedig a legszebb emberi hangokon. Ehelyett ugyan gyakorta megesik, hogy az utcán gyanútlanul sietve dolgod után, hol innen, hol onnan erőteljes áriák és zenefutamok repesztik dobhártyáidat egy-egy rádiós üzlet ablakából, az irgalmatlan hangszóró torkából áradva, de nem éppen a legszebb emberi hangokon. De hát ilyesmiről a derék orgonista még nem álmodhatott. Egyik találmányával azonban már alaposan saját maga alatt vágta a fát néhai való jő Nagy Mihály orgonista. Mert hát ő azon is sokat törte a fejét: hogyan is lehetne okosan kimódolni azt, hogy az orgonához ne kelljen orgonista. És úgy látszik, ez sikerült is neki, mert az 1819-iki jelentés már tudtunkra adja, hogy a mi orgonistánk »olyan játszómból (Spielwerk-et), vagyis muzsikáló részt is tud készítem, amely az orgonán az isteni tiszteleire rendelt szükségesebb énekeket, az azokat ékesítő interlaudiuniokkal együtt, orgonista nélkül a legszebb emberi hangon is elveri«. Még ezer szerencse, hogy ez a találmány valamelyes uton-módon mégis csak dugába dőli, mert a későbbi korok orgonistái aligha emlegették volna a révkomáromi elődjüket az emberiség jól tévői sorában. De mindenesetre fényes dokumentuma ez az orgonista nélküli orgona annak, hogy a kifundálója a maga korának egyik legönzetlenebb embere volt. Tovább menve, figyelmünkre kell méltatnunk a zenélő asztalt, meg a zenélő széket is. Jólelkű és figyelmes ember lévén Nagy.Mihály: azt akarta, hogy a magyar embernek az étkezéshez meglegyen a kisérő zenéje is. Evégből olyan zenélő-instrumenlufnőt tudott az asztalhoz, vagy inkább alá szerkeszteni, mely arra való időben megszólalván, a »legszebb emberi, flóta és pikoló hangokon különböző szép darabokat játszott«. Egy jó tulaj« donsága meg volt a Nagy Mihály asztalának: egy kukkot sem szólt s egy árva hangot nem hallatott addig, amíg az asztal teljesen meg nem volt terítve és az étel erre rá nem került. Mihelyest azonban a jóféle ennivalóval tele tálat ráhelyezték az asztalra, ez azonnal munkához látott, muzsikált kitartóan s nem is hagyta abba mindaddig, mig a tál tartalma el nem fogyván, azt az asztalról el nem vitték. Üres asztalnál hallgatott a zenemű. Ami meg a zenelő-széket illeti: ezt meg olyan furfangosan agyait a ki Nagy Mihály uram, hogy mihelyest valaki egy ilyen székre rátelepedett, ez azonnal »pikoló hangokon« szép darabokat játszott mindaddig, mig a vendég fel nem kelt róla. Jó vendégmarasztaló székek voltak ezek, de azt hiszem, azonkorbéli kávénénikékél még ez a találmány se zavarhatta fontos tárgyalásaikban. Hogy pedig mindaz, amit ezúttal a révkomáromi orgonista jelességeiről elmondottam, nem puszta szóbeszéd, ime az is ékesen tanúsítja, hogy . az Í819-iki -»Tudományos Gyűjtemény« lelkes hangú felhívást bocsátott közre eme találmányok terjesztése érdekében, »kérvén Magyarországban a Haza közjót szerető, buzgó lelkű fiait, hogy az ő (Nagy Mihály) természet talentumainak kimutatására munkás pártfogásokkal segedelmére lenni s ezáltal a mindeddig csak elrejtve lehető tehetségeit, a felemelkedés végett, mozgásba és közhírbe hozni kegyesen méltóztassanak«. Tehát komoly dokumentum szól arról, hogy a révkomáromi református egyház egykori orgonistája milyen jelességekben bővelkedő ember volt. fürdetéseket felveszünk.
