Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)

1930-10-11 / 121. szám

1930. október 11 «KOMAROMI LAPOK» 3. oldal. Beszüntetett hajó járat. Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság Wien—Bratislava—Budapest - Beograd —Lom—Russe —giurgiui expresshajó­­forgaima a folyó évben utolsó menettel Wienből lefelé folyó hó 19-én és Giurgiából felfelé folyó hó 24-én be lesz szüntetve. Balkánunió létesül. Athéni jelentés szerint a balkán­­konferencia munkálatai egyelőre ki­zárólag bizottsági ülésekre szorít­koznak A bizottsági üléseken elő­terjesztették a balkánunió terveze­tét, amelynek alapjául a kőtelező döntőbírósági eljárás szükséges, ezenkívül egy központi iroda meg­teremtése, döntőbírósági szerződések megkötése, amelyekben az áliamok a „balkáni bizottságot“ legfelső döntőbírósági fórumként ismernék el. A balkáni államok külügyminisz­terei háromszor gyűlnének össze évenként. Egy esetleges támadó állam az összes balkáni államok szövetségét jelentené a támadó ál­lam ellen. I Katica | kiőltőzkődik. . •f Sétára viszi anyuka Katicát. Tefőtől-tal- 1 pig tisztába öltözteti. Olyan, mint a íőld­­* reszállt angyal, ragyogó fehér ruhájában. Minden ismerős megállítja őket. Meg­csodálják az új ruhácskát. „Nem is új ez a ruha, csak Radicnnal mosta anyuka, — attól olyan szép!" feleli Katica büszkén és komolyan. RÁDIÓN © MAGÁTÓL MOS KÍMÉLI Á RUHÁT A komáromi járási hivatal' tisztviselő hiánya az országos választmány előtt. Komárom, — október 10. A komáromi járási hivatal kése­delmes intézkedései, melyet a sze­mélyzet kis létszámával okolnak meg, széles körökben képezik dis­­kusszió tárgyát Most kerülnek a napfényre az egyes magánemberek ügyei is, ahol azok is panaszkodnak az ügyvitel lassúsága ellen. Egyes ügyek esztendeig vagy még tovább húzódnak, amiből azután a magán­érdekek is károkat szenvednek. E közérdekű ügyben az országos választmány legutóbbi ülésén dr. A 1 a p y Gyula tartományi képviselő indítványt nyújtott be, hogy a járási hivatal személyzete mielőbb a szük­séges létszámra egészitlessék ki. 0 r s z á g h viceprezidens felolvasta az indítványt és hosszabb kommen­tárral kisérte azt, amelyben előadta, hogy sok helyről érkeztek ilyen ké­relmek, de a személyzethiány igen nagy. Egyes járási hivataloknál egye­dül a járási főnök a fogalmazó sze­mélyzet. A kérdésben az országos választmány határozni nem illetékes és így az indítványt átteszi az or­szágos hivatal elnöki osztályához, amely megfogja vizsláim a komá­romi járási hivatal személyzeti vi­szonyait első sorban, hogy ottan a normális létszám, amelynél kevesebb nem lehet, biztosítva van-e? Most tehát a járási hivatalon van a sor, hogy ezt az alkalmat megra­gadja és statisztikai adatokkal tá­massza alá, hogy a személyzet ke­vés és annak kiegészitése szükséges. Természetes, hogy nem olyan tiszt­viselőkre van szükség, akik kvalifi-Rendkivül nagy szociális fontos­ságú ügyben tartott vasárnap délu­tán ülést a komáromi Szent Szív Társulat, melyen Ma jer Imre dr. apát­plébános tartott özv. Patay Lászlóné elnökasszony felkérésére előadást a káció és gyakorlat nélkül csak a létszámot gyarapítják, hanem mun­kaerőkre, mert nem lehet kivánni egyetlen tisztviselőtől sem, hovy erején és teljesítőképességén felül dolgozzék. A közönség viszont jog­gal várja el minden állami hivatal­tól, hogy ügyeit gyorsan intézze el. ■HHHHMHBnMHHHHe« katolikus patronázs lényegéről és annak feladatairól. Az előadás felölelte az egész kér­désnek a területét, a vidékről, a faluról a városba szakadt leányok erkölcsi életével foglalkozott, akik Újból életre kel a katolikus patronázs Komáromban. Vidéki leányok részére otthont és leánykori szervez. — Saját tudósítónktól. — Komárom, — okt. 10. ság érzése. Nem gondoltak magukra, nem kisértett emlékezetükben a múlt, tudták, hogy nem róluk van szó, nem egymás kedvéért állnak egymással szemben, az ő ügyük súlytalan semmi most a szemükben, egyedül a gyerek­ről van szó .. Imruska miatt van ez igy, miatta történt minden ... Kós odahajolt a gyerek fölé, meg­simogatta égő kis arcocskáját és hogy kinyitoita egy pillanatra a szemét, rá­­mosolygott. — Mennyi a láza? — kérdezte fel­dúlt arccal és remegve várta a választ. — Előbb mértem ... Negyven ... — Rettenetes ... Rettenetes ... Is­tenem ... Kis ideig hallgattak mind a ketten. — Oltást kapott? — kérdezte később a férfi. — Igen ... igen ... — lihegte az asszony és felcsuklott belőle a sirás. — Istenem !... Istenem !... — só­hajtotta Kós és kínjában begörbítette az ujjait, mintha körmeivel fel akarná hasítani a tenyerét. VI. Leültek az ágy mellé és egyre csak a gyereket nézték ... Sóvárgó szemmel reszkető aggodalommal, mintha minden attól függne, hogy egy percre se ve­gyék le róla a tekintetüket.. . Egy percre se, nehogy az alattomos halál a közelébe férkőzhessen . .. Azt hitték, hogy ha nagyon vigyáz­nak rá, akkor nem rabolhatja el tőlük senki . . . Akkor a halál hiába leskelő­­dik, hiába nyújtja ki feléje csontos ke­zét .. . Mikor éjfél felé járt már az idő Kós aludni küldte az asszonyt. — Legyen nyugodt, én reggelig nem hunyom le a szememet.. . De az asszonyt ez nem nyugtatta meg, tudni sem akart erről. — Csak egy órára ... csak egy fél­órára ... hogy egy kicsit erőre kap­jon. — Nem ... nem ... — intett az asszony a fejével és nem moccant. Elhallgattak. Néha megmozdult a szájuk, bizo­nyára valamit mondani akartak, de le­gyűrték magukban, még mielőtt nap­világot látott volna. Csak a gyerekre akartak gondolni, csak róla akartak beszélni. .. Talán hiába is próbálták volna, ami egyszer nem a gyerekre vonatkozott, az egy pillanatnál tovább úgy sem tudta ébren tartani az érdek­lődésüket. VII. Reggel felé a gyerek rosszabbul lett. A láza emelkedni kezdett és mindun­talan fuldoklási roham fogta el. Az asszony és a férfi úgy álltak az ágynál, mintha kést döftek volna szi­vükbe. Arcuk fehérré vált az ijedtség­től, ajkuk megremegett és fogaik össze­­kocódtak. — Orvost!... Orvost!... jajdult fel az asszony és hevesen sírni kezdett. Kós kirohant a lakásból, leszaladt az első emeletre és becsöngetett egy or­voshoz, aki ugyan nem az ő orvosuk volt, de most azzal nem lehetett tö­rődni, fontos volt, hogy mielőbb jöjjön a segítség. Az orvos magára kapta a ruháit, gyorsan összeszedelőzködött és máris rohant Kőssal Imruskához. Amikor felértek a második emeletre, már a folyosón hallották az asszony sírását. Sírása kísértetiesen hangzott a kora reggel csendjében. A cseléd fázva, dideregve az ajtóban lesett rájuk. — Tessék gyorsan jönni... — li­hegte. A kisasszony is eléjük futott. — Gyorsan ... gyorsan ... — kér­lelte őket sirva. Siettek ... rohantak ... De már késő volt. .. Imruska már halott volt... Drága kis fejecskéje, aranyszőke hajú kis fejecskéje nyugodtan, moccanás nélkül pihent a fehér vánkoson . .. Vili. Kós úgy érezte magát, mintha fejbe­ütötték volna ... Imruska halott! ... Lehetséges ez? ... Tegnap délután még várta . .. Tegnap délután még programmja volt, hogy hová viszi Imruskát... hogyan töltik együtt a délutánt... Tegnap szerda volt... az ő napjuk ... Imruska napja... ma csütörtök ... csütörtök ... és vége mindennek . .. Vége .. . vége ... nem lehet számolni a napokat... nem le­het várni a következő szerdát... Egyszerre megrázkódott és sirva, zo­kogva odaomlott Imruska ágyára. Ott sírtak, jajveszékeltek mind a ketten, nem lehetett őket elvinni onnan, nem lehetett őket lecsillapítani . .. Rettenetesen szenvedtek mind a ket­ten ... Úgy érezték, hogy minden összeomlott körülöttük ... nincs miért élniök ... ami szerencsétlen életüknek egyetlen kincse volt, azt is elveszí­tették .. . IX. Ott álltak egymás mellett a temeté­sen . .. Arcuk ijesztően sárga volt, a szemük beesett, gyulladt... Soványak voltak, a szenvedés leette a húst ró­luk . . . Arccsontjuk kiállt, a ruhák csak úgy lógtak rajtuk ... A temetés után együtt mentek haza... Az asszony az autóban lehajtotta a fe­jét, zsebkendőjébe rejtette az arcát és sirt. .. Kós egyre a cipőjét bámulta, de szeme elől eltűnt a külvilág min­den tárgya, csak a fiát látta maga előtt, csak rá tudott gondolni. Amikor odaértek az asszony háza elé, kisegitette az autóból, belekarolt és felkisérte. Aztán elbúcsúzott tőle és elment haza. De a lakását üresnek, si­várnak találta, mintha Imruskát az ő otthonából rabolta volna el a halál... Nem volt nyugta, nem volt mara­dása ... Nem bírta ezt a néma, der­medt csöndet. Otthonának a múltból megszokott, nyugodt, zavartalan csönd­jét most elviselhetetlennek találta, amely elől futnia, menekülnie kellett. Lement az utcára és földreszegzett tekintettel, elgondolkozva ődöngött mindenfelé, céltalanul barangolva a vá­rosban. Ahogy igy utcáról-utcára járt, egyszerre csak ott találta magát abban az utcában, ahol a felesége lakott. Megállt, eltűnődött, de ahogy gondol­kozott, mindinkább elhatalmasodott rajta a vágy, hogy felmenjen abba a lakásba, ahol gyermekét látta meghalni. Eleinte nehezére estek a lépések, valami szorongó érzés fogta el, de csakhamar széjjel oszlott az egész és valami ellenállhatatlan kényszer vitte, cipelte előre .. . A felesége nyitott előtte ajtót. Egy­általában nem lepődött meg a jövete­lén. Egészen természetesnek találta; mintha megállapodtak volna ebben, mintha már várta volna ... Leültek; eleinte hangtalanul bámul­tak maguk elé, aztán beszélni kezd­tek ... Imruskáról... az utolsó órái­ról.. . az utolsó napjairól . .. Kós másnap este is felment... És megint csak Imruskáról beszélgettek... Sokat lehetett róla beszélni, hisz olyan okos, olyan eleven, drága gyerek volt... Ezentúl minden este együtt voltak és mindig csak Imruskáról folyt a szó ... De egyik este amint elhallgattak, érez­ték, hogy valami marja a torkukat. Valami, amiről beszélni kellene, de amit egyikük sem mer szóbahozni. Hallgattak ... hallgattak ... köhintet­­tek egyet ... de egyikük sem szólt semmit. Végre az asszonynak megjött a bátorsága: — Imre ... mire jó ez igy? Oko­sabban is csinálhatnók . .. Ami volt az elmúlt, minek emlékezni arra? . . . Kós lehajolt, megcsókolta az asszony kezét és közben egy könycseppet mor­zsolt össze a szemében. — Igaza van, édes, magam is gon­doltam már rá, hogy megkérem a ke­zét, de nem volt bátorságom hozzá .. . De ezekután, azt hiszem, nincs mitől félnem. Mindketten elmosolyodtak... Ez volt az első mosolygásuk Imruska ha­lála óta ... Az első igazi szívből jövő mosolygásuk ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom