Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)

1929-08-03 / 93. szám

augusztus B. Komaromi Lapot 13. oldal GYÖRY DEZSŐ: APÁKAT FÉLTENI Jóapám, ne nézz ránk az égből, mit szomorkodj, hogy nem úgy van, ahogy volt, mit búsulj, hogy megváltozott a föld. Olyan régen volt, tán igaz se volt: túrtam-faragtam, kés villant kezemben, suttyomban nézett féltőn a szemed, hogy meg ne sértse ujjamat a vas, másszor egy lánnyal csókolózva rajtakaptál s hosszú töprengés árán szólottái szót róla pár nappal később, hogy: vigyázz, fiacskám, én nem korhollak, csak így, meg csak úgy, az élet még más, mint te gondolod. — Lested az Estet: Tisza, parlament, valaki nagy beszédet szólt s kidobták, s ágáltatok, vesződtetek, hiába, s mi nem értettünk egy szót se belőle. Hát csak ne nézz rám, jobb lesz így neked. Egyszer, tán épp a Moldva parton történt, láttam, az élet átöltözködött (azóta így is jól megösmerem), új fegyvereket húzott ki a földből, új vérbe mosdott, álarcot cserélt, azután találkoztam véle otthon: te s ti mind-mind ájultatok, kapkodtatok s rettentő furcsa volt, hogy én és mi rettenve vettük észre, hogy nem látjátok a rém lényegét s nem halljátok, hogy merre hív a kürt, és nem értetek egy szót se belőle, hogy most magyar múlt s jövő csatáznak s ti régi karddal hadonásztatok: úgy féltem, hogy megvágod a kezed, aztán homlokon csókolt a halál s nem bántott több magyar politika. Jaj, rémes sors ez: apát félteni, s nagy borzasztóság, hogy titeket féltünk új rossz időknek rossz gyermekei, — s félelmetes a csend, a meg nem értő, miben új magyarságért marsolunk, s ebben menni, menni át az ismeretlent, menni a levegőtlen levegőben, a ti süket emberhegyeitek közt rátok mutató romról-romra új magyar oázis felé — és kérni benneteket, hogy ne nézzetek le ránk! Levél a felelős főszerkesztőhöz. Kedves Gyulám! Hát 50 esztendős lett a mi kedves újságunk, a „Komáromi Lapok“! Nagy idő, tisztes kor, amit eddig elért s érdekes körülmény, hogy ez alatt a hosszú idő alatt nem öregedett el, nem rokkant meg, hanem inkább izmosodott, erősödött s az egykor sze­rény heti lapocska ma háromszor kö­szönt be hetenként a barátaihoz, az olvasóihoz, hogy tájékoztasson, irá­nyítson és szórakoztasson. S csodálatos, hogy ez alatt a fél század alatt hány, de hány verseny­társa akadt a mi újságunknak! Hány, de hány lap próbálkozott a mi közön­ségünk leikéhez férkőzni, de hát hosz­­szabb-rövidebb kísérletezések után azok mind kidőltek, egy sem tudott gyöke­ret verni az olvasók körében. S ha most azt kérdezzük, hogy mi­ben rejlett és miben rejlik ma is az ereje, a vonzereje a „Komáromi La­pokénak, úgy a felelet nagyon egy­szerű. Hű maradt eredeti programújá­hoz, amelyet a lap megteremtője, Tuba János rövid egyszerűséggel igy foglalt egybe: Mindent Komáromért! Jó magam 44 év előtt, 1885-ben ke­rültem közelebbi összeköttetésbe a „K. L.“-kal. Ekkor ismerkedtem meg Tuba Jánossal s az ő fölszólitására álltam be a lap munkatársai közé s ez időtől kezdve két évtizeden át szakadatlanul dolgoztam, Írogattam én is azok mel­lett a kipróbált neves újságíró emberen: mellett, akik akkor a szerkesztőség törzskarát képezték. Kik is voltak azok? Tuba János, Kacz Lajos, Ányos Lajos, Zámbó Gyula és Berinkey Bálint, akik mellé pár év­vel később még Kenézy Csatár, dr. Gaál Gyula (te, kedves Gyulám), Fittler Jenő és dr. Kiss Gyula sorakoztak. Tuba János volt mindig a lap igazi lelke, neki mindig voltak uj eszméi, amelyeket aztán lapja utján ismerte­tett a közönséggel és amelyek meg­valósításáért csodás akarattal, szívós­sággal és lelkesedéssel tudott harcolni tollával kezében. Kacz Lajos gyönyörűen megstilizált vezércikkeket irt a közélet fontosabb kérdéseiről az ő elmélkedő, filozófáló modorában — Severo álnév alatt. Ányos Lajos tárcákról gondoskodott olyképen, hogy külföldi irók kisebb munkáit forditgatta magyarra — né­metből. Zámbó Gyula volt a lap humoris­tája. Kedves, tréfás heti karcolatait falta az olvasó közönség s nagy tet­szésben részesültek azok a felolvasásai is, amelyeket a „Dalárda“ Szilveszter­estjein szokott tartani és amelyek min­dig megjelentek a K. L. hasábjain. Berinkey Bálint megyei irodatiszt (és később lapszerkesztő) a megyeházán lefolyt különböző ülésekről és a vár­megyében történt esertiényekről irt gon­dos referádákat. Hát mondom, ezeknek a jeleseknek a társaságában kezdtem 44 év előtt az újságírás mesterségét — nagy félénk­séggel — hanem aztán hova-tovább úgy belemelegedtem az Írásba, hogy rettenetes papirpusztitást követtem el. Mindent irtain és mindenről Írtam. Nagyobb eseményekről hosszú refe­rádákat, alkalmilag heti karcolatokat szini kritikát, báli tudósítást, tárcákat’ temérdek hir-közleményt és — Uram’ bocsáss — még verseket is írtam. Persze jó újságírói szokás szerint mindezek az írásaim nekem is névte­lenül jelentek meg, használtam mégis hosszú időn át az „—ő“ jegyet, a „Kefe“ aláírást és nagyelvétve a H. J. betűket. Hanem bizony ez alatt a 20 esz­tendő alatt, amelyet a lap körül eltöl­­töttem, sokszor volt szerkesztőváltozás. Tuba János, Kacz Lajos (Hídvégi), Zámbó Gyula, Kenézy Csatár, dr. Gaál Gyula, Fittler Jenő, dr. Kiss Gyula sorba váltogatták egymást a felelős szerkesztői tiszt viselésében, no és köz­ben sor került rám is az 1896-ik esz­tendőben. Kedves, érdekes alakja volt ennek a régi ujságirói gárdának Zámbó Gyula, az akkor neves Feszty-iroda vezetője, gazi bohém-lélek, afféle ősjogász volt. Jókedvű, jólelkü, tréfára, kedélyeske­­ésre mindig hajló. Különös népszerűségre tett szert egy négysoros versikéje révén, aminek persze története van. Ekkortájt történt, hogy a város egyik írnoka, Szórád Béla, váratlanul 20.000 forintot örökölt egy elhunyt püspök-nagybátyjától s ez a különben józanéletű, szerénymodoru családos ember rövid 2 év alatt elfe­csérelte, elpazarolta a temérdek pénzt hetedhétországra szóló mulatozások közben. Még azt a furcsaságot is el­követte, hogy lóháton járt hivatalba, de persze végül le kellett a lóról is szállnia s újból gyalogszerrel és lehorgasztott fővel járta aztán megint az élet görön­gyös útjait. Ennek a szegény Szórád Bélának a sorstragédiáját foglalta ekkor Zámbó Gyula az itt következő rövid versikébe: Hallod-e te kedves öcséin Szórád, Hej, de kár volt az a sok szép szó rád! Örökséged két marokkal szórád, Mert azt tartod, kinek van, az szór, ád. Érdekes és eredeti munkatársunk volt Buday László városi adófőkönyvvezető is, aki a rendőri híreket szolgáltatta a lap számára hétről-hétre kiváló buzgó­­sággal. Ezeket a hir-közleményeket nekem kellett kissé átgyúrnom és megfésülnöm és igy idők folyamán, pár évi fésül­­getés közben azt a nem várt fölfede­zést tettem, hogy Budainak u. n. szezon hírei vannak, amelyek évről-évre meg­ismétlődnek s még a szereplőik is mindig és mindig ugyanazok. Farsang végén, amikor a népszerű zenészbált rendezte a pérói fiatalság a Nérey-féle nagyteremben (Vigadó), mindig megjelent ott Vékony Balázs szabósegéd is, aki sohasem volt meg­elégedve a muzsikával, mert hát nem húzták kedvére a csárdást. Járta, járta, vadul járta a táncot egy fekete nővel s úgy reggel felé virtuskodásból, vagy inkább elégedetlensége jeléül mindig kiütötte a primás kezéből a hegedűt, amiből aztán nagy háborúskodás támadt. A cigányok neki estek az izgága szabó­legénynek, ütötték, pofozták, öt fogát is kiverték, viszont a Balázs vitéz paj­tásai a cigányokat püfölték nagy kedv­vel és hévvel. Most aztán a megriadt kisasszonyok élénk visongatások köz­ben szétszaladtak, a rendőrök meg be­szaladtak s miután befejezettnek nyil­vánították a jól sikerült estélyt, a da­gadt arcú Balázs-vitézt magukkal vitték és betették őt a — dutyiba. No és ez a mulatság az én megfi­gyelésem szerint minden farsang végén hasonlatos módon ismétlődött meg esz­tendőkön keresztül, mert persze a jövő farsangig — Budai jóvoltából mindig kinőttek a Vékony Balázs kivert fogai, a kedve is megjött akkorra mindig s igy aztán megint csak elment a ze­nészbálba, ahol megint kilegénykedte magát és megint kiverték az öt fogát s záradékul megint bekerült a dutyiba, mert hát javithatlan, garázda fráter volt ez a Vékony Balázs Tavasszal, ha megenyhült a lég, s a Vág vizén megérkeztek hozzánk Árvá­ból az első talpszállitmányok s meg­indult igy nálunk is az élet és a munka, akkor a talpasok ősi szép szokás sze­rint mindig betértek kedvelt kaszinó­jukba, a Vágrév utcai (Rákóczi-utca) Reich-korcsmába egy kis áldomásivás végett, ahol aztán jól beszeszeltek, majd jól összevesztek és ilyenkor a két régi haragos: a kötekedő Nagy Zsiga, meg ádáz ellenfele, Csikmák Vendel úgy összeszurkálták egymást, hogy félholtan kerültek az ispitába. No és persze ez a történet is leját­szódott aztán újra, meg újra minden esztendőben biztos pontossággal. Szegény Nagy Zsiga, meg Csikmák Vendel talán már ki is békültek volna, de Budai ezt nem engedte, s igy aztán tovább verekedtek szegények s tovább szurkálgatták egymást minden tavasz­­szal ott a Reich-korcsmában. Nyár elején, ha kezdetét vette a fürdési szezon, akkor egy szegény vándorlólegény mindig hozzánk vető­dött s mindig megfürdött itt a Vág vi­zében s akármilyen óvatosan is járt el a fürdés közben, Budai nem kegyel­mezett neki s évről-évre mindig bele­­fullasztotta szegényt a Vágba, hogy megrikathassa igy a gyengébb idegzetű nyájas olvasót. Ősz felé, ha a téli fűtő beszerzésére került a sor s megkezdődött a favágás ideje, akkor Kubica Pál favágó rend­szerint tőből vágta le a balkezének a hüvelykujját, de csodák csodájára újból kinőtt az ujja, mint a ráknak az elhul­latott ollója, s igy aztán Budai jövő ősszel megint csak levágatta szegény jó emberrel azt a bizonyos hüvelyk­ujját. És vágatta, vágatta vele a fa helyett esztendőkön által szünet nélkül. No és ha beállt a tél és beállt a mi Kis-Dunánk is, ilyenkor Budai ked­véért egy ismeretlen kis iskolásfiu mindig ráment a gyenge jégre ott a pozsonyi-kapu tájékán s akármilyen félve lépkedett is szegényke a vékony jégtáblán, Budai addig-addig csusz­­káltatta őt, mig végre leszakadt alatta a jég s a jámbor kis fiú ott lelte korai halálát a Duna fenekén. De sírásra azért nem volt ok, mert jövő télre honnan, honnan nem, megint csak felszínre került a kis iskolás fiú s Budai megint csak rácsalta őt a gyenge jégre s megint csak beleölte szegénykét a Duna vizébe. ‘ Hát mondom, igy folytak ezek a tör­ténetek évről-évre s a nyájas olvasó most azt hihetné, hogy ez a Budaj László, aki annyi emberhalálnak és vé­rengzésnek volt az előidézője, talán bizony valami szívtelen, kegyetlen em­ber volt. Tévedés. Épen az ellenkezője az igaz. Budai jólelkü, lehet mondani igen jószivü bohém-lélek volt, de hát abban az időben az olvasók egy része föltétlenül megkívánta az ilyesféle szen­zációkat s Budai igy a közóhajnak en­gedve termelte tucatszám a maga haj­meresztő történeteit. Én nagyon szerettem, nagyon tisz­teltem Budait ezért az érdemes mun­kálkodásáért, s csak természetes igy, hogy amidőn munkás életét befejezve itt hagyta a szerkesztőségünket is (talán 1895-ben), egy „Hazajáró lelkek“ cimü tárcaközleményben állítottam nevének emléket s miközben igy nagy meleg­séggel méltattam írói működését, újból fölsorakoztattam kedvenc alakjait, a Vékony Balázst meg a többieket, hogy búcsút vehessenek igy Dudaitól, aki őket annyira szerette, aki hozzájuk any­­nyira ragaszkodott. Mindezek, amiket idáig előadtam, a lap munkatársairól szólották, de ha már igy benne vagyok az emlékezés­ben, lehetetlen kitérnem az elől a köte­lesség elől, hogy rá ne mutassak az 1891. évnek nagy eseményére, a kiállí­tásra, amely akkor szinte országos ün­nepélyek színhelyévé tette városunkat. Poloni Lajos, akkori ipartestületi el­nök volt a kiállítás kezdeményezője és egyik legbuzgóbb munkása s kiállítási elnöki minőségében nagyon értékes munkát végzett a siker érdekében. A végrehajtó bizottságnak elnöke Tuba Jáuos volt, én meg titkára voltam a kiállításnak. A Komáromi Lapok révén ugyancsak kivettük részünket mindketten az agi­­tációs munkából, de a siker nem is maradt el. Ennek a mi kiállításunknak a fénye, ragyogása messze szétáradt a mi kis Ko­máromunkból s közelebbről, távolabb­ról sok-sok ezer látogatót, kicsinyeket, nagyokat, köztük számos előkelőséget, nagynevű kitűnőséget vonzott ide a mi körünkbe, a mi városkánkba. De hát én nem ezekről akarok em­lékezni, hanem arról a nagy ember­ről, arról a halhatatlanról, a mi Jókai Mórunkról, aki örök dicsősége, örök büszkesége Komáromnak és aki akkor hosszú távoliét után szintén idejött, — hazajött, mint hűséges jó fia szülőváro­sának, hogy látója legyen annak a nagy munkának és nemes igyekvésnek, melyet akkor a város polgárai kifejtet­tek és tanúsítottak. Nagy volt a mi örömünk, mert ve­lünk örült ő is és mert alkalmunk volt igy látni és hallani azt a szellemóriást, aki innen, mitőlünk indult el világot meghódító útjára és aki a mienk volt és a mienk marad mind az idők végéiglen. Ünnepi bankettet rendeztünk persze ittléte alkalmával a tiszteletére. Gyö­nyörű augusztusi nap volt s a nádor­utcai Fábián-féle (Hoffer-Schnell) he­lyiség kertjében volt a népes lakomára terítve. Déli 1 óra volt, amikor Jókai a ban­kett színhelyére érkezett s Ferdi (a mi Lakatos Ferdinándunk) persze zengő zeneszóval, az egybegyűltek tömege pedig lelkes éljenzéssel köszöntötte a költőfejedelmet. Jókai szemmelláthatólag nagyon meg volt hatva, kalapját levéve, kalapját lengetve s magát mélyen meghajtva fogadta a lelkesedésnek forró megnyi­latkozását és amikor a rendezőség az asztalfőn kijelölt helyére vezette őt, Jókai itt megállott s kutatva, keresve nézett végig a hosszú asztalt körülál­irnimiitii films Komárno, Kossuth tér maradék áruháza a legolcsóbb bevásár­lási forrás munkások részére

Next

/
Oldalképek
Tartalom