Komáromi Lapok, 1929. július-december (50. évfolyam, 79-156. szám)
1929-10-10 / 122. szám
2. oldal. Komáromi Lapofe 1929. október 10. A POLIO szappan minősége az iglói kiállításon harmadizben nyerte el a HAGY ARANYÉRMET! kalapács védjeggyel s vtilddi! oo tényt a bíróság- tekintélye és megközelíthetetlensége ellen irányuló merényletnek tartja és a szlovák néppártnak azt a kívánságát fejezi ki, hogy ezt az esetet megfelelő intézkedéssel mielőbb tisztázzák Összeomlott a koalició Komárom, — október 9. Már születésekor magában hordozta a bomlás csiráit; de a kompromisszumokkal dolgozó ravasz bábák efemer sikereiken felbuzdulva, világra hozták a koraszülöttet: a cseh német polgári koalíciót, amely néhány fő szavazattal éppen hogy csak biztosítani tudta a kormány „többségéi". Azonban hiába volt minden mesterkedés, minden rókafutfang, a csemete idétlen maradt s mindenféle injekció dacára, Hlinkáék kilépése után egy szép napon visszavonhatatlanul összeomlott, gyenge élete lángja kialudt. Csak az a csodálatos, hogy nem belső szervi br j ölte meg, hanem külső ok, amely azonban oly vehemens erővel zúdult reája, hogy elenyésző e'leniálló képessége teljesen megtöröd a csenevész kis alkotásnak. Mikor megszületett, mindenki fudta, hogy erőszakos eszközöket keiiett igénybe venni, mert hiszen az egymástól fsjilag és világnézetileg igen távol álló p írtok szövetkeztek, hogy 8z állam hánykolódó hajóját kivezessék a viharos tenger összecsapni készülő hullámai közül. Nagy és nehéz munka előzte meg ezt, a legfőbb bába: Svehla bele is betegedett, helyettese és u'ódjs pedig nem rendelkezett a mesterkedésnek azokkal az eszközeivel, amelyek a végleteket huzamosabb ideig együttartani képes lett volna. H dal mi rivalizálás mellett a különféle pártok ügyes-bajos dolgai minden alkotó munkát megakadályoztak s végre is fel kellett oszlatni a parlamentet, hogy megkérdezzék a választókat, vájjon helyesli e az egymásközött dúló tesivérháborut, vagy pedig más, uj koalíciót akar. A választás eredménye majd el fogja azt dönteni, nem kell oly soká várni reá. A prágai koalició összeomlása nem volt váratlan. A Tuka pörben hozott Ítélet sorsdöntőén szóit bele a koalició tengődő életébe és mindenki tudta, hogy csak napok kérdése és a szlovák néppárt olt fogja hagyni cseh testvéreit és német barátait, akik elé ezen lépésével azt a legnagyobb problémát dobta, hogy mi marad meg a polgári koalíciónak? El lehet mondani, hogy minden megmaradhat részükte, csak épen az általuk úgy imádott hatalom nem, mert azon a választások ulán meg kell osztozni a cseh polgári pártoknak a szocialistákkal, akik ma már úton útfélen hangoztatják, hogy részt kérnek abból. A Tuka-pör az autonómia tűzkeresztsége volt. Hlinkáék programjának sarkalatos tétele, amelyért minden őslakos kész minden áldozatra. De a Tuka pör a belpolitikában a tisztulási folyamatnak lett megindítója és a választások eredményére is kétségtelen lefolyást fog gyakorolni. A szlovák néppárt egy évtized óta követeli Szlovenszkó önkormányzatát bár ezt, amikor a hatalomban osztozkodott, egy időre felfüggesztette, de most újult erővel hangoztatja és Jogosan feltételezhető, hogy e követelésében a szlovenszkói őslakosság vele együtt érez. Az a lesújtó, hogy amikor még a kormányban ültek, nem voltak képesek ez életérdekü kérdésben egyetlen lépést sem előre tenni. Es ez a tehetetlenség is fényesen megvilágítja a néhai polgári koalició fonákságát, amely tisztán arra alakult, hogy a hafalom árnyékában az egyesek érdekeit szolgálja Öuzeomlását senki sem sajnálja, sőt mintha tisziuitabb lenne az atmoszféra a belpolitika berkeiben, mert a széteséssel sok hazugság foszlott szét, sok czalfa ámítás tűnt el és tárható, hogy valamivel egészségesebb levegő fog keletkezni. Hogy ez az egészségesebb légkör meghozza-e az őslakosság és ebben a magyar nemzeti kisebbségnek is hő óhaját, az autonómiát, nem tudhatjuk, de az alkalom most meg van arra, hogy e kérdésben közvetlenül is állást foglalj mák az őslakos szavazók, akik csak olyan pártra adhatják szavazataikat, amelyeknek vezető programpontját az önkormányzat képezi, (-) A magyar vasutasok gyermekeit szlovák iskolákba akarják kényszeríteni. í Mit szól ehhez Hodzsa apánk, aki nem rég Ígért kulturális ] engedményeket a magyarságnak? Érsekújvárról kapjuk az alábbi sorokat : Érsekújvár egyik nevetessége, hogy az egymás mellett élő nemzetiségek békében élnek Megértéssel vannak egymás nyelvi, nemzeti, kulturális jogai iránt és ezáltal elejéi veszik minden időnkén! megnyilvánul igyeke kezelnek, amelynek mimhi nem volna egyébb célja, minthogy ellenségeskedést szítsanak a nemzetiségek között. Érsekújváron napok óta a legnagyobb idegességgel beszélnek a magyar társadalomban arról, hogy az ottani állomáson szőbm, sőt írásban is, hirdetményekben igyekeznek a magyar vas utas-szülőkre nyomást gyakorolni, hogy gyermekeiket csakis szlovák iskolába járassák, sőt ha már beíratták magyar iskolába, úgy annál is inkább vegyék ki, meri ezt hivatalos helyen rossz néven veszik tőlük. Ennek az akciónak a hatásaképpen, már több érsekujvári magyar iskolához bejelentés érkezeit a magyar szülőktől, hogy gyermekeikéi kénytelenek kivenni a már megkezdett tanévben az iskolából s átíratni a szlovák iskolába. Ilyen esetek egyelőre szórványosan fordultak csak elő. Ez a precedens Komárom, [oki. 9, azonban, amely ktí önban a küszöbön álió választások miatt az elképzelhető legrosszabb időben jött, id övei komoly veszedelmet jelenthet sok magyar szülő gyermekériek iskoláztatására. R í kell mutalni 3rra, hogy komoly pedagógusnak nem lehel célja az, hogy I az iskola falai közé bevigye a poiiü- j kát. Komoly pedagógusok tisztában ; vannak azzal is, hogy az érsekujvári szlovák iskoláknak amúgy is elég sok f nehézségei okoznak azok a magyar \ gyermekek, akiket szüleik önként ) adnnk be az isko’ába, mert a magyar ; anyanyelvű gyermekek tanítása szlovák • nyelvű iskolákban a tanítóknak és a f szegény kisgyermekeknek egyaránt sok jj kinnsi jár, különösen az átmeneti hő- \ napokban. \ Tehát nagy tévedésben van az, aki j szlovák Imi urlénynek véli ezt, amikor í az érsekujvári állomáson — egyéb- j kéní hivatalos hatalmával visszaélve — * terrort gyakorol a magyar szülőkkel szemben s kényszeriíeni igyekszik a j szülőket arra, hogy kivegyék gyerme- j keiket a magyar iskolából és a szlovák i iskolába írassák. Alig pár nappal Hodzsa nyilatkozata > ulán, aki a kisebbség kultúrája melleti \ beszéH, kicsit rosszkor jött ez az intéz- ! kedés. . í Az utolsó „nyenverés“ aki középkori hangszerén bánatos dalokat csal ki. A jazz és hegedű harcába beleszól ©gy űrből paraszttá lett magyar. —- feleire kelt egy poros múzeumi tárgy A zivatar elől betértem egy külső Vácí-uii korcsmába és itt találkoztam a nyenyerés emberrel. Egyedül üit a viaszkos vászonnal leterhelt asztalnál és a borocska gőzében úgy jártaira a szemét körőskörüi a bú3 bormérésben, mint egy fáradt világítótorony. Hol az ivó szerelmes párjait leste, hol meg a munkások kicsapó nótái felé bóiintgatott. Mindenki ült valakivel. Neki nem volt senkije, ami szemlátomást nem is esett jól az ősz magányosnak. Ha ng szer, amely csak a bánatot tűri. Valami furcsa szerszám hevert mel. lette. Olyanféle, mint a hegedű, de mégsem az. Amikor elhallgatott a periféria malacbandája, ötébe vette a monstrumszerü, ormótlan hegedűt, — amelynek húrjait kis totós ^pálcikákkal billegette. De vonó nem volt sehol! ; Egy forgó borong érintette az instrumentum három szál húrját j és erre mély basszus zúgása melleit halk melódia csapott ki belőle. Csendes, régi fájdalmakat őrző muzsika, amely mellett csak piano lehet énekelni. ? Csodálkozással ugrottam fel a helyemről : hiszen ez középkori hangszer, a hires „nyenyere“, ‘ vagy ahogyan régen nevezték, organistrum vagy tekerő. A középkorban ezzel járták a vándormuzsikusok a katonák táborát, majd amikor néhány Budapest, október 7. évszázaddal később elpolgáriasodott a zenélés, előkeld dámák forgatták a nyenyere mély bánatokat halászó korongját. Hogyan került ez a muzeális hangszer a kopottas öltönyü, félig iparosnak, fáiig parasztembernek látszó öreg kezébe ? Hiszen a múzeumban is csak egy példány van belőle, elfelejtették ezt a muzsikát már régen! É<deklődni akarok, amikor kedves, derűben úszó szemmel igy szói hozzám: — Biztosan ismeri a tekintetes ur — már hogyne ismerné — ezt a nótát: „Édesanyám is volt nekem, Keservesen tartott engem Éjszaka font, nappal mosott, Jaj, de keservesen tartott.“ Vékony hangon danolta. Felfigyeltek a viaszkosvásznas asztalok mellől. Majd kihúzta magát a széken és mint aki szónoklatot tart, úgy közölte a mulatozókkal: — Van ám ennek egy második folytatása is, amit nem ismer senki. Messzi vidékről hoztam ezt én: És hangjában már remeg is a dal: Édes volt az anyám teje, Keserű a más kenyere Keserű is, szomorú is, Sokszor bizony rosszul esik. — Kicsoda maga,öreg? —kérdezem a Váci üli nótást. — Nevem nékem Gáspár István. Kiskunlacházán születtem. Békés lemondással teszi hozzá: — Paraszti családból származom, aztán urféle lettem s végül vénségemre — a hetvenedik esztendőben botorkálok én uram — megint paraszti sorba kerülíem. — Hogy került magához ez a furcsa muzsikáló szerszám ? — Nigykunsági faluban velfem. Ahogy visszaemlékeztek reá, több, mint 150 esztendeje hevert a padláson. D * a múzeumban úgy vélekedtek, sitiikor megmutattam, hogy vagy négyszázévá hangszer lenne az. Mondtam már, kérem, hogy u:féle voltam, de öregségemre, hogy parasztrangba kerültem, a nyomor beíratott engem az iskolába. Ba.íd ide a nyomor mindenkit, hogy meganu'jon, próbálkozzék élni. így vettem meg ezt a régi hegedül s elkezdtem tanulmányozni a szerkezetét. A ?előtt cileráztam, még urkoromban. Most nekivágtam Budapestnek, hogy megkeressem a kenyeremet Fő'eg szegény emberek közé járok vele, mert olyan hangszer ez kérem, hogy csak a bánatot ludja peregtetni. Tessék csak meghallgatni. Hasztalan játszom, hogy „Rinta árpa, ritka búza", sehogy sem jön ki jól belőle. Csak a szomorú. Igáza v n Gáspár litvánnak. Csak hallgatás, mélyről jövő nótákat tud életre kelteni a három húrt csókolgató korong. Úri szerszámból koldúshegedű. Ahogy hallgatom a nyenyere zúgó basszusát, amely emlékeztei a duda legmélyebb sípjára, arra gondolok, hogy elzülienek a hangszerek is, akár csak az élőlények, szokások s egyéb földi dolgok. Amit i;t, a váciuíi korcsmában iátok, az öregnek az öleben, valamikor a legnépszerűbb hangszer volt, még a franciák is játszottak rajta, akik igy hívták: veiile. A középkorban ragyogott a tekerő (>gy nevezték a tekerhető korong miatt), de még a francia háború idején is búsultak mellette az oroszországi léiben sínylődő gránátosai Napóleonnak. A párizsi Cmnyi múzeumban aranyozott, díszes faragái u nyenyerét mutogatnak az idegennek. Németországi városokban is megtaláljuk, mint muzeális tárgyat, de Gáspár Istvánon kívül senki sem gondolt arra, hogy ma, amikor a fuvőshangszerek kikezdték még a szép hegedűt is, hogy akkor valaki visszamenjen egy középkori hangszerhez és ezzel mulattassa a perifériák italban hetykélkedő népét. Mert a hegedű valósággal jazz-nak | számit erőt illetően a nyenyeréhez kép38t, amely csak finom, halkan duruzsoló fájdalmak megelevenitésére alkalmas. Ezelőtt, vagy húsz évvel egyes vi■' dékeken még játszottak rajta, de azóta I semmi hirt sein hallottak a népdalkuí tatók a hires középkori organisuumról. I Gáspár bátyánknak határozottan si! kere van vele. Megbámulják a hegedűt, amelynek nincs vonója és amelynek három húrját egy külön fedéllel be lehet borítani. Úgy látszik, Gáspár István ismeri a múltját a nyenyerének, mert ezt mondotta sóhajtva nekem: Űri szerszámból koldúshegedű lett. Olyan a sorsa, mini az enyém. Viszi a középkort. Nem akar magáról többet mondani, akárhogy is faggatom. Amikor az ivó ! emberei körülveszik és kíváncsian kér- I dezgetik a nyenyere húzó csapjairól, or\ mótan belsejéről, gőgösen hallgat. * Eleinte még szerény volt, de ahogy ; megismertette kincsét, a középkor em| léket, egyszerre megszállotta a priviléf giumos emberek önérzete. | Nem igen válaszolgatott senkinek. Ez : bizonyára hatott is, imponált, mert a f munkások, akik nótát rendeltek nála, ; megfizették az öreget. Ezeknek a ren; deléseknek az volt a szépséghibája, hogy j Gáspár István sohasem azt játszotta, amit kértek tőle.
