Komáromi Lapok, 1929. január-június (50. évfolyam, 1-78. szám)

1929-02-16 / 21. szám

2. oldal.

Kum&romi Lapos.

1929. február 16.

Nem ok nélkül

tartják legjobbnak a

„POLIO“

M mosószappant!

Győződjék meg róla!

felfogásával a földreformot a lefoglalt föld racionális megművelése érdekében és nevezetesen az erdőreformot a lehető legnagyobb sietséggel be keil fejezni. Ez tisztára agrárvélemény, sőt az agrárpártoak felfogása, amely a földreformot eddig is tű ságosan kihasználta a maga kodescéljaira. Egyébként pedig semmi nóvumot nem tartalmazott a nyilatkozat.

Pedig sokan kiváncsiak lettek volna arra, hogy mi a véleménye a kormánynak a mostanában megalakult országos és járási képviselőt fületekről és arról a sérelmes rendszerről, amely a képviselőtestületekbe való kinevezésnél a nem kormányp irtokhoz tartozókat egyszerűen negligálta és a belüzyminisz'er jóvoltából az egész vonalon mindenütt csak a koalíciós pártos tagjait juttatta a bizottságokba.

A legaktuálisabb kérdések egyike lelt volna ez,. azonban a miniszterelnök elfelejtett erről megemlékezni, bár beszéde közben a nemet nemzeti és né met szocialista pártok tagjai éles közbekiáltásaikkal eszébe ju tatták a nagy elégüietlenséget, amelye Cerny belügyminiszter kinevezési rerds erea köztársaság nemzetiségeinél méltán felkeltett.

Úgy látszik, a kormány ezzei mit sem törődik, csak a régi nótát fújja, amit unos untálan hallét ünk már és amely nem akar megvál'ó/ni. A régi irányelv, a régi rer-d zer fog továbbra is a kormányz b n kifejezésre jutni, semmi ujbb gondolat, semmi uj eszme, ami az eddigi súlyos helyzet megvál tó/taiását tűzné ki c*lul, hanem marad minden a regiben u?v, ahogy eddig

volt: be nem váltott Ígéretek és kisebbségi sérelmek végtelen egymásutánjában. De nagy tévedés azt hinni, hogy ez a végtelenségig fog menni. A kormánynak s ját pártjaiban sires meg az egység és rövid időn belül újra ki fog törni a pártok között a szertelen versengés. Ez pedig m?ga után fogja vonni a koalíció igazi válságát, a mely az elé a kénys?e heiyzetelé áili ja a kormányt, hogy feloszlassa a nemzetgyűlést. Az uj választás esélyei pedig semmikben sem kedveznek a mostani rezsimnek és igy annak eredménye kiszámíthatatlan. Érzi ezt a kormány is, azért fújja végkimerüiésig a régi nótát

Mikor az adókivető bizottság segít emelni a jöyedelemadót.

Ez is Komáromban esett meg, ahol már annyi furcsaság történt.

— Saját tudósítónktól. —

Komárom, — február 15.

Komáromban nemrégen vetették ki a jövedelemadót. Egyesek nagyon csodálkoztak azon, hogy ez adójuk hirtelen magasabbra szökkent és elmentek a pénzügyig8zgiíósigra, ahol a* előadónál érdeklőd ek a kivetés mikéntje felől. A legnagyobb meglepetésükre az a furcsaság derűit ki, hogy

az előadói javaslat sokkal alacsonyabb kivetési alapot tartalmazott

j és a bizottság emelte fel az adóalapot.

I Különösen a lateiner osztály híz tarl tozó és szabad pályákon működők ! szereztek ilyen keserű tapasztalatokat, j akik természetesen jogorvoslattal élnek j a kivetések ellen.

j Ha a dolognak komolyan a szeme l közé nézünk, csodálkozással kell megj állapitanunk azt, hogy az fdókivető | bizottság részéről ilyesmi megíörténhitik. Mert az adóalapot lehet emelni, j az természetes, de ez az egyetlen eset ; az, ha

tényleg, adatszerűén bizonyítják a jrtyedel m emelkedését, ez pedig nem történt meg a bizottság réj széről.

I Már engedelmet kérünk, de minden j tisztelettel és az adókivető bizottság iránt ? érzett nagyrabecsülésünk mellett sem I térhetünk az ügy fölött egysze/üen na- I pirendre és pedig azért nem, meri nem

hisszük, hogy az adóalap emelése másképen történt volna, mint ötletszerűen. Már pedig az adó véresen komoly valóság és itt meg kell gondolni annak minden fillérrel való felemelését.

Ha egy bizottsági tag emelést indítványoz, annak a zsebében kel! lennie az erre vonatkozó okmányoknak is és sem aztmondják-ra, sem pedig arra, hogy valaki egy adóházszámot álmodott, a jövedelemadó alapot felemelni nem lehet.

Az ilyen ötletek ellen komoly vétót kellene emelni az állami előadónak is, aki tisztábm van a jövedelmek mennyiségivel nemcsak a bevallásokból, hanem a rendelkezésére álló hivatalos becslési sd ltokból íj. Az adóemelésnek ezeket a megokolatlan eseteit a legkomolyabban kelt visszautasítani és a bizo'tságnak a legnagyobb komolyságot sj toljuk a f gyeimébe, hogy a közönség vele szemben bizalmát el ne veszítse.

A HÉbi éé írnak lapiszápl a Mm

Újabb éles nyilatkozatot tett Rothermere a Habsburgok ellen. Lehetetlennek tartja, hogy a magyarok elfelejtenék a Bethlenek, a Bocskayak, a Rákócziak harcait és a 48-as vértanuk

emlékét.

— február 15.

Lord R othermere a Migyarországnak adó t nyiiíítsozatabaii elmondja, hogy a Hobsöurg-kérdis nem kizárólagosán magyar, hittem nemzetközi kérdés s a Habsburgok célja általános fdfogas szerint a régi Hibsburg uralom vissza állítása 8 Migyarország felé is valószínűleg nem a szivük, hanem az adott politikai helyzet kényszeríti őket. Magyarország a maga vértanún és hősök vérével szenteli dicsőséges töne neímé? tagadná meg a Habsburgon visszahozatalával és miként ezaH^os burg urasom négyszáz éven kérésziül történt, Magyarország újból vérezhet majd a H bsburg család érdekeien, osztrák, csth, vagy galiciai területek megszel zeseért.

A Habsburgokat nam vezette az utolsó évtizedexben sem komoly fele lősségérze! Magyarországgal szemben s nincs grnncla arra nézve sem, hogy

ez a politika a jövőben is nem fogja-e halandókba vinni az országot. Ez a kérdés nem belügye Magyarországnak, itelyba való beavatkozástól tartózkodik, hanem nemzetközi kérdés, amelyhez a v.lágon mindenkinek & így R nhermere lordnak is joga van hozzászólnia, A magyar nép többsége Habsburg-dlenes, viszónt a p otestánso« akceptálják a ka olikus királyt. A Habsbu g-ura!kodó elberü hitetlen akaddyt jelentene a revízió szemp totjábűl s Magyarország olyan nagy barátai, mint 0 aszország és Anglia, melyet Magyarországgal KosíUíh Lajos H «bsburg-ellenes személye és nimbusza köt össze, szintén Habsburg-eilenesek. És ennek az esien»•zenynek igazi okát abban látja, hogy a Habsburgok a Hohenzollernekkel és az orosz cárizmussat együtt utolsó megtestesítői voltak a közepaori autokratizmusnak. Ők nem egy családot, hanem egy rendszert képviseltek, amely sok rósz emtéxei hagyott maga után.

I^ten követe.

Irta Szltnyal Zoltán.

A páter letette az imak&nyvet 8 szigorú szeme csodálkozva világított át a vas ag szemüvegen. A kötő önkéntelenül lehuny a a szemét.

— Én vagyok — jelentette halkan s féive nézett fői.

— Maga? — mondotta a páter egy székre mu:atva V-kony szája kőiül éles figyelem mosoly!» futott szét

A költő vastag, prémes bundájával alig fért el a tömör kis széken. Kalapját ölébe eresztene.

— Már rég volt — kezdte akadozva 8 szótlan rángással kapott még egy szó után. Aztán vergődve elhallgatott.

A páter lassan uttosboliniott Magas homlokán sötéi felkiáltójelek hasadtak,

— És jobb igy ?

— Hat... — mondta a költő, két kezét kitárva s ölébe ejtve megint,

A páter hánaereszkedeit a székben és úgy nézett a költőre, min ha mindent tudort volna. Mindent, amit el lehet mondád.

— Ö ülök, hogy látom végre. Itt.

A kö tő türelmetlenül megrázta a fejét,

— Nem, nem. Ne értsen félre. Én nem a paphoz jöttem. Nem, fő isztelendő páter. Hisz nem is tudtam hogy jönni fogok. C ak amint erre mentem és fölnéztem a képura. eszembe jutóit a páter. Az akfcuzattvuszok, az indikativuszok, a fu urum egzacumok meg a sárga spongya. Csak eszembe ju ottak és becsöngetem.

A páter mosolygott.

— Sok mindent nem tudunk előre.

A költő szétnézett a keskeny kis szoba

egyszerű tárgyain.

— Irigylem.

— Irigyel?... Amikor SzokratesAtén piacán járt, selymeket, ékszereket, díszárukat látva, igy kiáltott föl: .mennyi sok minden — amire nincs szükségem.“ Aztán kétezer év múlva, a ma költője,

az ö szegénységében szinten felkiáltod: „Mennyi sok minden — és mind a másé I“ — Igen, ez a két antipólus. Mi természetesen Srokraíessel tar unk.

A köliő kedvetlenül húzta el a száját.

— Gyű ölön az összehasonlításokat. Mindig sötét fenyegetés bujkál alattuk.

Aztán ernyedten leejtette a fejét.

— És ugyan kitudná megmondani, hogyan jobb ?

A páter hmgja magasra szökött.

— M»g mindig nem tud megbékütoi Istennel ? Hol jár, mit akar? Ma ezt, holnap azi? Még mind g nincs Istene?

— Nem ezért jöttem — felelt fáradtan a költő.

— Hat beszéljen.

— Hogy nekem nincs Is’enem ? Hát csak dogmák acélsínéi, merev szabályok sikátorai vezetnek hozzá? Nzzzen az életem mögé. C-uciróI csúcsra mentem. Az egész vitágon ismernek. Én nem a paphoz jöttem Nem, nein. Igen, ha kell nekem is megvan a magam Isene.

A páter gúnyosan mosolygott.

— Ha kell ...

— Igen, igen — feleselt a költő.

— És mit akar? Mostan?

— Semmit, semmit — felelt kapkodva a költő. — Csak emberi fület, mely meghaf'gaí. Segítségért kiáltozott a szava :

— Soha, soha, soha!

A pater a költő karjához nyúlt és gyöngden visszahúzta:

— Pedig jobb volna. De ü’jPn le. És ne legyen olyan izgatott.-- Pátert En az örökös képzelet őrjitő képeit hurcolom magammal, amiket nem lehet kiirtani soha. De az élőbeszéd, a szavak, amiket földob a szomorúság hatalma: megkövesedett bánatokat oldanak föl és önfenek ki belőlünk. Beszelni, beszélni, beszélni I

A páter az ablak felé fordulva kérdezte :

— Asszony?

A k)í.ő bilién teteit;

— Asszony.

— Hit beszéljen.

Si-őhe volt. A költő úgy mondta: pogány és szőke. Félelmetes szelidség és jóság, alázatos, tubája alatt: ragadozó ailai. Ej.yjzer kibillen: hazug sagépöletének valamelyik teghkőve 8 egy egész fal zuhant utana. Mir nem is bánta. Unta kutatni, eltévedi votna a hazuvsagoxnak bonyolult rendszerében. Csati? Hát Csalt. Kidobta és megint befogadta. Ha nem voít vele, szomorúság fullasztotta s ha együtt voltak, harag és gyűlölet égette fői.

— Ezt nem lehet fcibirni. így nem lehet élni főiisztelendö páter.

— Pedig mondom magának, hogy egyszerűek az élet törvényei.

— Dogmák — gúnyolódott a költő.

A piter az asztalra csapott.

— Igenis dogmák, kemény parancsok.

Tűrő türelemben, edzett lemondásban

áíétesedett szeme a szándékok möge látott és tudta, hogy félig betöltött szabályokkal nem lehet boldogulni.

— M csoda erdő, rengeteg erdő ez az élet — gondolta magáb&n.

Évtizedek óta úgy barangolt sürü fái között, mint vállára veteti puskával a vadasz: zsákmányra lesve. Ment erre, arra és mindenü'-nen uj vadak törtetlek elő a sűrűből. Örökké tart a bűnök fesete processzusa s akik átkelnek vigasztalás kapuján, mind itt hagyták szennyesüknek iehántott rongyait, amiket imamáglyákon égetett föl, nehogy hozzátapadjanak. És mégis, hajra! További »Minél félelmesebb, hát annál inkább. Erdő ez az élet és ő zöld tisztások békés aklába akarja terelni pusztító vadjait. Itt van ez is, ez a szertelen, ez a saját agancsát tördelő. Jól emlékszik még rá, a kollégiumból, amikor hivő fanatizmus vitte Isten felé és lányosán kék volt ártatlan gyerekszeme. Egyszer lázadozva toppant eléje: „Nincs Isten, a tételes tudomány nem

ismert a mt is énünkét“. Aztán évekig nem látta. Tudta, hogy a hir fekete eg to végtgiöve.tek színes rakétái és az emberek csodálkozva néztek fényességük u án. Dz mit ér a tűz, amelyik nem világosija kékre az eget, nem bontja kt a fűid színeit s csak önmagát teszi láhatóva? Éj most itt van, ntnC3 Istene, lázadozik, tagad és úgy vergődik, mint egy eltaposoít féreg.

R szvéttel nézeti a költőre. Az összeomiottan ült s komor hallgatásban tapadt össze ajka.

— Hiszen már mindent elmondott Fiam, fiam! Fü ze hát hozzá a bánatot és tekintsük ezt a vallomást gyónásnak.

A költőt már ezer kéz huzta-vonta templomillatok fJé, hüs ivek ala, ahol faragott gyóntatószékek titkos magányában halk sutiogtsoksal tisztult és könnyűit a lelke s a halál komor bizonytalansága is őrök boldogságba fakadó karok ölelő bizonyosságává vidult. De még tagadban rázta a fejét.

— Nem, nem.

A páter mar felvidult.

— Kálmán, — mondotta melegen — uj képünk van a kápolnában. Magát érdekelni fogja. Jöjjön, nézzük meg.

— Igen, — felelte a költő engedelmesen.

Kanyargós lépcsőkön, hosszú folyosókon mentek át s a széles kőkockákra ablakrácsok elnyúlt négyszögeit rajzolta a holdfeny. Szótlanul mentek egymás mellett 8 a költőnek eszébe jutott egy régi szó: siientium. Szent csönd, mely napokig tartott a kollégiumi lelkigyakorlatok alatt, amikor a játék is megszűnt, az ifjú elmélyedésében s Istenhez szálló lelkűk versenyében az övé repült legmagasabbra.

— Hát nézze, — mondotta a páter az oltárképre mutatva. — Ez a békés, szelíd mosoly. Csak Istenben van béke.

A költő nézte a képet, a csúcsíves falakat, a kemény, faragott padokat s a