Komáromi Lapok, 1928. július-december (49. évfolyam, 79-156. szám)
1928-10-27 / 129. szám
2, olds.!. 1928. október 27. Komáromi L&po& 804 Az általánosan kedvelt „POLIO“ mosószappan mindsia egyes darabján rajta van a „POLIO“ felírás és „kalapács“ védjegy. Kérjen „Polio“ kalapács ssappaMsl! két. Iskolai autonómiánknak csak j romjai maradtak meg, az állami j mindenhatóság felekezeti és községi iskoláinkat ma nem abban a mértékben tartja hatalmában, mint az az állami főfelügyeleti jogból következnék, de azon messzemenően túl gyakorol olyan előjogokat, melyek az iskolai autonómiákkal homlokegyenest ellenkeznek. Kisebbségünk számos községében nincsen magyar nyelvű oktatás és hiába éri el a magyarság nemcsak a húsz, hanem az ötveu százalékot is, mert olyan helyeken állitanak föl szlovák kisebbségi iskolákat, ahol három-négy tanköteles van, de ahol minden tanköteles magyar nyelvű, magyar iskola visszaállitására nem is gondolnak. Mindez adatokkal túlontúl bizonyított tényeknek az ismétlései. A magyar nemzeti kisebbség nem kap diákjóléti célokra egy koronát sem, nem részesül művészeti célú államsegélyekben, a magyar irodalomért és tudományosságért mi sem történik az állam részéről, holott a saint-germaini szerződés mindezeket javunkra sorolja fel, de hasztalan van benne és alaptörvényeiben a kisebbségi iskolák felállításának lehetősége, mi a párhuzamos osztályokba való lefokozásnál nagyobb eredményt elérni nem tudtunk. így van ez középiskolai oktatásunkkal, a szakoktatással, a tanítóképzéssel, ahol ma is, a köztársaság tizedik esztende jében létezik egy repülő bizottság, amely tanítói okleveleket osztogat olyanoknak, akik soha tanítóképző felé nem is szagoltak. Ilyenektől persze azután nem várhatjuk, hogy iskoláinkban eredményesen működjenek. Ha még hozzátesszük, hogy nyo'c esztendei törekvését nem koronázta siker magyar kisebbségünknek kulturális szervezkedésére, amely egyenesen állami érdek, és csak most nyílt erre lehetőség, akkor ezen a téren való séreimi anyagunkat nagyjából felsoroltuk. Kétségtelenül a gazdasági helyzetünk az, amely a legtöbbet szenvedett az elmúlt tiz esztendő alatt. Köztudomású, hogy a magyar kormányok a mai Szlovenszkó területén nagy áldozatokkal virágzó gyáripart teremtettek, tudott dolog az is, hogy a magyar ipar és kereskedelem ezen az országrészen mindenkor a legkiválóbb helyet foglalta el az osztatlan Magyarország közgazdasági életében. Hogy ebből mi maradt meg, azt sajnosán kell látnunk. A gyárak kéményei nem füstölnek, a kohókat kioltották, a nagyipar kénytelen volt vándorbotot fogni és a munkanélküliség, valamint a kivándorlás éppen Szlovenszkóban volt mindenkor a legégetőbb kérdés. A földbirtokreform igazi céljait az állami földhivatal hivatalos kiadványai ismertették meg velünk. Ezenkívül Hodzsa miniszter ur tett kijelentéseket a mögötte álló agrárius párt nevében és részéről és e kijelentések nem nélkülözték azoknak a politikai célodnak megismétlését, amelyeknek áldozatává lett a magyar nemzeti vagyonnak igen nagy része. Ezekbe idegen telepesek ültek, a magyarság pedig a birtokok tényleges értékének egytizedrészét fogja megkapni valamikor államkötvényekben, amelyek el nem adhatók és el nem zálo gouihatók. Ha még azokra a milliárdokra vetünk egy tekintetet, amelyeket a magyarság a hadikölcsön címletek megsemmisítésével szenvedett el veszteség gyanánt, ha a vagyondézsmára és a vagyonadókra gondo’unk vissza, amelyeket teljesítettünk, ha az utolsó tizesztendő adóügyi konszolidációjának késedelmes keresztülvitelére esik tekintetünk, ha a megszűnt magyar pénzintézetek szomorú seregszemléje tárul szemeink elé, akkor láthatjuk csak igazában, hogy közgazdasági téren nemzeti birtokunk átlaga milyen csapásokon ment keresztül, pedig az inflációs veszedelmeket nagyjából kiheverte. Az a földmivesosztáíy, amely a háború után vagyonában megerősödve élte túl a háború szenvedéseit, ma pénz nélkül áll, mert képtelen elviselni a reá sulyosodő adóterheket. Magyar ember számára nincsen hely a földrnivelési tanácsban, az országos ipartanácsban és az érdekképviseletekben is alig akad egY-egy hírmondójuk. Magyar iró, művész, újságíró számára nincs állami támogatás, mely az uralkodó nemzeteknek bőven jut. Ez a mérlege a magyar nemzeti kisebbség tizévének a csehszlovák állam keretében. Ha ehhez még azt tesszük hozzá, hogy ma minden tizedik magyar ember, aki akár itt élt esztendők sora óta, akár itt született, nem idevaló állampolgár és senki meg sem tudja neki mondani, hogy milyen állampo'gár, akkor teljessé válik a kép, amelyet festeni akartunk. Egyfelől hiven teljesített kötelességek, másik oldalon a fukar kezekkel mért jogok a jellemzői a magyar kisebbség tízéves küzdelmének. Nem akarunk iinneprontóva válni és nyugodtan szemléljük azt az örömet, amely a cseh és a szlovák lakosságot eltölti ezen az évfordulón, bár a szlovák őslakosságnak is maradtak teljesítetlen kívánságai az egyesülés után. Az itt élő magyar nemzeti kisebbség politikai szabadsága meliett egyenlő jogokat kér, kulturális és gazdasági autonómiát követe) a maga részére a megalkotandó közigazgatási autonómia keretében, mert egyedül ezen az utón látja biztosítottnak fennállását, Azok a vádak, amelyek a magyarok ellen az unalomig megszoktak ismételtetni ezen a napon a magyar járomról és az ezeréves magyar elnyomatásról, talán ismétlődni fognak a holnapi ünnepeken is. Ezeknek a politikai vádaknak tényleges alapja nincsen, történelmi még kevésbbé, hiszen egy nemzeti elnyomatás esetében a nemzetet ki lehet vetkőztetni nemzeti jellegéből. Ezt pedig legnagyobb ellem ségeink sem állíthatják, de a tények sem bizonyítják. Az ellenben történelmi tény, hogy a szlovák néppel évszázadokon keresztül a közös sors kapcsai kötöttek össze bennünket és ez a közös sors megpecsételte a barátságot, amelyet nem tudott A bölcs. Irta Kovács Dezső 1. A bölcs meg a holló. Százesztendős volt a bölcs és százesztendős volt a holló. Két századot képviselt a két élőlény. Borongós alkonyat volt, amelyen összekerültek. Égési nap permetezett az őszi eső. Ds alkonyat tájára elállóit. Az ulmenti bokrokon kék- piros és zöld aranyló csöppek hintáztak. A messzi havasokat félig még eltakarta a tovahuzódó esőpászma, de mellette szétiövelte arany sugárküílőit a lemenő nap. Hosszú sétáját végezte el a bölcs, az ötezer lépést, amelyet fiatalkorában feladott magának és amelyet emberemlékezet óta mindennap megtett a város sétaterén, aztán kijebb, a dombok alatt, az élősövény-kerítések mentében, amelyek télen ezüstbe, ősszel vert aranyba öltöztek. Amint ott letelepedett pihenni a domb alatt a pádon, előtte a vizen túl pihegett az emberlakta város, az ezüst folyó völgyében s hátterül messzi, olyan messzi, mint gyermekkora, kék és aranyló fátyolban a havasok. Csönd. A hegyek mögül, ahol a sovány és kopott erdő ad szállást kóbor madaraknak, magános holló repült át. Egy darabig magasan keringett a folyó berkei fölött, aztán mind iejebb és lejebb körözött, végre megszállott az égerfán, amely szembeD a páddá), az út másik felén nőtt. Ott megült az egyik kopasz ágon, kétszer háromszor megemelte a szárnya könyökét s aztán kényelmesen elhelyezkedett és két fényes fekete szemével egyenesen belenézett az öregember fénytelen szemébe. Mon dani vagy kérdezni akart valamit. Mindketten, a százesztendős ember és a százesztendős madár látták e sö s tétiombu fát felnövekedni toronymagasságra. Valgba csemete volt a sze műk előtt, szélkergeite magból a sánc mellett sarjadozó apróság. Most otttornyosult a parton, magasan, gyászosan fekete lombjaival, mintegy sötét trón. A holló rája telepedett. Hielt hozzá. Az öreg ember megemelte tétován és ügyetlenül, félig tréfásan és félig haraggal a botját a madár felé. De az nem repült el. — Hess, szemtelen ! Meg sem mozdult. Sötét tollán ko pott fény reszketett: lehunyt század reflex?. Az öreg ember agyát könnyű szédülés fogta el. — Oh, hát beszélni akarsz I — szólt feléje. — No lám, beszélni akar . , . S a holló beszélt. Beszél a holló? Beszél! A bölcs érti. A bölcs halija, amit a füvek, a madarak és a sziklák beszélnek. Az ég és a föld tele van hangokkal. Csak az Isten az, aki hallgat, Ds beszélnek a füvek, a madarak és a sziklák. A virágok és a fák. Az emberek örömei és szenvedései, gondjai és reménységei, fájdalmai és kétségei. Sőt, néha még az emberi szó is beszél. Csakhogy az igazság szavát nem a fül, hanem a lélek hallja meg. Amit a holló beszélt a bölcshöz, az nem az a szó volt, amelyet a holló mindenkinek világgá kiált, amelyet épp úgy meghall az utcagyerek, mint a táncvigalomba siető siheder, hogy Kár! Kár 1 kár és kár! örökké csak — kárl Kár a születés és kár a halál, kár a lakodalom és kár a vetés, kár a virág, amely a szerelemben és kár a virág, amely a tavaszban fakad és kár a gyümölcs, amely a virág kelyhében és az anya ölében fogamzik. A dolgoknak, amelyek vannak, van néma beszéde is és ez a néma beszéd a mélyebb, a megrázóbb és igy a szebb és nem az, amelyet kikiabálnak a világba. Msrt ez az igazság. A holló és a bölcs igy csak néztek egymás szemébe, amint a nap lement a hegyek mögé és egyre szürkébb lett a párás alkonyat és a szines lámpák rendre kialudtak a bokrokon, amint igy néztek egymás szemébe, mind jobban megértették egymást. Az öreg embernek úgy tetszett, mintha már nemcsak a lelke, hanem a füle is hallaná, amit a vén és komoly madár mond neki. — Én is az esztendők királya vagyok, — mondotta a madár. — Igen, — válaszolt a bölcs, — imhol találkozunk. — Száz esztendő van felettem és száz esztendő van feletted. Az öreg ember nem felelt, csak ingatta a fejét. — És holnap ünnepelni fognak téged a halandó emberek. És elmennek hozzád és felnéznek reád és felnéznek az esztendeidre, mint toronyra és kérdezni fogják tőled: mi a száz esztendő? És mit fogsz nekik mondani ? — Mit ? Nincs mit mondanom, — válaszolt a százesztendős ember. — Nincs? De meg kell fejtened a nagy titkot: élet. Ezt várják tőled. — Én sokat láttam. Ezt mondhatom nekik csupán — szólt a bölcs. — És meg fognak elégedni a feleleteddel? — kérdezte a madár. — Láttam a századot születni Ezt fogom mondani nekik. Láttam forradalmat és dicsőséget. Bukást és feltámadást. Vértengert és pirosló hajnalt. — És sokat éhjztem, ezt fogod mondani nekik. — És szerettem hűséggel barátot, asszonyt, gyermeket, hazát. — És kóboroltam hazátlanul, verekedtem koncért, raboltam idegen fészkeket. — És tanítottam az embereket, — És á tanításod elissza az esztendők homokja. — Könyveket írtam az igazságról. — Könyveid hallgatnak. És könyveidben hallgatnak az igazságok. Ezt is megmondod nekik, — A könyvek hallgathatnak, de az igazság szólni fog az embereknek minden időben, — És hová lesznek az emberek, akik születnek és az igazságot megtanulják? A holló csontjait elissza az erdő. — A lélek él, — válaszolt a bölcs. — Ez minden, amit tudok — válaszolt a bölcs. — Te? Az esztendők királya? Ebben a percben egy gyermek bukkant fel a dombon. Éeléjük jött. Üj pár cipőt hintázott a kezében, rongyos papucsaiból kilátszottak az ujjai. Az arca piros volt, a szeme ragyogott, minden mozdulata csupa fürgeség és öntudatos erő. Egy cserepet rugdosott maga előtt s vidáman fütyörészett hozzá, amint szeszélyes zegzugokban szaladt utána. — No lám csekl Nézd, ott jön a király, — mondotta egyszerre a bölcs és a holló és elhallgattak. 2, A bölcs meg a béka. Brassai bácsiról egy rakás anekdota kering Erdélyszerte. Ezek az anekdoták főképpen a szórakozottságáról beszélnek. Jó! esik bezzeg a tudatlan vagy kevés tudományé embereknek, hogy olyan nagy tudóson csípjenek egyet egy egy efféle anekdotával. Mintha bizony a közönséges ember is nem volna szórakozott. Egyszer a múzeumkertben sétált szép tavaszi időben. A tóban a fák alatt szerelmes békák Qmmögtek. Brassai bácsi Dyakon fogott egyet közülök és kihúzván az óráját a zsebéből, hoszszasan számlálgatta, Isten tudja, mi
