Komáromi Lapok, 1928. július-december (49. évfolyam, 79-156. szám)

1928-09-22 / 114. szám

1988 szeptember 22. Komáromi Lapok 5. oldal. oldalban, mert fogatvacogtató gyor­sasággal, örült galoppban hajt a magyar kocsisod és árkon-bokron keresztül visz a rettenetes kongsz utakon j Hosszú beszélgetésbe elegyed­tünk egy magyarral, az elsővel, aki­vel beszéltünk. Ez valóban egy ti­pikus töröl metszett magyar volt és elárulta faját közvetlen, kereset­len beszédjével. Mondta, hogy a horvátok és az osztrákoknak ők fölötte állók és hogy ezek önma­guknak okoztak a szabadságharc alatt sok szerecsétlenséget és ezt megérdemelték. Visszatérve a görögdinnyére, meg­jegyzi, hogy a görögdinnyék másfél­­láb átmérőjű narancs formájú vilá­gos zöld gyümölcsök. Felvágva nincs bennük üreg. mint másfajta dinnyé­ben Olyan ize van, mint egy rossz uborkának. Ellenben a sárgadiny nyék kitűnőek. Azt mondják, hogy néha egy görögdinnye 60 — 100 fon­tot is nyom. Sajnos azonban mi ilyen monstrumokat nem láttunk. Smith utitársunknak van egy ma gyár barátja, akivel már Londonban ismerkedett meg, aki mint tőle tud­juk, 10 évi fogságra volt Ítélve, mert részt vett a szabadságharcban. Azt reméltük, hogy esetleg megfogjuk őt látni, elhatároztuk hogy a cita della övén fogunk járkálni abban az időben, amikor a foglyokat sé­táltatják. Keresztül is mentünk a felvonó­hídon, midőn az első várkapuhoz értünk, az őr megállított bennünket és éppen beszédbe kezdett, egyi­künk azonban olyan ügyesen szugge­­rálta, hogy egy pillanatra elhallga­tott s mi ez idő alatt bekanyarod­tunk a várba, úgy hogy az őr szájtálva nézett bennünket és a következő őrök is bámulva tekin­tettek ránk, mint valami fürge ha­lakra, akik ügyesen úsztunk be a citadellába. Amikor már bent voltunk, azt hittük, minden rendben van, nyugodtan sétálgattunk tehát to­vább és azon törtük az agyunkat, merre sétálhatnak a foglyok ? — amikor hirtelen elénk toppan egy szolgálatban tevő liszt, aki egészen úri formájú ember volt, melle fele érdemkeresztekkel. Azt kérdezte tőlünk, van-e valami különös engedélyünk a vár látoga­tására. S mikor mi azt mondtuk, hogy nincs, felszólított, hogy azon­nal távozznnk. Mást nem tehettünk, szomorúan behúzva nyakunkát le­hangolva indultunk viasza. Ekkor utánunk kiáltott, hogy mutassuk meg útlevelünket. Smith barátunk útlevelét mutattuk meg neki, amely legjobban volt vizumozva, erre azt kérdezte a tiszt, hogy önök azok a híres angol evezősök, akikről annyit olvastunk és hallottunk ? Mi bam­bán és naivul néztünk és az mond­­tud, hogy nem tudjuk. Amikor ki­derült, hogy kik vagyunk, nagyon fi­noman viselkedett velünk és azt mondta, hogy nem mutathatja meg az erödilményt, mertszigoru parancs van, hogy ezt külön engedély nélkül idegeneknek meg ne mutassa. Most aztán kiderült, hogy a tiszt egy igen kellemes urimodoru ember és meg kért bennünket, hogy mutassuk meg a szerinte hires csónakunkat. És lejött velünk az induláshoz és bor­zasztóan meghatva búcsúzott el tő­lünk. Valóban azt hisszük, hogy ha Smilhnek szakálla nem lett volna, még meg is csókolta volna (Folyt, köv.) Imerle Lajos magyar tanító spanyol csendőr Afrikában. Kalandos-tragikus ut a háborúból, a halálból, a fogságból, a for­radalomból, a házasságból, a szerelemből az idegenlégión át Tetuánlg — Egy asszony élete világok kataklizmájában és egy taní­tóé, aki még nem tanított. Akar tiszt lenni a spanyol hadsereg ben?] — kérdik tőle — Nem, otthon akarok tanítani!. , — és könnyezik. —szeptember hóban. Kitűnően épbett országú on szalad velünk az tuíó, Cenlából, az első igazi afrikai városba, Tetuánba. Mindenütt békés munka, sehol semmi nyoma az elmúlt háborúnak. Mindenhol ahol csak megáll az autó, rengetegen vesznek körül bennünket a benszülött mórok, hogy szolgálataikat felajánlják s hogy segítségünkre legyenek a ma tradíció­kat kereső utitársam munkájában. Körülbeíül 2 és fél órás utazás után érkezünk meg a hatalmas fejlődést mutató Tetuánba: A spanyol kormányzónál. Félórával későbben Julio VateDia, az itteni spanyol kormányzó vendégei va­gyunk, Kitűnő udvariassággal látja el a házigazda szerepét s igyekezik mun­kánk megkönnyítésében mindenképen kezünkre járni. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, büszkén mondja, hogy neki van itt egy derék „magyaija“. Nem értem sehogy­­sem a dolgot, hogy lehet egy spanyol konzulnak „magyarja“ Afrikában. Da nem soká kell várni, megoldódik a rejtély, bocsánatot kér egy pillanatra tőlünk, kimegy és nem telik bele né­hány perő, egy spanyol csendőri unifor misba bujtatott jóképű fiúval tér vissza. Nem r karunk hinni a szemünknek, hogy itt Afrikában, ahol 40—50 fokos meleg a mindennapi dolgok közé tar­tozik, akadt volna magyar fiú, ki a csend­­őrséggei járó nehéz szolgálatot vállalja. Engedelmet kérek a konzultól, hogy a messze idegenbe szakadt tár­sammal hosszabban elbeszélgethessek. Készséggel vezet be bennünket a do­hányzóba, finom konyakot helyez az. asztalra és nesztelenül hagy bennünket magunkra, hogy zavartalanul, feszélye­­zettség nélkül tudjunk örülni magyar­ságunknak. Mikor érezzük, hogy egyedül va­gyunk a szobában, hatalmasan meg­ráztuk egymás kezét s nem hiszem, hogy más nemzet fiai úgy tudnának örülni honfitársukkal való találkozásnak. Az első pillanatok meghatottságának elmúltával megkérem, hogy mondja el, mi hozta őt ide Afrikába, a spanyol csendőrség szolgálatába. Lehet látni a visszaemlékezés nagy fájdalmát, az iuteliigens kifejező arcon, de lassan-lassan visszanyeri az előbbi kifejezést és rászánja magát arra, hogy elmondja, mi hozta ide, ily messze hazájától. Az ő tragédiája is, mint oly sokunké, a háborúval kapcsolatos. Háború és diploma. Harmadéves hallgató volt a tanító­­képezdéD, még alig 17 éves, fiatal gyerek, mikor az iskola padjait 1916 ban elhagyta, hogy fegyverrel a kezé­ben tegyen szolgálatot hazájának. Né­hány hónap múlva haza engedték rö­vid néhány hétre. Levizsgázott. Meg­kapta az oklevelét, de meg sem szá­radt rajta a ténta, kellett visszamennie. Felakasztotta diplomáját szépen otthon a szoba falára s vette ismét a puskát és ment vissza a harc mezejére. Elmondja, hogy jómódú esztergomi szülők gyermeke, apja az államot szol­gálja magasabb pozícióban, a fivérei mind főiskolai képzettséggel bírnak, három van, ügyvéd, orvos, mérnök. De visszatér, mint mondja, az ő sorsához. Teltek-multak a hónapok és ő mindig a fronton az első vonalban, megtelik a melle vitézségi érmekkel s alig egy év múlva zászlós lesz a fiatal gyerekből. Az értéktelen élet. A sok harc, a folytonos hajsza, a sok halál, értéktelenné teszi számára az életet s a fiatal gyerek keresi a halált. Most már a leglehetetlenebb felada­tokra vállalkozik, csakhogy sikerüljön megtalálnia a halált. Nem, Minden hiába. A vitézségi érmek tovább sza­porodnak és a nem is 18 éves zász­lósból egyszerre főhadnagy lesz. Megsárgult, megfakult újságpapírok Adamson . . . S ÄVn'K# Í m meggyőződhetik, hogy egy tubus ragasztóval mennyit lehet ragasztani, kerülnek elő a belső zsebéből, melyek mind csodákat mesélnek a vitéz Imerle cselekedeteiről. 40 fokos láz és szerelem. Végre egy veszélyes kiküldetésben eléri őt is a végzete. Megsebesül s az oroszok fogságába jut. A sebe nagyon veszélyes, állandóan 40 fok láza van, az orvosok már le­mondanak róla, de egyik ápolónő ön­feláldozó munkája megmenti az életnek. Megszereti azt, akinek az életét kö­szönheti, de ennek sem tud sokáig örülni, mert mint egészséges hadifog­lyot, Szibériába szállítják s elszakítják attól, akit szeret. Leveleznek. Már amennyire egy fogoly levelezhet. Végre neki is van egy kis szerencséje, meg­­mentőjének sikerül kieszközölni, hogy helyezzék vissza előbbi állomására. Szibéria, forradalom, haza. Most szép napok következnek. Gond nélkül él. Csak a jegyesének szenteli minden idejét. De ez sem tart örökké. Kitör a forradalom, a leány szüleinek menekülnie kell, őt is kínozza a hon­vágy, rábeszéli a leányt, esküdjenek meg és jöjjenek haza Magyarországra. Hosszas szenvedés, nélkülözés után sikerül hazakerülniök és azt hiszi, hogy most már nyugodtan taníthat valahol egy csendes kis faluban s élhet bol­dogan a feleségével. Hajsza egy asszony ellen. De a sors nem igy akarja. A család nem akarja semmiképen befogadni a feleséget s mindent elkövetnek, hogy a két szerető lelket egymástól eltávo­lítsák. Az akkori felfordult időben nem sikerült semmiképen elhelyezkednie, apja pedig, mig a leányt nem hagyja

Next

/
Oldalképek
Tartalom