Komáromi Lapok, 1928. január-június (49. évfolyam, 1-78. szám)
1928-04-07 / 42. szám
1M8. április 7. Komáromi Lapok 5. oldal. ......... .1 Husvét két napján április 8-án és 9-én nyomtatvány a Kultúrpalotában. Belépődíj nincs. Reumatikus és izomfájdalmakat, valamint végtagok ■szakítását a legjobban csillapítja a lr. IKITEMflf U Pl HPELUH Óvakodjunk utánzatoktól 1 Valódi csak a „RICHTER“ névvel és „VoRuS HORGONNYAL“ ellátott. Ara: Ke 20’—, 12’—, 7 50. Ahol nem kapható, közvetlenül küldi: Dr Richter gyógy- 1073 szertár, Prága I , Revoluőní 5/551. * laptudósitókat, hogy magatartásukat változtassák meg, mert különben fel is ut, alá is ut, mehetnek az újságírók oda, ahová akarnak, de Nagy Románia kies földjén egy percig sem maradhatnak. Aki újságírói kötelességét híven akarja teljesíteni, az ma nem maradhat meg Romániában, csak azok a hírlapírók grata personák a bukaresti kormány előtt, akik a Romániában történt eseményeket nem a történeti hűség szerint, hanem a „hivatalos jelentés“ értelmében Írják meg és akik Bratianuék kisded játékát dicsőiteni és magasztalni készek. Románia újra kiállította magáról a bizonyítványt. Ez az ország, amely a háborús (szerencse és nyugati, egyoldalúan informált protektorai közbejöttével s a békeszerződések révén háromszorosára növekedett háború előtti területének, az összes utódállamok között legkevesebb jelét szolgáltatja a konszolidációnak. Belső politikai zűr zavaros helyzete, a minden vonalon dühöngő korrupció, a nemzeti kisebbségek jogainak semmibevétele, pogromok és magyar üldözések, a vallási türelmetlenség és kulturális elnyomás az egész világ előtt megalkották már a fogalmat Romániáról, amelynek gazdasági ziláltsága az állam csődjét fogja előidézni, hacsak valami jótékony szivü hatalmat rá nem bir arra, hogy kezességet vállaljon adósságaiért. Bár kötve Tavaszváró ünnepi hangulatban, mikor az Eszme halhatatlanságát milliók allelujázzák, egy kicsiny nemzetnek jövőjébe vetett nagy hite most újra fellapoztatta velem Deák Ferenc húsvéti cikkét, mely hatvanhárom év után is egyes soraiban csodálatos frissen hat tanulságával. Jules Sauet wein, a Matin publicisz tája sohasem volt barátja a magyar nemzetnek, mégis egyszer — talán bókolni akarva — szívós és intelligens népnek nevezte a rokontalan magyart. Ennek a szívós és intelligens kis népnek mindenkori nagyszerű jellemrajzát adta meg Deák Ferenc hires húsvéti cikkében, amelyben, mint ismeretes, Schmerling lapjának, a BBotschafter“nek megállapítására válaszolt, hogy „a magyar történelmen egy elkülönzö vágy vágy vonul végig (Sonder Zug) mely nemzedékről nemzedékre száll s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt.“ Deák válasza pedig az volt, ha a .Botschafter* ezalatt az „elkülönzö“ vágy alatt azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához s mindig határozott ellenszenvvel fogadta a hatalomnak és méginkább a hatalom némely kezelőjének azokat a törekvéseit, melyek a magyarság beolvasztására irányultak, úgy nincs ok ellentmondani a lehet azt elhinni, hogy valamelyik állam ilyen könnyelműségre vetemedjék. Diktatórikus kormányai egyebet sem tettek eddig, mint lehetetlen rendelkezéseikkel az országot állandó izgalomban tartják, ennek legvilágosabb bizonyítéka az erdélyi románság ama törekvése, hogy elszakadjon az O Romániától és önálló állammá alakulón át. A román nép egy tekintélyes része Carol trónörököst akarja visszahozni, amit a kormány minden rendelkezésére álló eszközzel meg akar akadályozni, mig a kölcsön után kilincselő külügyminiszter egymásután kénytelen zsebrevágni a kosarakat éppen abból az okból, mert Románia helyzete egyszerűen bizonytalan és lehetetlen. Ilyen körülmények között egy kétségbeesett gesztussal megrendszabá lyozni a külföldi újságírókat, csak Romániára vall, amelynek államférfiai már rémeket látnak és rossz lelkiismeretük nyomása alatt nem birják elviselni az igazságot és a bírálatot. A tengerben fuldoklónak e kétségbeesett kapkodása ez, amelyen azonban legfeljebb csak az első pillanatban rö könyödik meg az ember, de már a má” sikban gúnyos mosollyal sajnálja le mindenki, mert nyilvánvaló, hogy az ilyen eljárás nem használ, de határozottan árt Romániának. Ha ugyan még árthat valami ennek a veszendő országnak. „Botschafter“ megállapításának: „mer azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem főidül, élni fog még századok múlva is.“ Deák nagy müve, a kiegyezés, amelynek megvalósítására a húsvéti cikke volt az első lépés, bizonyos, hogy a rohanó események történelmében ma már anakronizmus lett és a nemzet életében a kiegyezés jelentősége, amire a világháború előtti évtizedek magyar ideológiája épült fel, elvesztette hatóerejét. Uj idők uj nehéz problémái szakadtak a magyarságra s a súlyos gondokkal küzdő nemzetből meglehet, hogy itt-ott hallatszik olyan késői szemrehányás is, mintha a magyarság újabb katasztrófájához az 1867-iki kiegyezésnek volt a legtöbb köze. De akármilyen legyen ma az ítélet Deák Ferenc müvéről, annyi bizonyos, hatvanhárom évvel ezelőtt ez volt az egyetlen bölcs megoldás a nemzet továbbfejlődésének érdekében. Ha pedig a mai adottságokat, a kiegyezés müve el is vesztette jelentőségét, mintahogy az azt megvalósító első lépés, a húsvéti cikk értelme is megfakult már azóta: a hatvanhárom évvel ezelőtt irt cikknek, melynek hatása jóformán napjainkig egyedülálló eset volt a magyar zsurnalisztikában, vannak sorai, mint előbb idéztük, melyek még most is eleven erővel kiáltanak bele a magyar köztudatba s hatvanhárom év után sem vesztették el aktualitásukat. Tavaszváró ünnepi hangulatban, mikor milliók hozsannázzák a legyőzhetetlen Eszmét, kissé megborzorgatja a mi lelkünket egy tudat, mint az áprilisi szél a virágzó fákat. Hiába van nékünk is napsugaras ünnepünk, a hétköznapok árnyéka ott busul a homlokunkon és ezt nem tagadhatjuk le. A tavaszvárás ideje most körülbelül úgy köszöntött ránk, arra a magyarságra, amely tiz év óta él a csehszlovák köztársaságban, mint amilyen hatvanhárom évvel ezelőtt volt a magyar nemzet tavaszvárása, mikor a bécsi „Botschafter“ az „elkülönzés“ vágyával vádolta meg a nemzetet. Mert beszéljünk őszintén és félreérthetetlenül. Az „elkülönzés“ vágyával, mint egykor Schmerlingék, most Benesék is gondolatukban meggyanúsítják az itteni magyarságot, amelyet legtöbbször az állam ellenségének képzelnek. Számtalan eset fordult elő eddig is a múltban, hogy az uj államrendszer; lelkiállapota a szlovenszkói magyarokban, ha csak öntudatosan ragaszkodtak tradíciójukhoz, mindjárt felfedezni vélte az irredentát, persze minden komolyabb alap nélkül. Különösen érezhető volt ez azóta, mióta Rothermere megindította a revizionista mozgalmat. A szlovenszkói magyarság becsületes passzivitással vette ezt tudomásul, legfeljebb az történt részükről, hogy a mozgalom egyik-másiknak hangosabban dobbantotta meg a szivét, mint ahogyan talán szabad lett volna. De vájjon az anyjától elszakadt gyermeknek meg lehet-e tiltani azt, hogy ne örüljön meg, ha a szülői ház emléke feltűnik előtte. Emiatt még nem kell feltétlenül hálátlannak lenni az uj otthonnal szemben. Az uj rendszer azonban, ezt az egyszerű lelki motívumot nem értette meg. Azt pedig alig akarják elhinni, hogy az irredentizmusra, — ha egyáltalán lehetne erről szó — éppen ők készíthetik e’ő a talajt a magyar kisebbség ellen folytatott taktikával. Mert igen, beszéljünk őszintén és félreérthetetlenül. A magyarság nagy részének van oka panaszkodni az őket ért sérelmek miatt, amiket nem lehet úgy elintézni, hogy a régi rezsim hibáira hivatkoznak. Elég, ha az itteni magyarságot ért rengeteg sérelem közül csak a legnagyobbat emlitjük fel, mint a legtipiku sabbaf: az állampolgársági sérelmet, amely miatt ezer és ezer magyar emberben tartják éveken keresztül az elégedetlenséget. Egszisztenciák züllenek el, családok életei hullnak porba, tehetetlenségre ítélve az állampolgársági mizéria miatt. A tény pedig az, hogy az állampolgársági ügy rendezetlensége kizáróan a magyar kisebbséget sújtja, amelynek idegeit lassan felőrli. Hihetetlenül sok esetet lehetne felemliteni, mikor évtizedek óta itt lakó, sőt Szlovenszkó s Ruszinszkó területén született egyénektől megtagadták az állampolgárságot, csak azért mert a magyar törvények értelmében nem kellett gondoskodni az állampolgársági igazolványról és most mint hontalanokat kezelik őket. őszkor a csehszlovák állam fennállásának tizedik évfordulóját fogja megünnepelni: a kisebbségi magyarság nem kerülheti majd el, hogy mindezek a sérelmek miatt öröme talán nem lesz mindenben őszinte. S ha mégis lesznek, akik annak fogják mondani, úgy azok elfelejtették azt, hogy a szlovenszkói magyarság sebei behegedésre szorulnak. Vagy talán nem is akarnak ezekről a sebekről tudomást szerezni, de megint elintézik a kisebbségi magyarságot az irredentizmus vádjával. Pedig az irredentizmus vádja is csak úgy érintheti a szlovenszkói magyarságot most, mint egykor a „Botschafter“ vádolta meg a magyar nemzetet az „elkülönzés“ vágyával, ami alatt, ha a »Botschafter* azt értette, hogy a nemzet mindig határozott ellenszenvvel fogadta a hatalom kezelőinek azokat a törekvései*, melyek a magyarság beolvasztására irányultak, úgy igaza volt a „Botschafter“ megállapításának: „mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt a magyarnál s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt és ha a mindenható kegyelme tőlünk el nem fordul, élni fog még századok múlva is.“ Ez Deák Ferenc húsvéti cikkének mai és mindenkori aktualitása. VERSEK. Irta Daroas Andor. ITlenni kell. nekem innen menni kell, menni, magamban és mezítelen, hogy se oágy, se láng, se semmi, semmi ne jöjjön el Delem; oda, ahol senki se nagyik, senki sem neöet és nem lángol s ahol nem érzem magam olyan kitaszítottnak a oilágbál; ahol nincsenek elmúlt percek és forró nyári ára sincsen, ahol a nagy „fiat-lux“-ot hiába mondta el az Isten. flekem innen menni kell, menni, itt nem oár rám se csók, se holnap, magamban és mezítelen, mint egy szent Apolló szobornak; reszketne futni el a mától, hátha még Disszahionak holnap, hátha még lesz szükség azokra, akik oágynak ás dalolnak. Adósság a boldogságért; Odaadom erőm s a oérem és helyébe csak egyetlen óra igazi boldogságát kérem, Odaadom a csendes esték szelíd magányát, amik az élet örök csodáit keresték. Odaadom csodás borát s mámoros esték forrón égd szent mámorát. i Odaadom a tegnapot és minden mosolygós álmomat, amit a múltam adott; hioő és teremtő imámat s az égből oissza-oisszahullott, meg nem hallgatott imámat. Odaadom erőm s oérem s helyébe csak egyetlen óra igazi boldogságát kérem. 6z az egy óra lesz az élet, a hit, a oágy, a fény, a mámor ... aztán jön a nagy fénytelenség s minden adósságot felszámol.. . Vasaljon villannyal 1 óra = SS fillér Deák Ferenc húsvéti cikkének hatása alatt. Irta Krepelka Elek.
