Komáromi Lapok, 1927. január-június (48. évfolyam, 2-78. szám)

1927-04-16 / 46. szám

í' Í0*

19S7. április 16.

Komáromi Lapok

17. oldal.

köreit és figyelte a dunaparti kioszkban az évszakok változását, mert minden évszaktól jobbat várt, többet és szebbet. Ennek pedig az volt az oka, bogy a nagy költő szegény veit, olyan, mint a többi szegény ember, aki után nem hányja lapáttal az aranyat az élet. Szegény ember volt, mert hiszen csak az sóhajtozik ilyenképpen:

— Ka majd a télen, na majd a tavasszal . . .

A nagy költő pedig igy sóhajtozott. Tudniillik majd tavasszal lesz | pénz, mert igy meg ügy, ebből vagy abból lesz s mivel ebben a történetben éppen költőről van szó, hát valószinüleg arra gondolt, hogy majd a tavaszon megjelenik a verseskönyv és holtbizonyos, hogy sikere lesz. Csurran a kiadótól is, csöppen a százalékos haszonból is . ..

így reménykedtek e kor fecskeszivü költői.

De hát ez a meg nem nevezett nagy költő hiába sóhajtozott és hiába reménykedett, hiába leste évszakrólévszakra a csillagzatok jobbrafordulandó plánétáit, bizony, fent az égvilágon s lent a földön rossz jelek példázták a jövőt. Éppen egy materiális és pénzben szűk évtized zuhan rá ekkor a magyar glóbusra. Természetesen a kiadók éberen figyelték a titokzatos jeleket és nem vállalkoztak verseskönyv kiadására, bár a nagy költőt ezidőben választották tagjaik közé a tekintélyes irodalmi társulatok.

A nagy köítő tehát makulátlan fényében élvezte poétaságának dicsőségét, a nagy fényt, amely csak a legkiválóbbakra áradt. De a babér friss illatába a gond ürömszagát egyre sűrűbben keverte az élet, azok az apró-cseprő kis bajok, amelyek konvencionálisán megjelennek a nagy költők háza tornácán is, sőt ott jobban, ha ugyan van a nagy költőknek házuk s annak fedele alatt oszlopos tornácuk.

Történetünk hősének nem volt. Sót pénze sem volt, most éppen még annyi sem, amelyből eladó lányát férjhez adhassa. Mert hát, ha dusabb értelmű hozomány nem is kellett egy nagy költő lányának, de méltó volt legalább egy szépen berendezett lakást, finomabban csipkézett kelengyét, magyar nászházhoE illő lakodalmi cécót kiállitani.

— De honnan ? Kitől, vagy miből? — ezek a kispolgári kérdések tornyosodtak megoldhatatlan problémává a nagy költő agyában. És ő, aki már kezet fogott a mindenható császárral, a dalias Ferenc Józseffel, vitázott Deák Ferenccel a Húsvéti cikk politikai kihatásairól, részt vett Eötvös József báró csillogó irodalmi szimpozionjain, részese volt annak a csodálatos, szép világnak, melyben a költők — Isten gyermekei — építik föl kristálypaloiájukat, ő, a nagy költő, minden lelki problémák világitószemü bölcse, nem tudta megoldani azt a gyötrelmes kis problémát, hogy honnan szerezzen annyi pénzt, amelyből kiteljesitheti leánya nászának költségeit.

... Hives, őszi alkonyat pergette ekkor a dunaparti platánok leveleit, almazöld szeptembervégi felhők akadoztak a citadella zászlórudjába s amint egyszer a nagy költő elrévedezve bandukolt át a Lánchídon, a budai oldalon megállóit a kőoroszlán alatt. Aranykeretes cvikkerje mögül végigtekintett az elárvult parton, de a nagy csöndben a problematikus kérdés most nem abban a formában

nyilait át agyvelejűn, hogy honnan, miből vagy kitől szerezze meg a nászi költséget, hanem mi módon.

És ekkor, itt a kőoroszlán alatt történt, hogy a költő hónapok óta bus orcája újra felderült. Hirtelen derült fel, mint ahogyan a jó ötlet derűje villan át az arcon. Mert ötlete támadt a költőnek, jó ötlete, amely ha sikerül, illetve ha bekövetkeztetése beválik, rövid időn belül együtt lesz a pénz, amelyből leánya férjhezmenetelét biztosíthatja.

Ezzel a jó ötlettel és a hozzáláncolt reményekkel felszerelve, visszaindult lakására.

Könnyed léptekkel dobogott fel a deszkagrádicson ... Az ólommal beöntött színes ablakmozaikok mögött — valamikor grófi kastély volt ez a muzeum-köruti ház — a szoba csöndes, meleg homályában leült Íróasztala mellé. Talán olvasott is pár srófát Virág Benedek verseiből, avagy csak úgy elmerengett az aranyozott bőrkötésű könyvekben, mint ahogy az ember a búcsú pillanataiban szokott, amikor utoljára nyitja fel a legkedvesebb könyvét, utoljára nagyot sóhajtva áll fel az öblös karosszékből, amelyen legszebb óráinak álmát szövögette.

így történt ez most is.

A nagy költő felállott a karosszékből Széttekintett a szobában. Nem felejtett el egy méla pillantással búcsút venni a pipatóriumtól sem, azután vállára kanyaritotta szürke körgallérját, alatta karjára hajtotta közismert redingottját, majd a szintén közismert sárga kalapját is leakasztotta a fogasról. Mire aztán már a bucsuzkodás érzékeny pillanataitól is elbúcsúzott, lent találta magát a Nemzeti Muzeum előtt.

Hátrapillantott.

Jókai Mór a lépcsők előtt szelidkék szemével a Márta felől erre lebegő felhőket figyelte, de a nagy költő nem akarván zavarni a nagy Írót alkonyesti merengésében — ám más okból is — a keritésmenti bokrok mögött megbújva elsuhant.

— Jó éjszakát — susogta mosolyogva, ám ez a búcsúszó most nemcsak a nagy regényírónak szólott, hanem a lombjukat hullató hársaknak is, melyek tavaszidőn drága illatukat neki is ontották, szólott az utcaköveknek is, melyeken annyiszor bandukolt haza késő éjszakákon, elrebbent a vidám Szikszaihoz, a sarki sörház tinóm gazdájához és elszállott lassan mindenkihez, akinek nevét és jellemző tulajdonságait mire végiggondolta, már a Lánchídon állott.

A szél nem éppen ünnepi tirádákat zugatott a Duna medre fölött s egyszer-egyszer kíméletlenül belemarkolt körgallérjába.

A nagy költő ám mosolygott.

Pár pillanatig az agyagos, zöldbe zavarodó hullámokat nézte. Körülötte lassan mindent elpernyézett a sötétség.

Csönd. Lélek se mozdult.

Karjáról a közismert redingótot és kalapot levetette és letette a hid padlójára.

Nyugodtan körülpillantott, majd eltávozott.

Ami ezután történt, azt már szimplán, a gondolatok elmélyítése nélkül irta volna meg Cholnoki Viktor is, bár nem volt hive a kurta-furcsa meséknek, melyekbe nem hímezheti bele gondolatainak szines selyemszálait az iró. De Eötvös Károly irásmodora sem felelne meg e történet további íoíy- . tatásához, mert a modern irodalmi etikett szerint mar nem illik idegen tárgyú adomákat a novellába beleszőni.

így hát betartva beszélyeui rendes menetét, feltárom a titkot, hogy a nagy költő még aznap este elutazott Budapestről és egy hónap múlva már Newyorkban figyelte gyengén bélelt pénztárcája gyors soványodását.

De figyelt minden mást is, különösen a pesti eseményeket . . . Mert Pesten ekkor már a melegszárnyú nekrológok elkönyezték a tragikus végzetü költőt s dicsőséges szelleme megszépülve szárnyalt az emberek képzeletében és fent a csillagok közt.

De mint ahogyan nagy költők halála után a feliobbanás első pillanataiban illik, már csodálatos bőséggel gyűlt a pénz — a költő szobrára. Egy előkelő irodalmi társaság titkára napról-napra gondos összegezésben mutatta ki a lapokban a szoborra begyült pénzt s nagy költőről lévén szó, az amerikai magyar újságok is regisztrálták azt.

Természetesen, eme hírszolgáltatás folytán a nagy költő időről-időre értesült a szobrára összegyűlt összeg növekedéséről. Talán arcának mosolya még szebbé nemesedett, mikor Vizkereszt havának egy csöndes reggelén az ötezredik pengő forintot mutatta ki az amerikai újság.

— Na, ez elég lesz — talán igy mondta, avagy csak igy gondolta, de bizonyára ilyen általános emberi gondolattal mélyült rá szeme az ötezret reveláló számra.

Tovább nem is gondolkozhatott, mert tárcájának külön rekeszébe simított bankókon megváltotta jegyét és az éppen akkor induló hajóval visszatért Európába ... És rövid idő múlva már újra itt volt az álmok városában, ahol most melegebben, szebben fénylettek a tornyok kupolái, dusabb rügyeket bontogattak a Muzeum-köruti hársak s illatosabb habot csorditott a sarki sörcsarnok ciframivü korsója

Hogy ezután mi történt?

Semmi különös. A „Meghalt és föltámadt költőről“ az ujsághasábok szenzációi a világrend ősi formái szerint rövid idő alatt hamuszürkévé mosódtak. A nagy költő naponként elvégezte rendes sétáját a Dunapart platánjai alatt, de lassanként már utána sem néztek az emberek. Csak egy-egy kevés alvástól rosszmájú újságíró jegyezte meg( ha elhaladt a nagy költő mellett:

— Itt megy a boldog ember.

Mert bizony a nagy költő boldog

ember volt Hiszen a leányát polgárhoz illő módon férjhez adhatta.

— Miből?

A szobrára összegyűlt ötezer pengő forintot fölajánlotta neki a tekintélyes irodalmi társulat.

A nagy költő természetesen elfogadta.

— A halhatatlanságnál többet ér félesztenűei szép élet, — mondogatta esténként a finomillatu havanna füstje mellett és a Fiume kávéház irigy törzsvendégei igazat adtak neki.

Mert a nagy költőnek igaza volt.

íme, egyszerű és halvány kis történet ez, olyan, mint az igaz történet szokott lenni, amelyhez ám méltó, hogy néhai Kuthy Lajos modorában formáljon beszélyt belőle az iró azok számára, akik még hisznek az igaz történetekben.

Mandulavirágzás.

Irta: Tímár József.

Az alvó természetet életre keltő vig tavasz már elküldözte kacagó napsugarait a dermedt földre, de nem sokra ment velők. A vén télapó még egyre itt ült valahol a Bakony rengetegeiben és napról-napra leküldözte komisz, suhanc legényfiát, a jéghideg szeleket, a lapályokra és reggelre kelve dérvirágokat lehelt a didergő mezőkre és borzongó szántóföldekre.

A szilvafák, almafák, körtefák meg a többiek valamennyien itt lenn a szép gyümölcskertekben, békén szunnyadoztak s hiába kacagott a fülükbe a játékos márciusi napsugár.

— Ébredjetek, hiszen tavasz van, március van, elmúlt a tél!

A terebélyes, komoly diófa, meg a nagykoronáju cseresznyefa azonban mérgesen rámordult.

Hagyjál nekünk békét! Addig ugrálsz itt, mig kicsalod a virágainkat és a lappangó vén télapó csak azt várja, hogy mégegyszer utoljára ránkfujjon jéghideg leheletével és lefagyassza a termést. Jobb lesz, ha te is elbújsz valami felhő mögé és nem zavarod álmainkat. Hiszen láthatod, hogy még hideg vansmajdnem megdermedünk.

A napsugár tovább pajzánkodott, de a komoly fák nem hallgattak rá.

Csak a délvidékről ideszakadt forró vérii mandulafa nem birt már magával s duzzadt rügyeinek virágkeblét kitárta ’a nap felé.

Gyönyörű rózsaszínű virágai büszkén pompáztak a napsugárözönben.

— Elfagysz, majd elfagysz! — Intették a komoly fák, de hasztalan.

I Tél apó kajánul nevetett ott fent a sötét hegyek között s még azon éjjel leküldte egyik suhanc szélfiát.

A vályúkban megfagyott a viz, az emberek téli bundában jártak s a kedves, szép mandulavirágok másnap reggelre megfagyva és megfeketedve hullottak le a jéghideg földre . . .

A kertészné azokban a napokban hirtelen beteg lett.

Pedig óvta őt is eleget az ura.

— Eredj mán, öltözz melegebb ruhába ! A márciusi napsugár gyilkol, ne higyj néki, mert a szemedbe kacag és — úgy lehet — másnap már nem élsz.

A kis kertészné azonban jobban hitt a kacagó napsugárnak, mint a komoly urának.

— Ej, hisz már tavasz van!

Másnap azonban kilelte a hideg

és elöntötte a forró láz.

Ágynak esett.

Antal, a kertész, elment az orvoshoz.

— Beteg a feleségem.

Az orvos szó nélkül indult, de mikor a beteget megvizsgálta, nagyon csóválta a fejét.

Antal odakint megkérdezte.

— Nagybaj van, doktor ur?

— Tüdőgyulladás. Nagyon kell vigyázni.

Antal hát vigyázott. A gyereket átvitte a szomszédba, ő maga odaült a felesége ágyához és félóránkint vizes borogatást rakott rá, ahogyan az orvos parancsolta.

Szeretnék egy kis virágot, — mondta lázában az asszony. — Szép, illatos mandulavirágot. Istenem, azt hittem, ma reggelre kivirágzik.

— Lehet, hogy ki virágzott. — felelt Antal, — mert tegnap már