Komáromi Lapok, 1927. január-június (48. évfolyam, 2-78. szám)

1927-03-05 / 28. szám

6, oldal, Komáromi Lapok 1927- március ft, A „TORPEDO“ írógép legmodernebb szerkezeid, könnyű járatú. A kis írógép tanároknak, tisztviselőknek, utazóknak nélkülözhetetlen. Kapható és megtekinthető SPITZER SÁNDOR könyvkeres­­kedeséoen, Komárom, Nádor-a. Kedvező fizetési feltételek. szépségét kiterítettem, hogy a magáé legyen, mindenki érte nyúlt, csak maga nem. Pár udvarias szava volt hozzám, egyéb semmi. És azóta eltel egy hét. Valahányszor beszéltem magával, min­dig hűvösség áradt felém szavaiból, idegesség érzett a hangjában és... és éreztem, hogy a lelke távolodik tőlem. — De, Pál... — Ne szóljon közbe, mert úgyis nekem van igazam. Maga asszony és most megriad attól, amit magában fel­fedeztem. De éa tudom, hogy nekem igazam van. Mert a maga lelkének minden rezdülése az én szivemben át­vetődve él és muzsikál és a szivemet becsapni nem lehet. A szivem meg­érezte a villamos áram intenzitásának halkulását. É* én tudtam, hogy meg­kezdődött a krízis a mi szerelmünkben, fis én nem haragszom. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Az asszony szerelme ellobbanó láng, a férfié a megbocsá­tás.. Emlékszik ? Mikor jött a mi gyö­­ayörüséges tavaszunk, akkor mondtam: ha már nem fog szeretni, csak arra kérem, szépen adja tudtomra... Az asszony sápadt volt és a keze reszketett. Csak a férfi neve jött az ajkára: — Pál. A férfi könyörtelen szomorúsággal folytatta: — A szerelemnek meg van a maga analízise. Amikor ég, lobog, látni akar­juk szüntelenül egymást, betegek va­gyunk, ha csak telefonon is jóreggelt lem kívánhatunk egymásnak. Édes és feledhetetlen nagy bolondságokra vagyunk kaphatók. Szép csen­des esti sétákra, hosszú, hosszú be­szédes és csókos estékre, ha arra kérné az egyik a másikat, hogy a népes utcán csókoljuk meg egymást, megtennők. Ez a napsütés ideje... De aztán jön a naplemente. A séták elmaradnak, a hosszú estékből délutánok lesznek, csak rövid délutánok, a forró és ön­feledt csókok megritkulnak és egyszer csak lemegy a nap... — Lemegy a nap... — Igen, asszonyom, mint most. És ■agának eszébe sem jutott ma délután, hogy megcsókoljon .,. Látja, az analizis csalhatatlan. Ezért temetem én a virá­gokat és a lehulló napot Ezért született ■eg bennem a „Gyászinduló*. Mert szépen akarok elmenni a maga életéből, ■Int amilyen szépen jöttem. És kérem magát is, hogy az én forró szerelmem­nek higyjen. Az csalhatatlan. Sohasem hazudtunk egymásnak. Legyünk most őszinték. És szépek ... Az asszony reszketett A szeme könnyes volt. Magához ölelte a férfi fejét, de nem tiltakozott. A férfi pedig szomorúan belekapott a billentyűkbe: — Hallja? És föl búgott a „Gyászinduló*. Ko­moran, fönségesen. A hangok sikoltottak és szárnyaltak, mint a halálfejes pillék a virágos kert fölött. A férfi egész nagy szerelme benne lobogott a han­gokban, mint gyászkandeláberok, egy drága és feledhetetlen koporsó körül. S mikor elhalt a zene, az asszony feje lehullott a zongorára.. . A férfi szelíden simogatta: — Ne sírjon. Én nem bucsuzkodom. Az én szerelmem ezentúl is mint drága palást fogja körülölelni magát, csak meg akartam akadályozni azt, hogy magának hazudni kelljen. Mert az csúnya lett volna és fájna. Isten vele .. . Lehajolt és hosszan megcsókolta az asszony selymes haját. Az asszony felsikoltott: — Pál ne menjen el. Én, én szeretni akarom... Pál mosolygott. Tudta, hogy akarja de már nem tudja ... És halkan behúzta maga után az ajtót,,. II. És ment azokon az utcákon, ame­lyeken együtt jártak. Végigment a Dunaparton, hol boldog estéken sétál­tak, megállt egy pillanatra a palota előtt, ahol az asszony egy bolondul szép délután a nyílt utcán megcsókolta, elment a ház elé, ahol várni szokta és felfedezte a konflist, amely vinni szokta őket. — Szomorú cimbora — suttogta a kocsis felé —, soha, soha már... És ment haza. Otthon kiállt az ablakba és cigarettára gyújtott. És egyszerre szi­­vencsapta a magány. Lehetetlen, hogy vége, vége mindennek, ennek a szép, szinte éterin tiszta szerelemnek. Talán az volt a baj, hogy nagyon is eszményi volt. A túlfeszített idegek érzékenysége gyötörte és kinozta már ezt a szerelmet és orozva, hátulról az ragadta torkon őket. Ezért voltak az utolsó időben türelmetlenek, idegesek. Minden szó mögött árnyékot és mellékzöngét ke­resők ... Pedig érezte, hogy most is halálosan szereti azt az asszonyt. És halálosan fogja szeretni mindig. De előtte leg' nagyobb érték a szépség volt. Oly szép és ragyogó volt ez a szerelem, mint a kiválasztott lelkek egymásra találása. Es most apró hazugságok, szinészkedések, banális hercehurcák és ideges percek öljék meg...? Nem... így megmarad az emlék szépnek. És szépnek a szép. .. Megmenti azt, akit imád, attól, hogy kis, szinészkedő asz­­szony legyen. Mert a szerelem halálakor a királynő és a szatócsáé is egyforma... És ő azt akarja, hogy az ö asszonya királynő maradjon mindig a szivében. És fájdalmas boldogsággal mosoly­gott. Felgyújtotta a villanyt és leült a zongorájához. És halkan, ajka körül azzal a boldog fájdalommal, elkezdte játszani a „Gyászindulót“ ... A társadalmi illemről és a mai táncolásról. Most már jó ideje, hogy kávéházak­ban, vendéglőkben egészen rendszere­sen táncol a közönség, úgy, hogy való­sággal azt mondhatná az ember, hogy pl. Komáromban is estéről-estére tánc­­mulatság folyik, amely lényegeben és formáiban alig külömbözik az egyes társadalmi egyesületek által rendeztetni szokott táncos vigalmaktól. Nem egyszer esett és esik szó erről a napi témáról s e mindennapivá vált táncőrület megérdemli, hogy a po'gári erkölcs és a társadalmi illem szem­pontjából egy kis kritikát is fűzzünk hozzá. A mi társadalmi illemtanunk, mint afajta kultur-dresszúra, valóban nem merev szabályokból állíttatott össze. Paragrafusai váltóztak századok, sőt újabban évtizedek, ma már évek szerint. De mégis, éppen mert az államéletet élő kulturember faragta ki a társcdilmi érintkezés száz és száz féle kacskarin­­góját, a művelődés, tehát lelki kifino­multság hozta magával, hogy a küső csinben sem szűkölködő illemparancsok megalkotásánál az erkölcsre is gondolt. Azt mondhatnánk talán, hogy első­sorban is az abszolút erkölcs volt az élesztője a társadalmi illem sü etéuek. Az abszolút erkölcs id iái persze csak lebeg előttünk messziről világitó fenyes csillagként és a civilizáció, a kultúra dús emőin nevelkedett, magát művelő ember a csodálatos rafinementnal csak keres decensnek éppen nem nyilvánít­­hitó naturális helyzetek számára is külső formákat és diszöltönyt, amelyek­kel azoknak polgárjogot szerez és ud varképességet biztosit a legfehérebb leányszobák számár« is. Azt hiszem, bogy nem a test edzésére gondolta ki az első ember táncot rém. Azok a bizonyos hivatalos szülői indo­kolások a legkisebb elemisták vagy gimnazista lánykák és ifjak számára rendezni szokott tánciskolák szükséges­ségéről, már kancsalitanak az u. n. társadalmi illemre, mert a kulturember legalább formás uniformisba, tetszetős kotornusba akarja öltöztetni a pubertás kezdő kitöréseit is. Ez a társadalmi illem véteti le a ka­lapunkat naponta velünk ötször is ta­lálkozó ismerősünk előtt s ez a társa­dalmi illem öltözteti fel nőinket pazar toilettekbe, fér iáinkat frakkba, lakkba. A háború után ugyan megbillent ez a szellemileg is jómegjeienésüeknek kor­rekt külsőségeket is finoman csillogó, emaillal bevonó illem- kódexe A demo­krácia jelszavat, amelyek népszerűsíté­sük folyamányaként nem egyszer s nem egy helyütt csak a kontra szólamai a morális, gazdasági és szellemi sanscou­­lottizmusnak, bevonultak a szalónokba, a báltermekbe is s hatásukra a nők majdnem teljes nuditásukkal, a férfiak pedig kitérdesedett nadrággal, hétvégi ingekkel és edretválatlan állal feleltek. A társadalmi illem megengedte, hogy hébe-hóba tisztességben és jó erkölcs­ben nevelt leánykákat átöleljen férfikar papa-mama szemeláttára, de megadta hozzá a keretet is s vigyázol arra, hogy ez ártatlan eszközei a főkötő alá jutás, mesterkedéseinek ne jussanak a ritka vasárnapok, ünnepnapok helyéről a kö­zönséges hétköznapok helyére. A bál-, a táncalkalmak rántásukkal hatottak, események, élmények voltak a rózsás arcú. jókedvű fiatalság számára, amely­ről előre ábrándozni, utána álmodozni hetekig is szoktak. A bálok a fiatalság életében finoman cizellált nippek voltak, a szürke élet mondurján kedves emlékként csillogó kotillionok, melyeket édes reminiszten­­ciákkal szedett elő a szülők házából kikerült s idővel maga is feleséggé, anyává lett nő, gondok barázdáitól szántott arcú férje, családapává örege­dett férfi. A mi korunk leányainak már nemjut ebből az emlékből. A báli szezont nem a naptár szabja ki, hanem az üzleti szimat és az embereknek jó adag könnyelműsége, futása, menekülése azok­tól a régi, kimódolt díszektől, kulfur­­formáktól, amelyek keretet adtak a müveit ember társadalmi életének, s melyek lerontották azokat a nyers ki­növéseket, ormótlan, Ízléstelen naiurá­­liákat, amelyeket születésünkkel hoztunk magunkkal. Ma minden kávéház, vendéglő, kocsma táncterem. Egyik asztalnál duháj boro­zók társasága, amott egy csomó kár­tyázó, sarokban zeitungstiegerek falják az ujságbetűket, szesz párás levegő, lokálhangulat. Ebben táncol a ma fiatalsága, a táncért magáért i’art pour Tart, hogy a testrezegtetésből kicsi lanjék mindaz, amire a századvégi ember még kínos pedantériával keresett formát, kön­töst, hogy eltakarja Nem ülhetsz nyu­godtan asztalodnál feleségeddel, leánya­iddal akik ma többször jutnak a kávé­házak, éttermekhez, mint a régi évtizedek alatt egy leánygeneráció együttvéve s ha skandalumot nem akarsz, tűrnöd kell, hogy abszolút ismeretlen gyerkőcök, shimmy cipös ficsurok és nyugtalan vérü öregek szólítsák táncra aszony­­népedet. A napodban láttam, s hasonló eset nem egyszer fordult már elő, hogy egy igen tekintélyes úri család ült az egyik kávéházban kis zenet hallgatva a jól­­neveltség nyugalmával Egy Katonatiszt, nem is alacsony rangban, felkérte a társaság egyik hö!gytagját, de mivel az a társaság még a századvégi erkölcsök ben és illemben nevelkedett, az ilyen impromp u táncrakérést igen helyesen, dicsérendő elszántsággal köszönettel visszautasította. A tiszt ur erre skanda­lumot rendezett, kardbojtjába csapott és sikerűit finom századelei úri tempó val az egész társaságot kizavarni a kávéházbó. No kérem a társadalmat végre is valahogyan meg kellene védeni az ilyen illem vadorzástól. A társadalmi rendet nem csak az sérti meg, aki lop, csal, embert öl, de megtámadja mindaz, »ki a társ tsélet fogalmát ezekkel a durva neveletlen allűrökkel robbantja szét igen rosszul felfogott gavallérkodásból. Ez a lumperei illemtana, a garázdálkodó neve­letlenség, müveletlenség nem illik bele az igazi kulturember életutjába. Ez fci­­dühöngheti magát bárokban s egyéb acélra rendelt lokaiitásokban, de kávé­házakat, vendéglőket, melyek maguk is adnak valamit jó hírnevükre, meg kel­lene tisztítani ettől a duvadkodástót. És milyen könnyen mehetne ez; nem kellene más, csak azok a gyermekeiket a jó erkölcsre és tisztes úri illemre nevelni hivatott szülőknek kellene 1. otthon hagyni a gyermekeiket, 2. ha már elviszik őket a zenés helyekre meg­tiltanák nekik, hogy ott táncoljanak akárkivel is, A kávéház, étterem men­jen csak vissza a régi hivatásához, ne akarjon tánclokállá vedleni, a régi tár­sadalmi illemet vissza kellene állítani régi igenis megérdemelt helyére, mert a mai charlestonos, jazz-bandes, lánc- és illetlenség-őrület eddig is már eléggé kitombolhatta magát. (kTt) Hogyan kell a női divatot erkölcsösebbé tenni? Talán még sohasem esett annyi szó a női ruhadivatról, mint most, aminek minden valószínűség szerint abban van az oka, h>gy maga a nő sem adott tán soha annyi okot a vele való fog­lalkozásra, mint éppen napjainkban. Mindenkinek — akár érdekli a kér­dés, akár nem — akaratlanul látaia kell, hogy szemünk előtt valami forra­­da mi átalakulás történik a Nőve!: ter­mészetes tehát, hogy akiknek ezen a forradalmon vesztenivalójuk lehet, fű­höz-fához kapkodnak, hogy ezt a folya­matot megakasszák. Ebben az összevissza, kaotikus hang­zavarban, persze a legkülönbözőbb m­­vatásu társadalmi osztályok emelik föl időnként a szavukat. Így — a hivatá­sos ruhaesztétikusoktói eltekintve — az orvosok többnyire arról disszertálnak, hogy egyik vagy másik ruhadarab mennyire fele! meg a higiénia követel­ményeinek; ismét mások viszont arról tartanak többé-kevésbé érdekes előadást, hogy vájjon a francia, vagy a lapos angol saroknak van-e károsabb hatása a női gerincvelőre. Aki a sorok között tud olvasni, an­nak persze nem lehet titok, hogy mind­ezek a tudományos nagyképűségek voltaképen csak egyetlen célt szeretné­nek szolgálni: azt, hogy az emancipáció sodrába belekerült női nemet ismét visszaszorítsák a régi keretek és előíté­letek közé. Es hogy ennek a célnak az elérése érdekében semminő eszköztől nem riadnak vissza, bizonyítja az ük ujsághir, amely Angliából kiindulva, mobt járja be a világsajtót, élénk örö­mére a női jogok harcos híveinek, akik ezt a meglehetősen nevetséges túlka­pást persze a m guk fegyveréül szeret­nék kikarrikirozm. Arról van ugyanis szó, hogy egy angol erkölcscsősz (nem tévesztendő össze a magunkéival!) azt a javaslatot terjesztette a képviselőház elé, hogy a női divat megrendszabályozása céljából, akadémiai bizottságot kéne szervezni. Ennek a bizottságnak az volna a hiva­tása, hogy a rövid szoknyák, testszia harisnyák, mély kivágásoknak jövőben vato túlkapásait megakassza és egy ál­lami jóváhagyással működő bizottságra bízza, hogy vájjon egy jóizlésü ai mennyit mutogathasson a köznek, a maga egyéni bájaiból? Ez a bizottság aztán, amely termé­szetesen tervezőkön, festőkön, esz­­téiikusouon és féltékeny férjeken kívül, elvirult hölgyekből is állna, meghatá­rozná, hogy m>iyen legyen az őszi­­tava zi vagy téli divat? V lamintmeg­szabni továbbá a nyakon alkalmazható kivágás mi liméter-hosszát. Es végül ukázt bocsátana ki a harisnyák színéről és anyagáról is, sőt, mint a javaslat készítője közli, atekintetben sem nélkA- lözne útmutatást, hogy vájjon a cipő­nek is milyen legyen az orra, sarka, formája, hogy isten ments, ezen se bnt­­ránkozhasson meg az, aki minden­félén meg tud botránkozni. íme tehát, mint látjuk, megvan a csalhatatlan találmány arra vonatkozóan, hogy az emberi nem megingott erkölcse egyetlen csapással helyr billenjen. Csak egy kérdéssel maradt adós az álla atdc is igen méltányolt javaslat készítőig hogy tudniillik abban az esetben, na még a hölgyek is elfogadnák magukra kötelezően: — mit szólnának e neveae­­tes divatrendszabályhoz a — férfiak?

Next

/
Oldalképek
Tartalom