Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)

1926-12-25 / 154. szám

14. t>!dal. Komaromi Lapok 1926. december 25. látott, mint akinek rossz sejtelmei vannak. Akkor el Is érte Bem tá­borát, de barátai már nem látták többet Elnyelte a háború. Ezt a találkozást — nekünk gyer­mekeknek — Ágnes néni százszor is elbeszélte, csöndes, mesemondó hangon, úgy, mint ahogy az öreg dajkák mondják; hol volt, hol nem volt.,. Mi gyerekek nagyon szerettük, ha Petőfiről mesélt Q pedig szívesen beszélt ifiukori szerelméről, rajon­gásairól. örült, hogy hallgatója akadt. Az öregek már untákaz örökké egy­forma mesét. Némelyek gúnyolták is érte. Amikor Ágnes nénivel megismer­kedtem, már nagyocska leány vol­tam. Már kötni tanultam. Nagyon megszeretett, mert rajongtam a ver­sekért és már több Petőfi-költeményt tudtam könyv nélkül. Egyszer épp akkor toppant be anyámhoz, amikor gyanúsan ég5 arccal, hangosan sírtam Kezemben rémesen összegubancolt kötésemet szorongattam görcsösen.Hamar meg­értette a helyzet tragikumát. Pár­tomra állt. Megígérte anyámnak, hogy megkedvelteti vetem a kötést. Anyám előre kijelentette, hogy nem hisz a csodában. Magam is nagyon kételkedtem benne. Annyira utáltam és untam a kötést, hogy ha csak messziről is láttam, már el­fogott az ásítás Ágnes néni komolyan vette ígé­retét Foglalkozni kezdett velem ... Minden délután eljártam hozzá. Igaz, hogy többet versellünk, mint kötőt tünk. Ezért történt, hogy két hónapig horgollamegynemzeliszinüharisnya­­kötőt, az anyám névnapjára. Akkor Is Agnes néni végezte be. Mialatt kuszáit kötésemet bonto­gatta, folyton Petőfiről beszélt és negyvennyolcról mesélt. Az ereklyé­ket is megmulogatta. Szent áhítattal lestem, mint szedegeti elő kincseit egy kulccsal bezári kazettából De azért, amikor megláttam, valami csaiódásfélét éreztem.Többet vártam. Ezeknek a kis ereklyéknek hírét legendákká dagasztotta a pletyka. A hire eljutott Medgyes Lajoshoz is. Eljött Fogarasra, meglátogatta Ágnes nénit. Megnézte az ereklyéket, Kérte. De Ágnes néni nem adta, — Halálom után elvihetik a múze­umba, de addig nem adom Amikor Gyulay Pál meglátogatta bürkösi rokonait, hallott ezekről a Pelőfi-ereklyékről. Bekocsizott Foga­rasra, hogy megnézze és ha lehet, megszerezze. De Ágnes neszét vette és megszökött előle. Elment Élő­patakra feredözni. De múltak az évek. Ágnes néni vénült, gyöngült. Erősen készült utolsó útjára. Gyűjtögette fehérse­lyem párnába a rózsa szirmait és a levendula illafos virágait. A párnát fel is díszítette széles fehér csipké­vel. Ez lesz a feje alá valója. Ezen akarja örök álmát aludni. Megeskette nővérét, hogy ha majd koporsóba kerül, ezt a vánkost teszik a feje alá ... erre fektetik. Ágnes néni meghalt. A koporsóban a virágszirmokkal töltött selyem­vánkosára fektették. Fogaras vármegye akkori tanfelü­gyelője: Szeremley Cs. Lajos iró­­ember volt. Tudott az ereklyékről, lehet, hogy már látta is ... Nemso­kára a temetés után, érdeklődött a családnál az ereklyék iránt. A rokonok előszedték a régi ka­zettát. A kulcs Is előkerült és nagy ünnepiességgel felnyitották a fede­lét... A kazetta üres volt Csak egy kis fehér lap szerénykedett benne, rajta reszkető kézzel Írott öreges írás: »Magammal vittem a sírba.“ Karácsony est. Szállj le fehér szárnyon Szép Karácsony este, Hópalástod légyen A gyütölség veszte. A nyomodban járjon Andalító álom, Minden dacos szívbe Békegalamb szálljon 1 Ma született meg Az, Ki minket megáldott. Hulló, szent vérével Üdvösségre váltott. Hogy légyen dicsőség Égben az Istennek, S békesség a földön A jó embereknek! Szállj le fehér szárnyon Szép Karácsony este! Hófehér palástod Borítsd a szivekre! Ha Te velünk lész, tán Egymásra találunk S a béke galambja Fészket rak majd nálunk. Angyal Emii. Télen, alkonyaikor... Irta: Mádon György Szemben a hatalmas majolika­kályhával, alacsony selyemkarszék­ben ült az asszony. Kezét össze- j kulcsolta a térdén s rózsaszínű kör­mein pirosán tükröződött a percegve izzó parázs. Körülötte a homály összeszövődött a csönddel s oldalt a falon apró vörös pil ék, pipacsvi­rágok, a tűz fény foltjai rezegtek. Az asszony csak a kályha öblét látta. A parazsakon felvillanó és lassan elfogyó kékes kis lángokat, melyekben utolsót lobbannak az élet atomjai. Elgondolkozott. — Jó igy itt ülni, kívül a világon, túl az embereken. Mert hiszen me­legek, bársonyosak ezek az alkony­esti hangulatok, a szív legmélyéről szivárognak az idegekbe, a vér fi­nom parázséból szövik az egymást váltó gondolatokat s olyan messze ringatják titkos és véghetetlen utjain a le két, mint tó fölött szellő a hárfa­hangot. A kandalló mélyén egy parázs­csomó összeomlott... Közelebb hajolt .. Szeme bele­meredt a tüzbe. — Milyen furcsa is az asszony élete — gondolta, — milyen furcsa... Az oltártól még repülésre indul, szállni akar, lángol, izzik, később aztán, némelyik asszony csak évek múlva, amikor egyszer felnéz, akkor látja, hogy alázuhant a hétköznapok vermébe. Igen igy van ez ... Az ál­­molí, vágyak, tervek szétzuződva nyúlnak el a múltban, a meleg ta vaszban . . . így történt ez vele is... j És most itt áll előtte a hideg kő- | szobor: a valóság, a ma és ugyan­olyan üresen, idegek és álmok nél­kül virrad fel a holnap is Megdidergett. Mintha fázott volna. Pedig a parázs aranyvörös fénye egészen átsütötte arcát Merengő pillái barnán és remegve árnyalták j szemhéját s halántéka nyugtalanul j meglüktetett... Nézte a tüzet... I Akaratlanul omlottak rá gondolatai í a meglobbanó parazsakra, hogy mi­­nél színesebben és mélyebben vilá- j gitsanak vissza a leikébe. LL;y érezte, \ hogy a kályha öblének szédületesen ■ és kísértetiesen susogó csöndjében, ; az egyre félelmesebb mélységű izzá­sában most önmagát látja, először és úgy, mint még sohasem. Kezdte ; feltépni a koporsót, melyben szive | legmélyebb sírjába temetve szuny­­nyadtak, égtek és lázadoztak érzései : tíz esztendő óta. Végígvánszorgott most lehunyt pil­lái előtt ez a hazug örömökkel tele­aggatott tiz esztendő, fáradtan, ron­­■ gyosan és porosán, ez a tiz év, me­lyet a pókhasu Pusztay Bálint mel­­| lett töltött el. De amint gondolatai : most kíméletlenül felkavarták életé­nek minden titkát, minden legyűrt ' érzését, a jövő távlatában megleb­­bentették karvalyszárnyukat az el­következendő esztendők is, amelye­­: két ugyanígy fog itt átvergődni eb­ben a falusi kastélyban, a drága flandriai képek, selyemből szőtt bo­­j charák és a csodálatos márvány­­szobrok között, a fény és illat hi- I deg, mámortalan hűvösében, Pusztay l Bálint mellett. j — Borzasztó! — settent el a gon­­l dolat szája körül és megrázkódott... f A csend mintha megmozdult volna l körülötte, mintha a bútorok mélyé­­? bői, a sötét falakból, az ablakon át ij a csillagtalan égből, a kastély körül jí szomorúan gubbasztó jégcsapos er­­l dőkből áradt volna ide, csak azért, • hogy még félelmesebben hallhassa a szive zakatolását. összébb húzódott, majdnem ösz­­szezsugorodott a karszékben. Ujjá­­val lefogta a szemehéjját s ebben a lázas sötétségben olyan vakító tisz­tán látott most mindent. Ez a vad önsanyargatás friss életet borzolt idegeibe Mert ha már a szive mé­lyéről derülő boldogságot nem érezte tiz esztendő óta egyszer sem, leg­alább a boldogtalanságát érezhesse most, minél kegyetlenebből. Mert ahhoz volt ereje, hogy a boldogsá­gát akkor, tiz esztendő előtt pilla­natok alatt összetörje, de hol van most az erő, az akarat, hogy a bol­dogtalanság hínárjából kitépje ma­gát ? A hiú, gonosz, üres csillogás hínárja számára már ez az élet, amelyből nincs menekvés, amelybe egyre jobban belesüpped, melynek ; kénköves levegője elfullasztja min- 1 den szép, bársonyos, odaadó asz­­! szonyi érzését, minden rebe -ő, tiszta gondolatát, a legszebb álmokat, me­lyek csak a szerelem tüzében pá­ráznak fel. Pedig ez lenne az élet! Ez!... Ez! .. . Szája megvonaglott a fájdalomtól 8 pillanatra a fogain csillant meg a parázs bordó fénye. De a gondola taiba most belekapaszkodott, kemé­nyen, szinte pihegve és nem hagyta megpihenni a felvert idegeit. — Mert hogyan is volt csak? — perditette meg a verejtékes filmet — ... Igen, úgy volt, úgy történt minden, ahogyan azt ő akarta. Két férfi rajongott körülötte Pesten, az atyja házánál Az egyik a szép, szikár, barnaarcu színész, Holdobay Zoltán, a másik pedig az a kövér, vörösképü ember, kincsek, vagyonok ura, a köpcös Pusztay Bálint Esz­tendőkig tartó néma harc zaj ott le akkor a két férfi között. .. ő érette. De ez a harc kínzó és emésztő láng­gal perzselte az ő idegeit is Mert választania kellett Holdobay Zoltán és Pusztay Bálint között. Vad, fel­dúlt éjszakákat viaskodott át akkor a gondoltaival. Már úgy érezte ho*y elvérzik a szörnyű harcban és rombadől kürü ötté a világ... Végül Pusztay győzött. Ajkát dacosan összeszoritotta. ! — Dehogy ... én győztem! — lobbant fel a gondolata. — En győz­tem önmagámon, az érzéseimen, a szerelmemen! Mert talán nem szerettek úgy még embert, ahogyan ő Holdobay Zoltánt szerette. De... szerette önmagát is. t A hiúságát, a fény után, a gazdag­ság után áhitozó makacs leikét, sőt ezt jobban, mint Holdobay Zoltán,. Talán ?... Legalább is így kell lenni, mert ezért győzött Pusztay... Ezért. \ Feleségül ment hozzá­• Tiz esztendőn keresztül a?ig rez­• dűlő gondolattá gyűrte le a Holdo­­: bay emlékét De most ... tíz év ■ után izét, illatát kezdi veszíteni ez l a körülötte ragyogó pompa, ez a ■ selyemben nyújtózkodó kényelem. » És a gazdagság, ez a kábító arany­csillár már csak úgy csillogott előtte, mint az üvegpor. Szomorúan, szürkén, tűz és meleg­ség nélkül ... De egyre színesebben, egyre mélyebben muzsikál a szivé­ben, az idegeiben, nappalainak bá­gyadt fényében és éjszakáinak titok­zatos csöndességében — az emlék. A múlt. Minden, ami elveszett. ... A kályha mélyén lángrakapott egy üszkös hasáb és halkan, lágyan, mint távoli zene, duruzsolni kezdett a tűz. Hátradőlt a karszékben. Lábát egymásra rakta és lelke elpihent a múlt taván ringatózó gondolatokban. ... Holdobay Zoltán... — Mintha maga előtt látta volna most a min­dig bus, szép, barna arcát, a széles, I erős vállát és mintha megcsendült . volna az az arany mélyen zengő hangja, melytől a szive mindig bol­dogan és félénken felreszketett. Mert ilyen volt a hangja, mint amilyennek most itt a szoba messze­­nyuló csöndjében hallja. Valahonnan a múltnak egy könnyesen boldog percéből rezeg az most vissza, fris­sen, tisztán, szerelmesen, bujtogató, meleg, zengéssel. De merről?... Honnan? Gondolkozni kezdett Átkutatta lónysága utolsó esztendejének min­den óráját. Szivére mámorosán fel­­pirosló pillanatok, fájdalomtól ros­kadozópercek emléke röppent vissza. Feltűntek melegfényü őszi délutánok a budai korzón, majd a báli éjsza­kák fehér selyemfátyla libbent meg, dallamok és táncok ritmusa zsongott, aztán meghitt órák finom hangula­tát szűrte a múlt, Jeányszobájíból, a zongora mellől És már száz vál­tozatban csillant meg és rebbent föl a letűnt szép élet, amely akkor aranyszálakkal szőtte át a jövőt az ő számára és Holdobay Zoltán szá­mára. És feltűnt egy meleg, párás tavaszi alkonyat.. Mar«itsziveti pádon ült; a sáfrányszinü, könnyű selyemruhá­jában, frisslombu fák alatt és mö­götte állott Holdobay. Közeíhajolt hozzá, — Az enyém vagy Sárikám, az enyém leszel, most, holnap, vagy amikor akarom. Az enyém leszel, csak az enyém, örökre.. . így mondta, igy suttogta remegő, meleg, szinte lázas hangon, úgy, aho­gyan csak ő tudott beszélni. Az asszony szeme most fölragyo­gott, Arcának halvány színére bibo­­ros, forró pir futott és mosolyogva hátrahajtotta a fejét, úgy, mint ak­kor, ott a Margitszigeten a pad támlájára, — Szeretem magát... őrülten szeretem, — suttogta hátra — ta­lán ... talán áldozata leszek — és remegve nyúlt hátra, hogy magához vonja a Holdobay kezét ... És eb­ben a pillanatban úgy érezte, — 6, jól emlékszik, — hogy Holdobay győzött Pusztay fölött. ... Orrcimpája most megremegett, mintha a Márgiísziget földjéből fel­­párázó májusi eső illatát érezte volna. Arcán izzó vonalak csillog­tak át, majd szája, mint finom ru­­bintcsésze, szomjas mohósággal pi­rosán kinyílott. — Zoltán ... — súgta bele a szoba forró csendjébe — Zoltán ... magára várok ... — ismételte búgón, mele­gen, bársonyosan és amig karja kér­lelő áj tatossággal tárult szét, idegein végiglobbant a tűz, szeme könnyes odaadással meredt a Zoltán szemébe s lelke átolvadt abba a csodálatos 'Vörös fénybe, amely a kályha öblé­ből egyre dúsabbac áradt felé. Mélységes csend lett. ... Künn a zárban kulcs csikor­­dult... Nagyot csapódott az ajtó. Az asszony íölrezzent... Kitágult szeme a sötétre meredt és ijedten figyelt. Hangot hallott. •. Pusztay jött haza. — Is-tc-nem I — pihegte és hirte­len becsapta a kályha ajtaját. A nyakleves. Irta: Tímár József, A nemzetes ur papucsban jött ki az oszlopos tornácra s dühösen rúgta el az ajtóból sáros csizmáit, melyek azonmód voltak ott, amint tegnap este az öreg Mari néni kikészítette Jánosnak kisubickolás szempont­jából. A gyönyörű tavaszi verőfény kö­rülragyogta a nemzetes ur ezüstfehér haját s rózsaszínű pirt csókolt az orcájára, mégis — úgy lehet — in­kább a haragtól volt piros az öreg ur. — János! — harsant végig a hangja az udvaron. Semmi felelet. — Já—á—nos! — kiáltott ismét a nemzetes nr. Csend. — Hejnye a süket mivoltját ennek a fickónak, tán a fülére ült ? — mér­gelődött az öreg ur és hátracsoszo­gott az istállóba. János azonban nem volt ott, csak a lovak dobogtak türelmetlenül, mintha ma még nem ettek volna. A nemzetes ur benézett hozzájuk. A jászol üres. Nyúl bele, hogy nedves-e? Tiszta száraz, — Ezek ma még nem is abrakoltak. — Hejnye a gazfickói Mérgesen fordult ki az istállóbó s kicsoszogott a kapuba. Lenézett a kúthoz. Hát ott hancurozott János két fehércseléddel a kutnál. Ráharsant keményen. — János! János megfordult és még mindig nevető pofával mondta: — Itt vagyok, instálom! — Azt látom, te lókőtő, de hát a

Next

/
Oldalképek
Tartalom