Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)

1926-11-06 / 133. szám

8. oldal.

izzólámpa a legjobb, használatban a leggazdaságosabb. Kapható

nagyban kicsinyben

„ELEKTRA“ Jókai-ucca 13.

rom haladásáért és fejlődéséért tenni és dolgozni kész Jó részben még ma is ragyogó közéleti nevek viselői, részben felejthetetlen emlékek kegyeletes tárgyai: Konkoly Thege Miklós, a nagy alapitó, Bonez Ödön miniszteri tanácsos, Kollányi Miklós jáki apái. prelátus kanonok, az országos Széchenyi könyvtár igazgatója, Takáfs Sándor, a hires történettudós, Erdélyi Pál egyetemi tanár és könyvtárigazgató és a komáromi könyvtár nagy Mecénása, az öreg Szinnyei József, a legnagyobb komáromi lokálpalrióta Budapesten, aki a magyar bibliográfia ősz mestere, és mások készségesen állanak élünkre, hogy hozzájuttassák Komáromot a kulíurházhoz, ezt a várost, mely irodalmi és történeti tradíciókban olyan kit merithetetlen és amely oly gazdagon ajándékozta meg nemzetünkefényes és ragyogó nevek hordozóival, az volt a törekvésünk, hogy monumentális emléket állítsanak a Kultsár Istvánok, a Ghyczyek, a Szinnyeiek és Beöihyek földjén, amelyet megszenteltté tett Jókai nagy neve. Erre emlékezett akkor itl mindenki, aki csak nemrégen hagyott árván bennünket, szülővárosának gyászbaborult népét,

A kulturháznak szinte, lehetetlen is volt meg nem valósulnia ezek közölt a kedvező körülmények között, ha ilyen súlyos egyéniségek akarták azt és nekünk, akik a tervezgetés munkájától kezdve résztvettünk e mozgalmakban, könnyű volt a dolgunk. Mi elgondoltunk, szépet és nagyot akartunk a kisváros keretei közé emelni és igy nyert beigazolást a közmondás- in magnis et voluisse sat est. Maga Komárom város legszebb telkét, a felszabadult kisgimnáziumot adta át a kulturház céljaira, azt a házat, amelyben a nagy Révai Miklós és Czuczor Gergely, a hirneves költő és Kultsár István, nemzeti irodalomunk e hasznos tagja tanítottak egykor. Kicsi ház volt ez, sülyedt, földszinles külsejű, kopott léckerítése a szegénységnek volt a jelképe, sötét folyosóira alig hatolt be a napfény, de mégis büszkén elmondhatjuk felőle: parva domus, magnum ingenium, mert ebből a kis házból annyi fényesség áradt a nemzetre, annak oly sok jelese került ki ezek közül az alacsony falak közül, hogy alig tudjuk számontartani Hiszen itt minden darab vakolai és tégla nagy emlékeknek volt a hordozója és árnyékukban az ország nagy irói tudósai, művészei, politikusai bontottak szárnyat.

fl röuid haj küzdelme a hosszú hajjal.

Nappal rövid, este hossza hajforma a divat Pdrísban.

A hajformák divatja gyorsan változik, A női társadalomnak nagy eseménye most a rövidhaj-hosszuhaj kérdése s ezzel a divatváltozássa! összefüggő kérdések annál is inkább érdeklik a nőket, mert a fordulat igenis megtörtént: a hosszuhaj kezdi visszahódítani magának a női fejeket s világszerte nagy az izgalom, vaijon a nők által kedvelt rövidhaj, avagy a férfiak áital pártolt hosszuhaj viszi-e el a divat pálmáját.

Más professzor uj haj festőszert talált fel. Ez a hajfestőszer, amelyet Hanné l’Orientol néven ismernek Párisban s a kontinens sok más metropolisában, a következő kedvező tulajdonságokat tudja bebizonyítani magáról a többi hajfestőszerrel szemben.

Komáromi Lapok

Az Henné i’Orientol nem vegyiszerekből készül, mint a többi hajfesték valamennyije, hanem gyökérnedvekből, tehát nem mesterséges, hanem természetes hatású

A vegyiszerek többé-kevésbé mindig mérgező hatással vannak a fejbőrre és magára a hajra is, mig Mas professzor hajfestékével akár sebes fejbőr esetén is meg lehet festeni a hajat, a nélkül, hogy a legkisebb ártalmat is okozná. Az eddigi vegyiszeres hajfestékek pedig a sebes fejbőrön kivétel nélkül mindig vérmérgezést okoznak.

Az eddigi hajfestéseknél elkerülhetetlen volt, hogy a haj ne kapjon valamelyes vöröses árnyalatot. Az Henné l’Orientolnál tiszta, természetes színeket kapunk.

Megemlítésre méltó jelenség, hogy a festett hajra legtöbbször a laikus ember is, de a szakértő mindig és mindjárt ráismer, mig Mas professzor szerével, ha befestették valakinek a haját, még a szakértő sem ismeri fel a haj festett voltát.

Haszna még az uj szernek, hogy nemcsak haj mesterek, hanem maga a közönség is alkalmazhatja. Por és folyadék alakjában állítják elő, porban a hajmesterek alkalmazzák, a folyadékot azonban a közönség is használhatja.

Tapasztalat szerint az egész világon sikerei vannak a hosszú hajforma ostromának a rövid haj ellen. Párisban a nőknek csak hatvan százaléka hive a rövid hajnak, a többi már a hosszú hajnak esküdött föl. Egyébként este divatos nő csak hosszú haj formával látható. A társaságbeli párisi nő ha nappal rövid hajjal jár is, amit a nők egy kicsit a higiéné miatt, egy kicsit kényelemből szeretnek, este csak hosszú hajjal jelenik meg a színházban, vagy bárhol másutt, ahol reprezentálni ke!!, ha mindjárt egy kis hajtoldás árán is. Ez pedig a hosszú hajforma teljes erkölcsi diadalát jelenti, úgy, hogy a nappali győzelem sem késhet már soká, habár az is bizonyos, hogy a rövid haj éppen az előbb említett nagy népszerűsége miatt sohasem lesz teljesen kiszorítható a divatból.

Lerakat KUBÁNYI drogéria

Komárom, Nádor-u. 8.

A diadalmas férfi.

Irta: Mados György.

Hajnalodon... A nap tüzet szőrt a megvilágosodó sziklaormokra, vörös lángokat, melyek uj életet perzseltek az éjszaka kövér nyugalmától felfrissült izmokba. A nagy fényesség végigömlöít az erdők lombóceánján, az alvó csendet az égzengés harsogásával szakította föl valami irdatlan fenevad s az ébredés zaja már szakadatlan hullámzással tört elő a völgyekből.

Az Ember is megmozdult a sziklabarlang homályában. Felült a rőzsecsomókra ágyazott vackon, ásított, nyújtózott, majd talpraállolt frissen, jókedvvel és sebtiben magára öltötte a farkasbőr curtdráját, amelyből izmos karja és barna lábszára szabadon maradt. Bozontos haját és hosszú, kócos szakáliát ujjaival simára cibálgatta s közben a barlangnyiláson kipillantott az égre... Nagy, rejtelmes tüzü szeme a hegy mögül kibukkanó csodára ámult, a lángoló korongra, amely mindig ilyen vörösen kél és ha már elpazarolta fehér tüzéf, ugyanilyen vörösen nyugszik el.

Megmérhetetlennek és felfoghatatlannak tűnt neki ez a fényes csoda.

— Talán rokona is a véghetetlen és örökhatalmu isteneknek — gondolta és amint most erre a gondolatra rányugtatta elméjét, a megalázkodás meleg nyugalma ömlött el a szivén.

Kőbaltáját, melyet éjszakára feje mögé szokott állítani, kézbevette és kifelé indult. Oldalt, a barlang túlsó szögletében az Asszony még aludt édesen, szelíd nyugalommal, mint fáradt madár szivében a dal. A hiuz- és nyeslprémből tákolt takaró elborította

az egész tesiet, csak a zuhatagos fekete haja omlott ki alóla.

Az Ember megállott. Forró szeretet sugarazta orcáját és-szeméből meghatott gyöngédség mosolygott, amint az asszonyt nézte.

— Alüdj, álmodj illatos mézről, fehér husu halról, vadkanpecsenyéről — küldte felé a szive melegéből fdáhitoző gondolatait és lábujjhegyen, óvatos léptekkel, nesztelenül bujt ki a sziklarésen.

A barlang előtt megállott. Nézte az eget, a kitáruló boltozatot, majd a völgy végétől messze nyúló síkság felé fordult, a mindenség szűz pompájában ragyogó föld felé, amely csodálatos és megismerheíetlen titkokat rejtegetve tűnik át a messzeségbe, amelyen hegyek, erdők, vizek vannak, bozontosszőrű, dühös vadak, amelyekkel küzdeni kell, de küzdeni keli érettük is, ha jó falatot akar.

Az erdő lombterebélye fölött itt is, ott is madárszárnyak villantak. Jól látta innen a magaslatról, hogy a közeli patak partján felnyujtóznak az óriási hüllők és a gigászi testű, idomtalan dinotheriónok a fény felé nyújtogatják tönkfejüket, de a viz szélén az apró ragadozók is éhesen leselkednek a friss zsákmányra.

Minden a küzdelemre készült.

Az Ember a kőbaltáját nézte. Uj balta volt.

— Finom, éles, biztos kis szerszám — gondolta, — barna sziklából van, bátor, kemény és szikrázó az ülése, csontot tör, lékei hasit, élelet olt minden suhinlása... de igy ke!! I így, mert a vadkan agyara sem agyagból van, de a farkas foga se puha almabél... ám, jó lesz ez másra is, jó lesz... mert ha kell, ha mégegyszer az a ró ka fejű ember erre jön...

Szivét most hirtelen meghódította és iángbakapta az asszonyféltés dühe és a kitódulni akaró hang a torkába szo rult. Két ökle közé kapta a balta nye* lét és fenyegető, vad mozdulattal fordult a patak felé, melynek túlsó partján a szomszédos törzs vezére lakik.

— Ha mégegyszer az a rókafejü közeihajol az asszonyhoz, ha mégegyszer rámosolyog és dalt susog neki, akkor ., belénémitom a hangot! — sustorgott benne az indulat.

Keserű érzés szaggatta. A szive úgy döngöti, mikor arra a másik Emberre gondolt, hogy felüvöltött fájdalmától. Pedig nem félt a Másiktól. Csak olyankor jutott ; eszébe, ha véletlenül barlangja irányába pillantott . . . Mert hát ki az, mi az a Másik? . . . Egy horpadímellü, girhes, csenevész kórószái, aki csak gyümölcsön és olajmagon él, mert hollra riad a vadnak még az árnyékától is ... lusta, mélázó, csavargó, aki csak kóborol, aki csak naphosszat a hátán fekszik és nézi az üres eget, a szaladó felhőket, hallgatja a madarak énekét és ő is . . . dalokat dudoi, a virágokról, a kövekről, a csillagokról, az asszonyok hajáról. De ... az aszszonyok olyan áhítattal hallgatják ezeket a dalokat, mintha csak a szivüket simogatná velük.

Elborult az arca. Arra gondolt, hogy az ő asszonya is szereti hallgatni azokat a csipogó, szellőazavu kis dalokat, amelyek nem mondanak többet, mint mikor kipattan a jácint bimbója, vagy amikor lehull az almavirág. De hallatukra mégis főiderül az asszony arca és meleg fényesség ül a szemébe.

Tehetetlen dühe kidagasztotta izmait. A baltát szorongatta.

— Majd ez! — villant rá a durva kőszerszámra, de amint lekuporodott a barlangnyilás mellett egy fatönkre és fölnézett az égre, a csipkefodru szelíd feihőszárnyakra, azok utján a gondoltai is messzeszáilfak.

Maga elé bámult. Homályos, alig érző sejtések bizseregtek homloka mögött. Eipillantoít az oldalt felmeredő sziklafaira, amelybe régebben üregeket vájt. Kerekre nyiít, áhiiatos szemmel nézte az üregek polcaira áiiitoit kőkelyheket, a kovából faragóit tulipánvirágokat, a gyümölcsös ágakat ábrázoló kőkoszorut, a szikladarabokra vé seit borostyán és füzfalevélmusírákat. melyek annyira az élet teljességével valók, mintha nem is az ő vésője és baltája kalapálta volna rájuk a finom vonalakat és a meleg domborulaíokat.

— Szebb ez, mint a dali — ragyogott fel agyában a gondolat — ... szebb, mert kőbe elevenedve izzik azok-1926. november 6.

ban az én gondolatom és szerelmetes dal rajtuk minden nyoma a kőbaltámnak . . . Csak tán az asszony nem érti? . . . Nem érzi, nem látja ...

A polcok falé óvakodott, halk, lassú léptekkel, mintha féltené a kavicsok zörrenéséiől a gondolatai szépséges csöndjét. Nézegette a kőkelyheket, elandalgoit a vésett virágokon s a vajúdó, lázas pillanatok gyönyörét újra átélte, mint akkor, amikor kiformálta azokat. Büszkeség tükröződött orcájáról és szeméből a müvében gyönyörködő Alkotó szelleme villágitott. De a szeme mélyén ott tündöklőit a diadalmas gondolat is, a teremtő gondolat, amely legyűrte a holt anyagot, ás megtestesülve a kő kehely és kovából faragott virágok finom vonalaiban, már kéklő magasságban áll az emberi dolgok fellett.

Előrehajolt, hogy a kehely szájáról lekalapálja az érdes csúcsokat, de a fejét hirtelen hátrakapta, mert mögötte nesz szitáit, halk hangok röppentek, majd megcsörrent a kavics.

Az asszony bujt eiő a barlangnyilásból és kiszököt a napsütésre.

Szembe állt az Emberrel.

— Ó, boldogság az éleit — áradt ki szivéből a lét tengerré dagadt gyönyörűsége és karját feje fölött össze fonva, testét a sugárzó fényben fürdetve felnyujtózott.

Az Ember arcán áhítat és mámor reszketett.

— Szebb vagy, mint a nap felé áhi tozó virágl — rebegte és karját kitárva előre lépett, az asszony felé, hogy leboruljon a földi teremtmények e leggyönyörűbb éréit gyümölcse elé. Dl* ebben a pillanatban úgy érezte, hogy sugallat szállolt a leikébe, valami ki;ázadó vágy döngeti a szivét és legyőzhetetlen erők feszitik alkotó munkára az izmait. Úgy hallotta, hogy valahonnan a kéklő ffiindenségből, vagy talán a tulajdon szivéből parancsot harsog egy dallamos torok: — Ember, dörzsöld ki szemedből az üres gyönyörködés szivárványát és állj a sziklakő elé, vedd a vésődet, vedd a baltádat és faragd meg asszonyod bálványképéf! A szépség e'mulik, elvész, lehull, mint a gyümölcs, ha átérte a nyarat, meghal, de a kő időtlen-időkig őrzi diadalát . . .

E pillanatban az Ember lelkében már virággá paitant a teremtésre vágyó gondolat, a baltát markoló öklében már izzóvá fűtötte a vér és csillogó szeme a barlangfalból kimeredő embernyi szikiaíömböí mustrálta.

— Kemény, zengőielkü kő, baltám alá való, ez jó lesz, — örült a közeli munka örömének és visszapillantott az asszonyra. Szólni akart, de a szavak egyetlen lánggá lobbantak össze a torkában s amint a kék tengerré fényeseden égre felpillantott, szemét a vakitó fénytől összekapta, de a képzelete megelevenedő világosságában már az aszszony szobrát csodálatosra teljesedve maga élőit látta.

— Szebb lesz, mint a dali — lángolt ki belőle a kiáltás és kifeszült mellel. dacosan odaáliott a sziklatömb elé.

. . . Lent a völgyben, a fölvert er dőkben, a kitáródott hegyeken már véresre öklözte a föld élőlényeit, javában állott a falatért való dühös küzdelem. És most az Ember is megkezdte harcát az — asszonyért.

Mikor munkába kezdett, a barlang előtt lombosodé fa még virágjában állott s most, amikor gyönyörűséges vajúdások uíán alakot adott a dermedt kőnek, már pirosra érve duzzadozik ágain a gyümölcs. De fáradhatatlanul, raegindultan, lobogó gyönyörrel döngette, kalapálta, véste tovább a sziklát. Olykor- oly kor megállott, háiralépeit és csillogó szemmel, tekintetének ölelő forróságával nézte az egyre élettel lel-