Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)

1926-10-09 / 121. szám

6. oldal.

Komáromi Lapok

1926. október 9.

FERR0N1A

ELEKTROTECHNIKAI VÁLLALAT ÉS MÉRNÖKI IRODA.

llové Zárnky (Érsekújvár) K' inárorai-u. 10.

Tervek mérsékelt díjazás mellett, költségvetések és szakszerű felvilágosítások díjtalanul, eszközöltetnek. Ugyanott RÁDBÓ felvevő állomások beszerelése és javítása. Legjobb anyagok! Szolid árak!

m

578

Cégtársak:

Dipl. Ing. Mandler I. Schmidt Gy. és Szénássy I.

azt hitte, hogy baleset áldozata lett a nagytudományu amerikai professzor. Dr. K<iud Rasmussen táviratából világossá válik, hogy a szerencsétlenség hire nem felel meg a valóságnak.

Marvin professzort, többek között, két eszkimó kisérte el. Az egyik neve Kudiuktu, a másiké pedig Inukcsu. Ez a két eszkimó még ma is él. Rasmussen mind a kettőjükkel találkozott a Sarkvidéken s hosszasabban beszélgetett velük.

Kudíukíu két évvel ezelőtt áttért a keresztény vallásra. A hittérítő megmagyarázta neki a keresztény vallás lényegét, — amely többek között azt jelenti, hogy az elkövetett bűnöket meg kell gyónni.

— Nem lehetsz addig keresztény — mondotta a hittérő az eszkimónak — amig összes elkövetett bűneidet nekem el nem mondod. Csak ha meggyóntál, akkor léphetsz be Krisztus országába.

Kudluktu napokon keresztül gondolkodott a hittérítő szavain. Amikor megint felkereste a hittérítőt, Kud!uk!u térdre esett és igy szólt:

— Szent Atyám, hát csakugyan be kell számolnom minden tettemről?

A hittérítő szelíden megsimogatta az eszkimó fejét é3 igy válaszolt:

— Mindenről, édes fiam, mindenről. Az Ur kegyelme végtelen! Akármekkora bűnt követtél el, ha őszintén megbánod ezt a bűnt, akkor mindnyájunk jószivü Atyja megbocsáthat neked. De először könnyíteni kell lelkeden.

Az eszkimó átölelte a hittérítő lábait és görcsös zokogásba fakadt.

— Én gyilkoltam, gyilkoltam! — szólt omló könnyek közöit.

A kenyér miatt...

A hittéritő tőle telhetőén vigaztalta, legyen erős és mondja el, mi nyomja a szivét. Kudluktu e szavak hatása alatt elbeszélje, hogy Marvin professzort ő gyilkolta meg.

— Úgy történt a dolog, — kezdte — hogy az én barátom, Inukicsu, eltévesztette az utat s nem jött oda, ahova Marvin professzor meghagyta. Emiatt a professzor nagyon megharagudott. Rárivalt az én barátomra s össze-vissza szidta. Azután azt parancsolta neki, hogy maradjon ott, mi tovább megyünk s nem hagyott neki semmiféle élelmiszert.

Kudluktu megint sírásra fakadt és csak percek múlva nyugodott meg.

— A professzor és kísérete tovább haladt afelé az állomás felé, amelyet Peary admirális kijelölt. Én is a kíséretében voltam Mindig az járt az eszemben, hogy Inukicsu barátom éhen fog veszni, hiszen nincs semmije, s egyedül van. Amikor én és a professzor néhány kilóméternyire előre mentünk, az a gondolat fogamzott meg bennem, hogy megölöm a professzort, akkor azután vihetek élelmiszert az én kedves bajtársamnak. Még néhány percig ide- oda fontolgattam s végül a professzor háta mögé settenkedtem s hátulról lelőttem azzal a revolverrel, amelyet a fehér emberek adtak nekem ... A holttestet azután beledobtam egy jégszakadékba.

A hittéritő, a gyónás meghallgatása után az tanácsolta Kudluktunak, hogy a polgári hatóságoknak is beszélje el az esetet, meri csak akkor könnyíthet egészen a lelkiismeretén.

Kudluktu ezt meg is tette, s igy jutott el a hir Rasmussenhez. Dr. Knud Rasmussen megrendülve hallgatta a tragikus történetet. Azonnal fölkereste Kudluktut, aki úgy elmondott neki mindent, mint ahogy a hittérítőnek elmondott.

A mi halászaink.

— Apróságok a régi halászéletből —

»Mikor a* úr Jézus maga a fő’dönjárt Bemegy a csénikba, beníz a »tat«* alá.

Kenyeret se talá’.«

(Régi halászlegenda.)

Hejh! ha mostanró! datálódnék e versezetnek származása, akkor „kenyér“ helyett alighanem „üres tarisznyáról" zengene az ének.

Mert bizony „megnehezült az idők viharos járása“ derék halászaink fölött. Azok voltak a szép idők, midőn százon felül rúgott a komáromi halászcéhtagjainak száma, mikor I. Lipóhól megnyerték a szabadalomlevelet, mikor Rákóczy és Bercsényi ízlelgették a komáromi halászok „köteles halait“ me\ lyek sorában legtekintélyesebb szerep a vizának, toknak, harcsának és süllőnek jutott.

Elmúltak a szép napok visszajöhetetlenül. Kiesett a halászat régi jó híréből. A mesteremberek száma alig néhányra olvadt le. Professzionatus halászlegény meg pláne nem is igen akad. A „talpas legények“ űzik úgy mellékfoglalkozásként — télen. Nyáron falusiak és másra nem alkalmas „Vágduna-melléki* legénykék sorából kerülnek ki.

Hajh! de másként volt ez hajdaná- I ban, még csak az én gyermekkoromban is. Messze földről keresték fel a „fiserkodók“ (halkereskedők) Komáromot és itt mindenkor bőven ellátott halpiacra, találtak. Zengett a vigság a Vágduna-, Kisér- és gombai-soron, a Tó- és Vizutcában — a halászok ez ősi fészkében — minden „halász-vasárnapon“ (pénteken),

A Duna, Vág, Nyitra, felső és alsó Zsitva csak úgy öntötték a halat. Pezs gett az élet a halásztanyákon, melyeket egyébként még ma is kedvtelve keres fel az „úri nép“, de a vágmeiléki „búfele jtő“ kben is,

A csillagos éjszakák csendjét hajh 1 de sokszor verte fel a nóta:

»A halásznak jól vau dolga,

Egy tanyáról a másikra Famohából tüzet raknak,

Mellette ott pip&zgatnak.

Még a halak süldögélnek,

Mellette pipázva ülnek!*

De azóta sok viz lefolyt a Dunán. Nagyot fordult szerencséjük kereke. Azelőtt gondtalan „pipaszóval“ nézték a világ folyását, ma pedig őket „pipálta le" a világ.

Fogynak számban és jóllétben. Nyomja őket is a gyáripar (a gőzhajózás). A folyamszabályozások mián pedig nem talál „szüiővizére“ még a hal sem.

Azelőtt, ha kérdezték a halászt — Van-e hal?

— Van elég a Dunába I — volt a válasz.

Ma ez is átváltozott.

— Nincs még talán a Du.iába se,

— mormolja az üres „letartás“ fölött boszankodó „középső legény“ és a „farhámját* „szógapá’czájával" együtt mérgesen földhözvágó „laptáros“.

Hajdanában ilyen kalamitás legföljebb csak akkor érhette a tanyavetőket, ha halászatra indulva pappal, vagy aszszonnyal találkoztak először, vagy déli 12 órakor vetettek tanyát. Most mindegy, ha zsidót látnak is. Már pedig ez szerencsét jelent. (Halász-babonák.)

Bezzeg nem is óhaj’oznak ám a leányok sem úgy a halászok után, mint egykoron, midőn még sok csókra termett ajakról zengett — szép énekszóban — e vágyakozás:

»Harmatos a kukoricza levele,

Bárcsak engem egy szép halász elvenne, Nem bánnám én, ha mindennap megverne, Csak a nevem szép halásxné lehetne!«

De hiszen a halászlegény sem fújja ám oly vígan, mint hajdan:

»Halász legény vagyok én,

Duna hátán járok én.

Két övedsS van a kezembe,

Barna kis lány van az ölembe 1*

Szomorú lett ma már a halászok nótája is. Nem zeng többé vigságról. Elegikus hangulattal szomorú románcokat szólaltat meg. Ezek borongós hangja jobban illik a mostani rossz

•»Tat* = ülésdeszka.

időkhöz, meg a búslakodó halászok lelki állapotához is.

»Sír a kis lány a Dunának partján, Mert elhagyta szeretője csalfán.

Ne sírj kislány árvaságod felett,

Majd meg segit a jó Isten téged.

De sz-remei '~-'-anyhalIá válni,

A T'SidUÓí a Dt;náv i járni,

Rátalálnék rizsám hálójára, Beszélhetnék véle utoljára.

A bús halász megveti a tanyát,

Búsan sétál a Dunának partján.

Soha . . . soha ily szomorú estét,

— Kifogtam a rózsámnak holttestét*

Vagy pedig, hogy:

íj »Három hete, hogy a Tiszát halásztam,

Könnyeimtől egy csepp vizet sem láttam;

Kifogtam az kedves rózsám kendőjét,

Zöld selyemmel rávarattam a nevét!*

Hát hiszen jobban is ráillik a mostani „halászvilágra“ a szomorú nóta, mert bizony most:

»Esik eső, fáj a szél,

Fázik a halászlegény,

Nincsen neki szűre, subája,

Beitta a komáromi csárdába.*

— Hát bizony gyérülnek az „arany ponylyok“, a halászok e hagyományos címerei. A meglevőket is rozsdaszinfi gyászba öltözteti az idő viszontagsága. Nemsokára már az a festett cimer is lomtárba kerül, melyen elnyeléssel fe nyegeti az egész „halász compániát“ ladikostul, hálóstul együtt egy hatalmas süllő. (Nagy Zsigmond, Nagy Károly hírneves csillagászunk testvére festette.)

Értéktelen festmény másnak; de nekem értékes emlék, mely egy emberöltőn át ékítette azt a sűíyedő kis házikót, hova leikemet a gyermekemlékek pillangó szárnyai gyakran röpítik...

— »Igénytelen ház, künn a város végén,

Hová a zaj csak eltörpülve ér,

Egy özvegy éldegél ott nagy szerényen...

No de ha nem is olyan „sorban“, mint régen volt, azért a komáromi halász most is messze földön hires jó halpaprikásáról, mely tagadhatatlanul legkiválóbb specialitása városunknak. Legalább a molnárcsuszának, fehér cipónak és eigánypecsenyének nem enged rangban elsőséget.

A komáromi halászok most is a legtypikusabb alakjai a dunai halászoknak. Jó Hermann Oltó bátyó is ezeket választá mintaképül egy Magyarország halászatát ismertető nagy müvében.

Mintaképei is a derék, jó embereknek. Kevés beszédüek, majdnem szótalanok. Harapófogóval kell belőlük a szót kivenni.

Nohát majd beszélek én helyettük az ő érdekes dolgaikról, szokásaikról jövőre még többet, ha mindjárt kiteszem magamat annak az ősrégi „halászkeresztelői“ áldásnak is, mely ilyenformán kezdődik:

»övedző nem törő,

Gúzs nem szakajtó,

»Alattság«* után nem fuUmodó Huncut akasztófára való!*

A löbbi azután — deákul van. :53í$

Orion.

♦^Vékony, ladikvontató kötél.

Aktuális furcsaságok.

Teszem fel:

1. ha a szabó nem szabódik a részleifizetéstől,

2. ha cipészt a kaptafájánál magasabb ambíció sarkal,

3. ha a bőrkereskedő rossz bőrben van,

4. ha a szakács ebéd helyett terveket főz,

5. ha a dijbirkózót a gond két vállra fekteti,

6. ha festő hitelezője előtt ecsetelni kezdi anyagi helyzetét,

7. ha a bicsérdista dacára a beígért hosszú életnek, idő előtt fűbe harap,

8. ha a koptalónő maga is ennivaló,

9. ha a futóbajnokot utoléri a nemezis,

10. ha a csillagászt elhagyja a szerencse csillaga,

11. ha a kőtörő az élet problémáján töri a fejét,

12. ha a pék a kenyere javát megette,

13. ha az államférfiu még kapuzárás előtt kijelenti, hogy: haza mindenek előtt,

14. ha az iró tárcája tele van — gondolatokkal,

15. ha a kiadó kiadja — lelkét.

16. ha a postán valaki feladja a reményt,

17. ha a fogorvos fogához veri a garast,

18. ha börtön lakója a szerelem rabja,

19 ha a táncmulatságon a bicsérdista nő petrezselymet árul,

20. ha a politikus nő rossz párti,

Végezetül:

21. ha a humorista a viccekben

nem ismer tréfát. DIMI.

MEGÖL

LEGYET, MOLYT, POLOSKÁT, TETÜT, SVÁBOT, BOLHÁT, SZÚNYOGOT, HANGYÁT stb.

HATÁSA GARANTÁLT!

V* literes üveg szájfujtatóval . . . . . .Ke 24'—«

1 drb. kézipermetező . . „ . ................Ke 36'—.

Mindenütt kapható. Vezérképviselet Csehszlovákiáb an:

PRÁGA I., Krizovnická 3.

Telefon 312-1-1.

A furfangos impresszárió.

Csodálatos leleményességgel szedte rá egy színházi impresszárió Lublin város közönségét, Uriási plakátokon Chaliapin fellépését hirdette. A művészi esemény bejelentése nagy port vert fel a lengyel városban, mert hisz: a lengyelek köztudomás szerint nagyon szeretik a zenét és éneket.

Az impresszárió értett a reklámcsináláshoz. Harsogtak az újságok és pár óra alatt mindenki Chaliapinról beszélt. Amikor végre elérkezett a jegyeladás kezdete, már az egész város izgatottan tolongott a pénztár körül. Tudta^ az impresszárió, hogy igy fog történni.

Alig adott el a pénztár nehány jegyet, kifüggesztették a táblácskát: „Minden jegy elkelt.“ Csüggedten, szomorúan áldogáltak a jegyostromlók a pénztár előtt. Nem sokáig tartott azonban bánatuk, A pénztár körül csakhamar megjelentek az impresszárió emberei és 50 százalékos felárral eladásra kínálták „saját" jegyüket. Kapkodták. A jegyek 80 százalékát 50 százalékos felárral adták el az impresszárió emberei.

Másnap kellett volna fellépnie Chaliapinnak. Délután az impresszárió „szomorodott szívvel jelentette, hogy a nagy művész hirtelen beteg lett és nem léphet fel. A jegyek árát mindenkinek visszafizeti a pénztár“.

És tényleg visszaváltottak minden jegyet. Természetesen a felár tekintetbevétele nélkül. Ezreket szerzett ezzel az egyszerűnek látszó trükkel az impreszszárió. Mondanunk sem kell, hogy szó sem volt Chaliapin komoly szerepléséről és hogy a nagy művésznek egyáltalán semmi tudomása nem volt arról, hogy nevét ilyen formában használták ki.

HIBEK.“

— Jászai Mari temetése. Csütörtökön temették el a magyar színművészet halhatatlan képviselőjét, /ászai Marit, a Nemzeti Szinház örökös tagját A nemzet halottjaként temette és koszorúktól s virágoktól elborított ravatalát a Nemzeti Szinház előcsarnokában állították föl, ahova csütörtök délelőtt ezren és ezren zarándokoltak el, hogy búcsút vegyenek a Nagyasszonytól. A ravatalon elhelyezett rengeteg koszorú között volt a kormányé, a fővárosé, a Petőfi Társaságé, a Nemzeti Színházé és a magyar közélet író és művészvilág reprezentánsaié is. Délután fél 3 órakor kezdődött a temetés, amelyen tízezrekre menő közönség vett részt A kormányzó