Komáromi Lapok, 1926. július-december (47. évfolyam, 78-155. szám)
1926-07-10 / 82. szám
2. oldal. Komáromi Lapok 1926. július 10. íPOLIO’ Iliiig! utolérhetetlen minőségével nynjt. g == MINDENÜTT KAPHATÓI =■ hasonló értelemben tett felszólalása után szavazásra került a sor, melynek eredménye lelt, hogy az előadói ]avaslat mellett 5, ellene 4 biz. tag szavazott. A II. csoportba tartozó 20 kérvényező kérelmének elutasítását javasolja elnök, mert bár vannak közöttük csehszlovák állampolgárok, kérelmeiket nem szabályszerűen adták be. A bizottság felvételüket elutasította. A III csoportba tartozó 5 személy maga kéri felvételét, a IV. csoportba tartozó kérelmezők hozzátartozóik felvételét kérvén, kérelmük, tekintettel arra, hogy minden kellékkel kérelmük felszereltetett, a bizottság a választói névjegyzékbe való felvételüket határozta el. * A város lakossága körében nagy felháborodást keltett a bizottság elutasító határozata azokkal szemben, akik a városnak régi, évtizedes lakosai, s a város nagyobb s régi j adófizetői közé tartoznak. Különó- J sen igazságtalannak minősítik a bizottság véletlen többségének állásfoglalását most, midőn az uj állampolgársági kérdés rendezést nyert. A bizottsági határozatok természetesen meg fognak felebbeztetni s joggal remélik a visszautasítottak, de az egész lakosság is, hogy végre a törvénynek érvényt is tud szerezni, ama, az egész város nyugalmát veszélyeztető munka ellen, amelyet egyes soviniszták s alkalmi konjunktúra társaik az itteni magyar őslakók ellen eddig is folytattak. lila a Mim íÉlif ól. Egy francia tábornok uj háborút jósol. Owen oklahatnai szenátor már 1924- ben felszólalt, indítsanak nemzetközi nyomozást a világháború kitöréséért való felelősség megállapításáért. Újabban a revizionista elmélet hívei elindították az amerikai tudományos folyóiratokban a háborús történelemirás lavináját, levéltárak titkos aktái, diplomáciai iratok nyíltak fel. Fay tanárnak tanulmánya megszólaltatta a francia revizionisták egyik vezető publicistáját: Georges Demariialt, aki a versaillesi béke legnagyobb hazugságának mondja, hogy a háborúért egyedül Németország felelős. Francidország bűne. Demartiat szerint Franciaország a hibás, hogy a viiágháboru kitört. Nem ok nélkül mondta Clemenceau, akt sem Istent, sem ördögöt nem hisz, hogy ez egy keresztes háború volt, megjelölve a keresztes háborúk ostoba és véres misztikusságával. Meglepő, hogy a repülőkorszak embere milyen Kevés éleslátást tanúsítóit a múltban. A francia kormány félrevezette a népet: „Jaie, Németország feldúlta Európa békéjét — mondták — rabszolgát akar az emberiségből.“ Ez a háború nem végződhetett »megbeszélt“ békével. Ki Kellett végezni a szörnyeteget, ne legyen képes hasonló gonoszságra! Ilyen körülmények medert Németországnak utolsó lehelletig folytatni kellett a háborút. Bernard Shaw szerint Németország mindent elveszthetett, semmit nem szerezhetett, ellenfeleinek azonban szükségük volt a háborúra Konstantinápoly, Alsace bírásáért, a tengeri hatalom megtartásának fölényéért. Nem igaz, hogy Németország egyedül felelős a háborúért, — mondja a francia iró — mert Oroszország mozgósított minden ok nélkül s ő volt a főbünös. M. Fahre Luce „La Victoire“ cimü könyvében igazat irt: A központi hatalmak megcsinálták a gesztust, ez tette lehetővé, az antant pedig-viszonozta azzal a mozdulattal, mely szükségessé tette a háboiut. M Renouvin francia iró szerint a központi hatalmak beleestek abba a hibába, azt hitték, Oroszország megengedi Szerbia megsemmisítését. De hát akarta-e Németország Szerbia megsemmisítését? Az orosz mozgósításra nem volt ok, mert Ausztria csak biztosítékot kivánt Szerbiától, hogy megszünteti a monarchia létét fenyegető aknamunkáját. Németország visszariadt a háború gondolatától, mikor'az orosz mozgósítást látta. Németország egyedüli felelősségét kimondani annyi, mint egy uj Dreyfus ügyet hozni. A locarnói egyezmény 231-ik cikkelye hallgatólagos eltávolodást jeleni a versaillesi békétől, mint a Dreyfus „pardon“ hallgatólagos ártatlanságát jelentette az árulási vád szereplőjének. De ez nem elég. Szükséges a versaillesi béke ünnepélyes revíziója, fálredobása a hamisításnak, hazugságnak, mert az ántánt résézről Németországot, mint a háború szemzőjét szerepeltetik. Mivel az emberek mindé nütt egyformák, lehetséges, Németország is hasonlóan cselekedett volna, mint az antant, de ezért nem lehet Németországot jobban elítélni, mint amazokat. Asquith volt miniszterelnök abba a hibába esett, mint Poincaré háborús könyvében, hogy a háború a demokráciáért folyt. Az antant generálisoknak nincs joguk a dicsőséget, az antantpolitikusoknak az ártatlanságot követelni a háborúért. Gerard volt amerikai német követ véleménye. James Geratd, Németország volt amerikai követe, Demaríial véleményére csak ennyi súlyt helyez: „íme, egy francia, aki nem hiszi, hogy Németország bűnös“. Azért, mert Dreyfus ellen igazságtalan Ítéletet hoztak, nem lehet kimondani Németország ártatlanságát. A háborúért való felelősség kétoldalú. Az általános felelősség az uj területeket szerző Európára tartozik. Ez ZONGORA Harmóniám raktár ér épitS intését # Használt zongorák, p i a n 1 n ó k újak 6500 K-tóL kezére. -Paritás és hangolok lelkiismeretesen és szakszerűen. Haszaált zongorát napi áron átvétetnek Schönhofer Vilmos Bratislava, Prímás-tér 1. sz. állította szembe a hármas szövetséget és az antanthatalmakét. Ez fegyverezte a népeket szárazon és tengeren. Németország „deklarálta“ a háborút, övé az általános és a német vezérkart terheli a részletes felelősség. A német nép tiltakozása az adagiri kérdés miatt fenyegető háborút 1911-ben elsöpörte, 1914-ben a népnek nem volt ideje tiltakozni. Ellentmondásnak látsrik, mégis ki kell mondani, a harmincéves háború félelmes emléke siettette a háborút. mikor a német népesség huszonnégymillióról négymillió főre csökkent. A régóta fenyegető háború egy gyors attakkal látszott megoldhatónak. A német vezérkarnak, a tényleges tiszteknek kellett a háború, mert társadalmilag, életszínvonalukat illetően viszszaestek a lateiner-pályán boldoguló német középosztállyal szemben, a jól kereső üzletemberek kerültek felszínre, a tisztikar vesztett pozícióját csak egy háborús sikerrel szerezhette vissza. Oroszország és Franciaország javára 1914-ben tulkorainak látszott egy katonai siker. A Zeppelinek, tengeralattjárók, a 42-es nyörnyeteg, á gázbombák, a nehéztüzérség biztosítani látszottak a német győzelmet. A német vezérkarnak a politikába is beleszólása volt, Bismarck emlékiratéi is elismerik, Bethman Hollweg külügyminiszter „előttem gyakran siránkozott emiatt“, a német vezérkarnak a külügyekbe való avatkozása hozta bele Amerikát a háborúba, mikor a „szégyenteljes“ tengeralaiijáróharcot elkezdték. A nemet vezérkar fenyegette a császárt, hogy „inkább eltöri a kardjai*. A német császár egy offenzív háborút egymaga nem hirdetett a német alkotmány szerint, de egy védekező háborúra ott volt az ürügy, hogy francia repülők megtámadták Nüremberget Csillag. . . Irta Mados György. Paraszti ember korán kél, korábban, mint a nap, amely bizony még pirosra mossa orcáját a tenger vizében, idő telik bele. Az embernek erre nincs ideje, mert pitymallatra már izik után bőg ki az ökör az istálló ajtaján, a ló meg épen türelmetlenül nyújtogatja hátrafelé minden neszre a nyakát. Mire a hold elfebéredik a messze hegyek fölött, ők már jól is laknak, de az ember, ha mezőn van, ha otthon dolgozik, későn tisztelkedik le a frűstök mellé. így történt ez most is. Már javában tüzelt a nyári ég, mikor az asszony a birsalmás ételt kivitte az eperfa alá. Kötényével az asztalt letörölte, aztán rátette a cseréptálat. Az ételpára csiklandozó illatát szétkapta a szellő s a tornác alul farkát csóválva elővidámkodott a kutya s a háztetőről a macska szaporázta a lépteit. Ügy félszemmel az ételes tál felé villant már egy-két tyuk is, az eperfa körül lassan megélénkült az élet, mert friss örömöket, könnyen teljesedő reményeket Ígértek számukra a következő pillanatok. Illatos kenyérhéjat, jó szívvel vetett csontot, morzsát, almacsutkát, kinek mit. Az asszony ránézett a tejfeltől fehéren mosolygó életre s pillái alá az öröm meleg fénye szökött. A szegetlen kenyér dúcát lekanyaritotta, aztán elkiáltott az ól felé: — Jöjjik kend, no 1 . . , A szóra még lesuhant pár galamb is a góré tetejéről s a várakozás izgalmával meredt minden szem az asztal felé. Az asszony az ól felé nézett. A kitárt ajtón át csak a párás félhomály bámult vissza rá. — Tán elaludt kend ? — motyogta, aztán hangosabban irányította arra a szót: — Jöjjik má’ kend 1 ... — Elfordult az utcakapu felé s mikor látta, hogy a földreteritett ponyvára, melyen a mosott búza szárad, galambok szállanák, két tenyerét riasztóra csapta: — Hess te 1... Csi te ! — kiáltotta, de amint visszanézett, az asztalon már a tál körül settenkedett a macska. — Ebadta firge — csattant fel s amint a macskát elhajtotta, szeme az ólajtó felé villant. Az ember még most se mozdult. Da még csak a szavát se hallani. Pedig máskor, igy etetéskor beszélni szokott a jószághoz, hiszen mindig akad valami, ami szót érdemel. Vagy a zabos tarisznyát nem tudja egyszeribe a ló fejére akasztani, mert mohón kap az abrak után, vagy a patkót veri túl • szaporán a hidláshoz, ha nagyon megdongják combját a legyek, na meg ha kedvükre való a takarmány, hátrasunyitott füllel szükölőt nyerítve, egymáshoz kapnak. Meglehet, tán féltik egymástól a falatot, talán csak játékos kedvük villan fel egy-egy pillanatra, de ilyenkor is rendet kell köztük teremteni. Most még ez sem történhetett. Olyan csend volt az istálló körül, hogy felijedt tőle az asszony lelke. — Mi törtint, no ? — rebbent fel s a kenyérről lekapta a kendervásznat, leteritette vele hirtelen a tálat s az ól felé lódult. Amint az ajtón bekukkantott, nem látta meg mindjárt az embert, mert az bent a homályban, a ló mögött állott. — Merre van kend?... Az ember villaheggyel igazgatta még az ágyas-szalmát, kevés idő múlva kerülközött ki az ól közepére. Nem nézett az asszonyra, a zabos zsák felé fordult, annak a száját kezdte kötözgetni. Különös és szomorú volt a csend, amely most közöttük lebegett... Az egyik ló hátraforditotta a fejét, tükrös fekete szemével belebámult a csendbe, aztán visszafordult a jászol fölé s jóízűen ropogtatta a szénát. A másik ló nem mozdult. Lthorgasztott fejjel állott a jászol előtt, néha meglegyintette a farkát, de azt is csak úgy, mintha nehezére esnék. Az ember se kötözte már a zsákot, pedig még kivül a ráncokban is volt zab, azt sem seperte be, csak állott lehorgasztott fejjel, úgy mint a ló, Lassan az asszony felé fordult. — A Csillag.. — mondta és villára emelt egy kis szalmát, odébb lökte a sarok felé. Pillantása összetalálkozott az asszony pillantásával s egymás arcán maradt tekintetük... A fájdalom és ború, a félelem és bizonytalanság árnyalta össze mosta ezt a két barna emberarcot, ijedten néztek egymásra, az első pillanatok félelme kavargott szivükben,“Ja friss döbbenet, amellyel ráeszméltek, hogy a Csillag beteg. Az ember szólni akart, de elnyelte a szót, amely tán szó se lett volna, csak egy elfojtott sóhajtás, olyan eltitkolt mozdulása a megroppant léleknek, mint amilyen mozdulással az aszszony hajtotta most el a tyúkokat az ólajtó elől, pedig máskor inkább odacsalogatja, hogy az elhullatott takarmányról csemegének lekapják a szemet. Nézték a lovat. Az nem nézett vissza. Mozdulatlan volt, mint körülötte a homály, amely az alacsony padlástetőből s a vakolatlan agyagfalból áradt, a sürü, szürke pókháló rongyokból, amelyek összezilálódva csüngtek a gerendákról és szerteszét a barna szögletekből. Újra egymást nézték. A gondolatuk, aggódásuk összetalálkozott szemük sugarában s ott vert fészket a beteg ló körül. De sóhajtásuk már kiröpült a nádfedél alól a nyári fényben izzó búzaföld felé, oda a két kis magyar holdra, amelyen tegnap boglyába hordták a dúsra érett életet, amelyen már a szérű is kigazolva, tisztán, készen áll s ma ágyat lehetett volna vetni rá és indult volna a nyomtatás. Az asszony szája lassú szóra nyiloti. — Most mán hogy gondolja kend ? Az ember szivét rettenetes fájdalom facsarta. — Nem tudom! — keseredett fel. Nem tudhatom... Az asszony maga elé meredt. — Tán Gubás szomszíd .. ű mán bétakart... segíthet.. — kereste a mentő gondolatokat. Az ember elgondolkozott. — A’ lehet, — mondta olyan vigasztalanul, mint akinek halálmadár ólálkodik a kéménye körül. Gondolta azután is, mert keserűen ellegyintett maga előtt. Az asszony értelmetlenül nézett rá. — Mir? . . . Úgy nem vóna jó? U segíthet. Az ember oldalt fordult. — De a lú ... az csak beteg 1 — mordult fel. — Az ... — mondta az asszony és feje szomorúan lebillent. Megint csönd lett, nehéz csönd, amely most már a lelkűkből, meg a beteg ló bágyadt, félig lehunyt szeméből szivárgott a padlásgerendák alá s talán a szénából is, amely érintetlenül boglyasodott előtte a jászolban... De nem is csoda, ha ilyen csend lett, ilyen keserű csend, mert mindenen eltűnődik ilyenkor az ember, ilyenkor, amikor baj van. Eszébe jut a maga baja is, a más baja is, kinéz az égre, ahol csak felhőt lát s úgy érzi, hogy mind az ő lelkére száll, felnéz a gerendára és meglátja, megcsudálja a pókhálót, amelyre máskor csak futó pillantást vet, a villa nyelét is elnézegeti, azután a kopott, fényes ágaira tűnődik szeme s eszébe jut, hogy másikat is illenék már venni, holott erre máskor nem is igen gondolt. Meghallja azt is, hogy az egészséges ló milyen jóizüen ropogtatja a
