Komáromi Lapok, 1926. január-június (47. évfolyam, 1-77. szám)

1926-04-03 / 40. szám

6. oldal.

Kffmtromi UlK*

1926 április 8.

Húsvéti fohász.

Irta i Srathmány István,

IIIbii laköpték, rátái lüeigyaléitik X..

3 aztán felritlék 8t a Go Igát kára: •.

Latrok kötött a latrok fáján múlt ki Aa Iiton-embor, a zsidók királya.

Do nőm hiába függtél a koraiakon,

Hóm folyt hiába. Názáreti, várod:

Milljók megváltó Meaoláaa lettél,

Milljók imádnak, a világ megértett.

Ott, hol aiivod végtől dobogva elhalt,

A iMnvedétek bút Kálváriáján Véayeuég támadt: ax egéiz világot Beragyogó nap, tündöklí szivárvány.

Szeretet napja, küld el újra fényed, ölte újra testet, megfeszített E«zme,

»agy és szent munkád, amiért leszálltéi,

A megváltás még nem teljesedett be.

Mert vannak ma is farizeusok még,

S van sok igazság, melyet roegfeszitnek,

Halottámasztó, isteni erőddel

Sújtsd porba gőgjüket, törd, semmisítsd meg!

S ha nem lesz többé gyűlölet a földön,

Ha nem lesz többé eltiport igazság.

Ha majd testvérként érez minden ember,

Bs a nap less igazi hozsannád I

Ex a nap lesz majd, vérző Isten-ember,

Íi eljövél, hogy megváltsd e világot,

Idolt győzelmed zengő harsonája,

Diadalmas, örök feltámadásod!

• Piros máglya.

Irta Balta Irma.

Húsvéthétfő. Messze tündöklik az érckakas a tamásdi templom tornyán. Makulátlan kék az ég abrosza. Selymes fátyolok lengnek a hajlós karcsú nyirek fölött. Friss bokorugrókban állanak a fák. Aranypetytyesek az utak. És a réten a fü között tarkagyertyaként lángol a sok mezei virág. Ragyogó tisztaság borul mindenre. A leányokról rózsavíz szaga árad. Olyanok, mint a frissen locsolt virágok. Szalagos bokréta van a legények kalapja mellé tűzve nárciszokból, jáciniokból. A kisebbje, akinek nem pelyhedzik még az álla, még beéri a himes piros tojással. Van azokon mit csodálni. Iratos szivek, levelek rajza fonódik rajta. Néha megállnak egy utcasarkon és régi rézpénzzel próbálják meglékelni a tojásokat. Amelyiké eltörik, vesztett.

A biró lánya átmegy az utcapadlón a cinterem felé. Tarkavirágos, rojtos selyemkendővel van átkötve a karcsú dereka. Karcsú a dereka, ringó a járása. Hamvaspiros orcájából kiragyog a két nagy sötét szeme. Két nagy rontó szem, amivel örökre megbabonázza azt, aki belenéz. Tudja ezt a Bogár Jóska, azért kerüli, bárha húzná a lépte utána. Csak messziről nézi a szomjas két szemével. Mégis hallja vihogva a hála mögött, jó hangosan, gonoszkodó asszonyszájról: „Ennek is a biró lánya kéne 1“ Hátra se néz, mégis úgy érzi, mint az arculütést. Tudja, hogy őt nevetik. A szegény zsellérfiut, akinek a köszöntésére meg se billenti a kalapját a lány gögös apja, a falu első embere. A lány meg titokban talán kikacagja, amikor összesúgnak a heiyke Gavallér Pistával, az 500 holdas Gavallér Péter egyetlen fiával Hájszen igaz, szép legény a Gavallér Pista. Fejjel magasabb Jóskánál. Jó verekedő. ót játszva legyűri a birkózásban. Azt nem pohánkán nevelte a szegény özvegy édesanyja, mint ötét. De azért... Hej, ha egyszer megmutathatná úgy istenigazában, hogy ő a bátrabb. Ha egyszer úgy adódnék... Csak táncolnak az utón a fény bábjai... Kék legyek cikáznak a fényben. Messze valahol egy bárány béget. És piros pruszlikos tulipánok kevélykednek a biró háza előtt, mint égő piros szivek. Hiába, ha a lányra gondol, vasárnap lesz a Jóska szivében. És messzi tavaszi bánat.madara száll, amikor idáig hallatszik a lány kacagása. Öreg anyókák ülnek a ház előtti padkán. Jóska tudja, hogy öróla suttognak és az indulat a fejébe kergeti a vért... De ni csak, mi az ? „B!mbambam... Bimbambam..“ Valaki félreveri a harangot 1 Mi történt ?

— Tűz vanl — kiáltja el magát egy siheder sebes elrohantában.

— Tűz van! Ég a biró háza! — és innen is, onnan is, mint a felzavart madársereg tódul a nép a

templomtér felé, ahol sűrű füstoszlop gomolyog és hosszú táncoló lángok öltögetik kékes nyelvüket áz égre a biró háza tetejéről. A háznép sápadtán, kétségbeesetten megy kint az utcán, az égő ház előtt A szomszédok sajtárokat, kannákat cipelnek szakadatlanul. Maga a biró felgyürt ingujjban meregeti a vizes vedret az udvarukon. A leánya segit neki. Olyan, mint egy bibliai szűz, amint fétkarral megemeli a nehéz vödröt. Locsolják, öntözik a tetőt de a lángnak ma táncos kedve van. Rásziszeg, rávicsorog a vizsugárra és rakoncátlanul, gonoszul kapaszkodik a tetőbe.

A táj hirtelen elsötétedik, de az eső csak nem akar megeredni. A láng a szomszéd csűr száraz nádteteje felé nyulkál. Csak egy kis vihar kell és porrá ég a falul Puffogva, prüszkölve keresgéli a láng, hogy mit faljon fel: A biró házateteje olyan már, mint egy piros máglya 1

— Fel a tetőre! — hangzik valahonnan I

Az öreg harangozó megpróbálkozik, de a nagy hőségben lefordul a létráról.

Gavallér Pista nagyhangon rendelkezik idelent. De a tetőre neki se akaródzik. Nyilván az ünneplő ruháját félti. Egy fecskendő kellene. Valahonnan végre egy régi fecskendőt hoznak. A biróné kétségbeesetten tördeli a kezét.

— Istenem koldussá égünk!

— Hordják, egyre hordják ki a bútort a biró házából. A szép ducos ágyakat, a pihés dunyhákat. Bőgve, dübörögve hajszolták ki az istállókból az ijedt barmokat. Gágogó ludak, hápogó kacsák törik össze magukat örült kavarodásban a sötétben. Ember kellene a tetőre! A biró leánya halálsápadtan áll a kapunál.

Akkor egyszerre megragadja Bogár Jóska a fecskendőt. Kifeszült testtel, gőgösen hátravetett fejjel fölmegy a létrán és a tetőre lendül. A szomszéd ház tulajdonosa felbuzdulva a példán, követi Jóskát az égő gerendák közé. A biró leánya ajkán egy pici sikoly szabadul '■> el és nagy szeme kitágulva mered Jóskára,

Jóska lenéz és megsimogatja a szemével valami atyai gyengédséggel.

— Remegő kis galambom, te ne félj, amíg engem látsz. — De persze ezt csak úgy gondolja ... Jóska följebb hág. Az ördög eleme sziszegve, morogva táncol körülölte. Már egy lángtenger a tető, mint egy piros, lobogó máglya. Lentről f ölhallatszik a biróné csukló sírása. — Jaj Istenem, tönkremegyünk, — jajveszékel.Ropognak, recsegnek a gerendák. Zsarátnok hull. Szikraesö porzik. Lent piros az arcokon és imbolygó hosszú, fekete árnyak, mint fekete madarak. Jóskát szilaj bátorság ragadja. Vakmerőén följebb kapaszkodik.

— Azt a gerendát kellene ellóditani, akkor jó volna, hangzik alulról.

— Istenkisértés lenne! — mondja valaki megint.

Jóska lenéz. Csak a biró lányát látja odalent. A két nagy könyörgő szemét i

— Jóska, ne 1 — Hát ötét félti, érte reszket I

— Hát azt hiszed, hogy én félek — feleli vissza a Jóska szeme azzal az áhitatos gyengédséggel, ahogyan csak az igazi férfi tud nézni, az is csak egyetlen asszonyra.

Jaj 1 mindjárt kigyullad a magtártető!

Jóska sápadt arca kipirul, sovány karja megacélosodik. Gőgösen a halál szemébe nézve, beleveti magát a lángok közé, egyetlen fájó, büszke lendülettel, amelyben minden, minden benne van. Mátka-csók és anyai imádság, szép lakodalmi muzsika, aranymedália a hős mellén és a termékeny föld aranykalászos reménysége, melyet örökségül hágy a férfi: gyönyörű, boldog ajándékul a ragyogószemü, dalosajku jövőnek. Jóska fönt áll a tetőn. Máglya, gyönyörű szép, lobogó, piros máglyái Áldozati máglyái Látod, most megmutathatom magamat neked I Rátet# lem A forró szivemet, azép bitor.férflszivemefl lde nézzen minden! Ide nézz te. egyetlen .virága az leiemnek, mit tudok merni teérted! Hol van most a másik! Odalent van az árnybáni De én, én itt állok kivilágítva a gyönyörű piros áldozati máglyán! Es feszülő mellel büszkén átlendül a tető túlsó felére és megragadja az égő gerendát, mely pusztulással fenyegeti á csűri és a magtárokat. Sikerültl A gerenda kiszabadult, de Jóska ugyanakkor egyensúlyt veszítve, megtántorodik A levegőbe markol, aztán szédülve aláhull az égő zsarátnok koporsójába, mint egy lataszitott titán, a teste súlyával oltva a pöffeszkedö, káromkodó lángokat.

Velötrázó sikoly hallatszik alulról. A fecskendő őrülten köpködi a vizet a lángoló tetőre. Fekete füslgomolyag lépt el az egész környéket. Aztán csend lesz. Fekete pernye kavarog mindenfelől. Az égalja vérvörös, mintha pokol tüzének visszfénye volna. Jóskát lehozták a felőröl. Az arca halálsápadt, A biró lánya fölébe hajlik és rhegtörölgeti a csipkés keszkendöjével, Gavallér Pista hátrább áll. Érzi, hogy most egy ideig nem tanácsos tüntetni a jelenlétével... Nagyszemü csillagok reszketnek ki az esteledő égen... Valahol egy madár szól. Ha ezt a történetet egy póéta irta volna, befejezte volna szépen a hős temetésével: „Fehérruhás lányok vitték... Hét falu siratta..

De az élet nem szokta ilyen szépen befejezni az ő iörténeteit, Jóska nem halt meg, — csak nyomorék lett egész életére. Az oldalát összetörte a gerenda, a lábát is amputálni kellett. Egy ideig mindenki emlékezett rá, hogy miért. Aztán lassankint elfelejtették. A biró leánya is elfelejtene és férjhez ment a Gavallér Pistához. Jóska eleinte gőgösen, emelt fővel viselte a sorsát. Az alamizsnát visszautasította. A biró fukar ember volt és jónéven vette ezt Jóskától. De jött a nyomár. És Jóska elfordított fejjel mégis csak ráfanyalodott a könyöradományokra. Adott neki a biró Is, hogyne adóit volna. Egy véka búzával boldogította Később egyre kevesebbel, csak úgy immel-ámmal, Aztán utón útfélen naplopónak szidta. A biró leánya is adott neki. Az anyaság és boldogság megértővé tette. De ahogy szaporodott a gyerek, ö is fukar lett és egyre szűkmarkúbban emlékezett meg Jóskáról. És jött az ital. És Jóska már nem szégyelte magát többé. Már maga is kéregetelt és megköszönte szépen, alázatosan, ha adtak neki. És jött a mámor! És Jóska egy napon támolyogva odaállott a Gavallérék kapuja elé és ráripakodott a Gavallérgyerekre: „Hallod-é te, mond meg az anyádnak, hogy máskor nagyobb kenyeret szeljen ám nekem, mert ha én akkor meg nem mentem a jussotokat, sohasem vette volna el Gavallér Pista, az a hires apád, érted . . . sohase! . . .“

Pros máglyák ... kialszanak . .. Lehulló hösök . . . elgáncsolt hősök . . . beh csúnyán elbánik velük néha az élet és azok, akikért harcoltak! . . .

Márika.

Irta Illy János.

Hárman voltak testvérek. Márika volt köztük a legfiatalabb Kis szeplősarcu, lenhaju leány. Aféle utszéli köró, virágoskert palánkja mellett. A másik keltő diadalmas szépségbe szökkenő. Győztes sajnálkozással nézték Márikát.

Márika érezte ezt a sajnálkozó megvetést, amellyel a másik kettő elsimult az ő porbagázolt kis szomorúsága fölött. Néha megállt a tükör előtt és csöndes-keserüen nézte tágrameredf, örö'<bús szemét, lebiggyedt kis száját. De azért ö is érezte azt a korcs büszkeséget, amely egyetlen vigasztalása volt: hátha akad olyan férfi, akinek 5 is megtetszik!

Állandó háborúságban állt a má sik kettővel. Ha a két szebbik leány

uj ruhát kapott, strvafakadóan kö* nyörgötí 6 is érit. /,**;■>&**'

— Ugyan minek neked? KI néz te rád! — támadt az ó fellobbant

kis hiúságára a másik kettő.

— Hátha! Mit tudhatjátok ezt tiI

— csattant föl Márikából a szó.

— Hát lehet! Akadhat bolond, akinek a pulykatojás is tetszik I — terítették le kegyetlen szóval Márika felcsillant önérzetét.

Csilingelő nevetésük betöltötte a szobát. Márika magábaharapta a fájdalmát. Nem szólt többet- A kis keserű ránc az ajka mellett mind mélyebbre árkolódott.

Egy napon a szükecske házikassza arra kényszeritette a családot, hogy az udvari szobát kiadják.

A szobaur nyurga, sápadt fiatalember, csúnya, tömpe orral, élöreálió ajakkal. A lányok vihogva dugták össze a fejüket, mikor beköltözött. Még Márika is velük nevetett.

Egy délután május jószagu, csillogó köntösében csavargót! a tavasz a városban Márika Ott állt a tükör előtt és a haját fésülte Elgyötört, szomorú nóta motoszkált az ajkán.

Halk, bátortalan férfihang szólalt meg mögötte.

— Pardon!

Márika röpke kis sikollyal kapta hátra fejét.

— Ki az ?

A szobaur állt előtte.

— A kulcsomat adom ide, hátha takarítani méltóztatnakl — mondta furcsa gyávasággal.

Letette az asztalra a kulcsot. A szeme egy percig megpihent Márika pirosbafult arcán. Ahogy igy kibontott hajjal, zavartan megállott a fiatal ember előtt, a szeplöi sem látszottak, egyáltalában semmi abból, amiért csúnyának mondották.

— Kérem 1 — mondta Márika csöndesen és lesütötte a szemét, mert már nagyon sokáig tűzdelt az arcán a fiatalember pillantása. Szokatlan volt számára ez a tekintet, még sohasem simultak el rajta ilyen kereső melegen. Mikor kiment a fiatalember, átfutott az utcai szobába és kilesett az ablakon. Ott megy az utcán! — Jaj de csúf! — mondta Márika és maga elé rajzolta az előbbi percei, amikor itt állt előtte és meleg, két bámuló vizes szemével rátapadt. Jaj, de furcsa volt!

Márika kacagva vetette magát a pamlagra. Sikoltozó öröm dörömbölt benne, hogy végre ő is kinevethet egy férfit, kinek szomorú nézése rajtafelejtődött Büszkén cipelte ezt az eléje csöppent kis hiúságot, alig várta, hogy elmondhassa a másik kettőnek. Szinte egyszuszra hadarta el este a nővéreinek az ő diadalittas boldogságát. Most már hármasban kacagtak, valahogy közéjük emelkedett Márika is, ezzel az első győzelemmel,

A szobaur esténként elhúzta a szekrényt a bezárt ajtó elöl és odaszoritotta a fülét a kulcslyukhoz. Falánk örömmel leste odaátról a leányok szavát. A leányok ugyanis megfeledkeztek az uj rendről, hogy most már halkabban kell fogni a jókedvük gyeplőjét, no meg a Márikával való veszekedést is.

— Te penészvirág, te pulykatojás!

— mondták neki kacagva és dobálták feléje a vánkosokat.

Márika rendesen sírva fakadt a harc végén és csöndes szomorúsággal aludt el.

Odaát a másik szobában a férfi visszatolla a szekrényt a helyére és a szivében rejtett öröm nyúlt:

— Penészvirág I mondta csöndes-mosolygón. — Hát ha kitűzném az én szomorúságba bukott csúnyaságom kopott köpenyére ezt a penészvirágot! ...

Egy este nyári mulatságról jöttek haza a lányok a mamával. A szobaur eltolta a szekrényt a helyéről és rátapasztotta a fülét a lezárt ajtóra. Mennyi érdekes dolgot fog hallani. A kis penészvirág bizonyára panaszkodik: Senki sem táncolt vele! Rá sem néztek a férfiak! Senkinek sem kell!... De neki igen !

Odaát hajcsattok csusszantak le az asztal lapjára.

— Én nem értem 1 — csattant föl a legidósebbik leány. — Mit kéred te föl a hölgyválaszban kétszer is