Komáromi Lapok, 1926. január-június (47. évfolyam, 1-77. szám)
1926-02-27 / 25. szám
4. oldal. Komáromi Lapok 1926 február 27. Március 1-én megérkezik a világhírű BARODENKO orosz művésztársulat és naponta tart előadást a PALAIS DE DANS BARB AN A CASINO HELYISÉGÉBEN, KOMÁROMBAN. 1*7 a legislegszebb, de a legköltségesebb hivatal is. Mikor nemcsak az energi ám, de az aprópénzem is fogytán vol t már, barátaim azon gondolkoztak, hogy leg jobb lenne, ha azt fölcserélném olyan nyugalmasabb hivatallal, amelyikben kevesebb izgalommal éppúgy szolgálhatnám a magyarságot. — Menjek tanfelügyelőnek. Mir válogattak is a vármegyékben: meyik volia a legalkalmasabb. De Jókai közbeszóit: — Minek menne idegen vármegyébe ? Ha már megy, menjen a mienkbe. Jöjjön hozzánk; jöjjön Komáromba. Ez fejedelmi invitlció volt, amire élelem végéig büszkén gondolok. Éppen amilyen hálásan arra a boldog és munkás tizenkét esztendőre, amit Jókai bűvös-bájos földjén átálmodtam, mindig az ő regényei, álmai, lába és emlékei nyomán, kedves és hü barátok s a felejihetetlen Beöthy Zsolt társaságában. Huszonöt kötet könyvemet, tele írói hittel, Írtam meg ott, többnyire ko máromvármegyei motívumokból. S bár a hü barátot azóta legnagyobbrészt hűtlenekké lettek hozzám és itthagytak, de itt maradt a szivemben emlékük, amihez annál makacsabbul ragaszko dóm, mennél egyedülvaióbb vagyok ebben az eltorzult világban, ami épp megforditotíja annak, amiről mi egy életen keresztül álmodoztunk. S a Jókaihoz fűződő emlékeim között is mégis legmaradandóbb az a két találkozás, amelyben megismertem s amikor elváltam tőle: az első és az utolsó. * Ahogy a Sajó a dobsinai hegyek közül Krasznahorka büszke vára alatt és Rozsnyó zegzugos utcáin keresztül alákanyarog változatos utján, körülbelül ott, ahol a csetneki völgy megnyílik, két szembenálló hegység közé szorul. E között a két hegy között elnyúló keskeny völgyben, a Sajó két partján épült valaha, régesrégen, Gömör vár megye ősi székvárosa: Peisüc. A hegyek egyikét kishegynek, a másikát nagyhegynek hívják, de csak arról lehet szó, hogy melyik nagyobb. Valaha mind a kenőnek az oldalában, a szanaszét szórt műhelyekben vígan csattogott a hámorosok pörölye, de a hámort is elsodorta a gyár, meg ami vele jár. Azt mondják: az uj kor épit; én csak azt látom, amit rombolt. Pelsücön mindezek szerint két órával később kél a nap és két órával hamarább nyugszik le. Pelsücön találkoztam életemben legelőször Jókaival. A pelsüci megyeháza unikum volt még Magyarországon is: tiz-tizenöt holdnyi területén valóságos kolónia. Mikor ugyanis a két vármegye: Gömör és Kishont egyesült, úgy osztozott meg a világ uralmán, hogy Rimaszombat legyen a székváros, de a gyűléseket Pelsücön tartsák Ebből a kétlakiságból persze különleges és sajátos élet fejlődött ki. Mikor a megyegyülés ideje elkövetkezett, mindenfelől fölkerekedett a nemes publikum és sürü kocsisorokban, sőt a restóráció esetén zászlók alatt, kokárdásan. cigány bandával húzódott Peisüc felé. A rimaszombati székházból, a kettős vármegye másik végéről, pénztár, irattar, levéltár, árva- és büntető törvényszék mindenestől átköltözködött Pelsücre, a zsinóros, csákós, sarkantyus huszárokkal és hajdúkkal egyetemben. Furcsa világ volt az! Aki nem látta, ma már se el nem képzelheti, se meg nem értheti. Persze, a sajátos világhoz megfelelő kolóniát teremtettek a megyeházán és annak óriás területén. Az épületekben legalól a börtönök voltak, amikben mázsás bilincset csörömpölve cipelő rabok ültek, keserves, panaszos nótákba ölve az ólomlábu időt: Testvérek, testvérek, be hűtelen vattok ! Ily nagy rabságunkban meg se látogattok ! Aztán nagy ebédíőtermek, gyűléstermek és fogadótermek. Hajduianyák, istállók, kocsiszínek, kenyérsütő kemencék ; konyha kettő is. Az egyiken az uraknak főznek, a másikon a raboknak. Az emeleteken a vármegyei nemes családok számára rendes szállások, lakó és vendékszobák. Az udvarokon rézcsákós hajdú sétál kivpnt karddal. Világbiró hatalom képe minden. A várnagy is a megyei kiskirályok ] közé tartozik. A pelsüci várnagyság évszázadokon keresztül anyai őseim örökletes sialluma volt; abban az idő- | ben is egyik nagybátyám ült benne. A kánikulai napok áimos csöndjében össze visszakószáltam a hallgató nagytermeket, a kongó folyosókat s az egyik ebédlőben rábukkantam a nagybátyám könyvtárára. Hazug mesék azok, amikkel a n\3gyar nemest megrágalmazták, hogy könyviszonyban sínylődő, tunya és tivornyázó volt. Nem igaz. Minden magyar uriháznát megvolt a könyvtár, mindenikben olvastak és lelkesedtek s a szellemi élet általában élénkebb, becsületesebb és magyarabb volt, mint azokéban, akik most őket olyan buzgón becsmérelik. Tízéves gyermebszemem csodálkozva bámulva tapadt a négy-ötszáz kötet díszes könyvre, mely ünnepiesen sorakozott föl előttem, mint a szellemek kacagányos dandára, szinte hódolatot várva és követelve. Mi van ezekben a titokzatos csodákban ? Félve nyúltam az egyikhez és elolvastam az első lapját: A kőszívű ember fiai. Regény. Irta: Jókai Mór. Nem értettem. Ezt a szót: regény, eladdig életemben sohase hallottam. Aztán meg a könyv nyomtatva volt, tehát hogyan Írhatták? Tépelődtem. Majd mohón, majdnem fa Iánkul olvastam el elejétől végig és akkor még jobban megzavarodtam. I Hónapokon át, álmatlan éjszakák izgal- j mai közben törtem a fejemet: mi ez? • Igaz ez ? A meséjét megértettem, de valamely balsejtelem izgatott, hogy a j mese mögött valami rejtelem lappang, j amit nem tudok megfejteni. Nem értettem meg, de ez a könyv nyitotta ki a szememet. A világot kezdtem nézni és gondolkozni a körülöttem fölbukkanó dolgokon. A sza- jj badságharcról csak később tudtam meg egyet-mást. de kerestem a kőszívű ember fiait. Es egyszer csak megjelentek. A nagy folyosón megszólalt a harang; megyegyülést tartottak Pelsücön. Min denfelől hintón, futókocsin, ekhós szekéren előrobogtak az érdekes regényhősök, akiket már ismertem és most színről színre láttam és megismertem. Olt volt a szigorú arcú, kemény főispán, aki sohase mosolyog, keveset beszél, de aki előtt mégis mindenki négyrét hajlik. Aztán Tallérossy Zebu- J Ion, akinek viszont folytonosan jár a szája, pedig nagy, címeres tajtékpipa lóg belőle. Sőt eljött Boksa Gergő is, a kortes, kissé sompolyogva és sunyitva oldalogva a nagyurak körül. Azt tapogatja, hogy mikor lesz a választás és kiről van szó. A villogó szemű, tüzes és ifjú nemes daliákat, akik toporzékoló csikókat zabolázva, könnyű bricskán érkeznek, hasonlitgatom: melyik lehet Baradíay Ödön, melyik Richárd, vagy Jenő ? Mert valamennyi Baradlaynak látszik. Valamennyi olyan büszke, olyan délceg és olyan — magyart Most is keresem őket, de már nem találom. Abból a ragyogó világból nem maradt meg semmi, semmi I * Utoljára kevéssel halála előtt, a Petőfi Társaság évi nagygyűlésén találkoztam a mesék és álmok királyával. Akkor köszöntem meg neki élőszóval is, hogy szülőföldjére, a kedves Komáromba vitt. Nyomott kedve volt a gyűlésen is, az ünnepi ebéden is, me lyet tiszteletére tartottunk az István főherceg szálló éttermében, a Petőfi- Társaság akkori hires tanyáján. A fölolvasóülést ő kezdte meg, megkapó részlettel emlékei dús levelesládájából: Utolsó találkozásom Petőfivel címen. Nagyon melankólikusan beszélte el, hogyan találkozott utolszor Petőfivel és milyen balsejtelmek közölt váltak el. Alig lehetett hallani a hangját az Akadémia nagytermében, pedig olyan csöndesség volt, mint a templomban. Sokszor elcsuklott a szava; maga is meghatódott. Néha elővette zsebéből kis szalmafonatos bütykösét és egy korty konyakot ivott A tomboló tapsra, ami fölolvasása végeztével fölzugott, semmi módon sem reagált, sietett ki a teremből. Az ünnepi ebédre ő is eljött Sokan voltunk s azok közül a sokak közül ma már kevesen vagyunk. Minden toaszt neki szólt. Étjén a mi krályunk! Mesék királya, költőit dicsősége! A többi között felköszöntőtte Szabó Endre is, akit Jókai nagyon szereted. Húsz évvel azelőtt neki adta át Üstökös cimü élclapja szerkesztését is. Szabó Endrének i ásaiban is, feiszólalásaiban és társalgásában is mindig volt frisseség, ötletesség és melegség, de mindez valami fanyar nyersességgel keveredve, ami jellemző vonása a pataki diáknak. Ezúttal pláne cserbehagyta még humora is, mintha csak érezte volna, hogy a király búcsúzik az udvarától. — Mi azt szeretnők, — szólt — mi azt kívánjuk, hogy ő, a mi nagy és dicső pátriárkánk, örökké éljeni Da ha mégis elkövetkeznék az a szomorú óra és a menybéli Atyauristen magához szólítaná... Az asztal körül pohorazgató költő- és irósereg meghöskent. Halálos csend, valami rideg hallgatás követte a kíméletlen szavakat. Jókai már akkor közel járt a nyolcvanadik életévéhez s ebben a korban senki se hallja szívesen, ha az utolsóra célozgatnak. De a nagy társaságban talán ő maga volt az egyetlen, akit a komor hangzású mementó meg se érintett. A pataki diák meggondolatlan elszólásának tartotta azt Könnyedén mosolygott s mig szelíd kék szeméből életv dám jókedv sugárzott, bajusza alatt csendesen megjegyezte : — Sose küldözgess engem Bindi fiam a menyorsrágba ! Jó nekem itt is! És azután tovább koccintgattunk, mintha semmise történt volna Egy pár kedves, régi nótáját el is daloltuk. De ebben az életben sohase beszéltem vele többé és nem is láttam őt. * A magyar közéletnek a magyar irók, a magyar költők többnyire mostohagyermekei voltak, de Jókaiért kivételt tett: őt édes gyermekekepen dédelgette. Az igazi nagyság általában ritkán kedves a tömeg előtt, mely a nagyság szellemi fölényét elviselni nem bírja. Jókai kedves volt. Neki is beverték az ablakait valami utcai tüntetés alkalmával, de azért önkénytelen tisztelettel, sőt szeretettel nézett rá mindenki. Lebilincselő, szinte nőies báj és szelídség volt arcán, ép úgy, mint Írásain s ez és a hatalmas Tisza Kálmán imponáló barátsága sérthetetlenséget biziosiiott neki. Mi, epigónok, büszke rajongással néztünk ra. Az az érzésünk, tudatunk és hitünk, hogy ő mindenkinél nagyobb, sohasem volt kétséges. Közelében vagy ha müveit olvassuk, azt éreztük, hogy a nemzet nagysága tulajdonképpen nem egyéb, mint nagyjainak nagysága s hogy maga a nemzet is hanyatlásnak indul, ha nagyjainak nincs folytatása. Es most lehorgasztjuk csüggedő fejünket: hol van a Jókai folytatása? Macaulay valamelyik tanulmányában megemlíti, hogy vannak belletristák, akik szerint a mese csak ürügy arra, hogy az iró szép dolgot mondjon el. Jókainál épp meglorditva: minden a meséért van; a szép dolgok, amiket elmond, csak a mese céljait szolgálják. Bűbájos meséivel, ragyogó képzeletének csapongó játékával úgy fonja körül olvasói lelkét, mint a pók hálójával a legyet, hogy a finom szálak kötelékéből, varázsa alól nem tud, de nem is akar szabadulni. Mert az ő meséi hálójában gyönyörűség a vergődés; azoknak a karjai ölelnek, akikhez hasonlítani szeretnénk: az ideálok karjai Mi azokhoz szerettünk volna hasonlítani: Kárpáthy Zoltánhoz, Baradlav Ödönhöz. G iramszeghy Aladárhoz s hölgyeinket Szentirmay Katinkának, Tisza Ilonának tartottuk. Jókai ideálokat adott nemzetünknek s ez költészetének megbecsülhetetlen érdeme. Saját nagyságának ő maga állított halhatatlan szob okát s az ő nagi szerű álmait méltán csak azok folytatják. I"*1, ‘WT.MKIMl WiyiWIHTTJWIMJWMlUIMk BWM MAGYAR cipészek smimt megrendelhető ! Orbán György cipészmesternél Cab, Posta Kert (zupa Nitra). Megjelenik minden hó 1-én és 15-én. Minden számhoz divatcipő vagy szabásminta melléklet. Előfizetési ár: Vi évre 50 Ke., V2 évre 25 Re. II Mii és az M\ M. illetve azok termelői állandó harcban, vitában állanak egymással. Az egyik leszólja a másik borát és viszont. A múltkor tanúja voitam egy ilyen kedélyes vitának. Minden érvből kifogytak már a söröző ellenfelek és úgy látszott, hogy a csata eldöntetlen marad, amikor a monostori szőlősgazdának eszébe ju ott még egy utoiső érv a monostori bor mellett és az ekeit bor ellen. Azt mondta a monostori: — Te beszélsz, te lőre, te csiger, te vinkó, te karcos, te rabvallató, te kínpadra feszítő, te bicskanyitogató, te ekeli bortermelő! Tudd meg, hogy a monostori bornak olyan jó volt mindig a hírneve, hogy azt már a régi korban is hamisitották. Adatokkal tudjuk igazolni, hogy a monostori bor mindig olyan kelendő volt, hogy annyit nem tudtak termelni Monostoron, hát hamisították. Értsd meg, nyisd ki a füled! Hamisították! Ezt a dicsőséget sohse fogja megérni a te ekeii vinísód! Erre a támadásra az ekeli szőlősgazda kénytelen volt kapitulálni és fegyverszünetet kérni. A beállott csendet arra használtam fel, hogy elmondiam, hogy régense nagyon szigorúan büntették a borhamisítót. így például 1885 dec 2 án bizonyos Nithárd J. J Müti.hausenben (Eisass), műboroknak több mint 50 esetben, természetes borok gyan-uií való szél iíásáért 1 és fél évi fogságra és 60 000 márka pénzbírságra ítéltetett. Borai legnagyobbrészt Berlin, Lipcse és Drezdába mentek. Ez az ember természetesen nem lehetett többé borkereskedő. Mily szigorúan büntették korábban a borhamisítást, mutatja Károly Frigyes, badénduríachi hercegnek egy rendelvénye, melyet 1752 ben a Hardt lábánál Landautói északra fekvő Rodt helység lakosaihoz intézett. E határban már a XV. században nagyrabecsült bor termelt, mely azonban a mült század elején borgyártók által sokféteképen hamisittatott. Ezen rendelvényben többek közt ez van: „Rendeljük és akarjuk, hogy a bornak minden és mindennemű hamisítása és keverése egyáltalában, minden kivétel nélkül, tiltva tegyen s hogy mindazok, kik ilyes valamit cselekednének, minden kegyelem nélkül kötél által végeztessenek ki. Megtiltjuk egyúttal azon borhamisításokat is, melyek cukorral, mazsolával vagy más, habár az emberi testnek nem is kártékony anyagokkal történnek, egyszersmind a bor szépítését is akár vizahólyaggal, akár más anyagokkal történik is és pedig azon intéssel, hogy azok, kik ezen rendelvényt megszegik, cinkosaikkal együtt 3 évi börtönre vettessenek és a bor, vagy ha az már külföldre vitetett, akkor az abból bevett pénzöszszeg a pforzhelmi árvaház javára essék. Kár, hogy ez a szigorú törvény nincs már életben s a borhamisítás ma már nem jár olyan veszedelemmel, mint a „régi jó időkben“, amikor még határozottabban védelmezték meg a fogyasztókat. A borpancsolók, ha nem sírják vissza a „régi jó időket“ nem csodáljuk. Nekik a mai idők jobban kedveznek.
