Komáromi Lapok, 1925. július-december (46. évfolyam, 79-157. szám)

1925-12-24 / 154-155. szám

16. oldal.

Komáromi Lapok

1925. december 24

Én könnyes álmok fátyolán át nézek.

Mit bejártam, mögöttem nagy az ut, Clöttem már csak sürü köd az élet,

— ösvényem le a néma noélvba fut S te ha kacagsz, ajkadról rózsa hull, Körötted a lomb virágba borul.

Mert te az álmok tündér»'ját járod, —

A zord valót bagyd aggódó apádnak I —

S ha tán a Sora egy álmod eltapodja,

A csillagod — ne hidd, - bosy éjbe fűlt, A Tegnap nem lesz lelked bús halottja.

Ha megrabol ha megcsal is a Mu t —

Az És mmdünknek ád egy szent tavaszt, Mely tar galy n is rózsákat fakaszt, — Teneked is hófehér homlokod'a Szerelmed mirtuskosioruját fonta. —

De akarj akarni, mint a férfi, —

— Körötted annyi intő példa él.

A szere eket az Ég bölcsen méri,

S a késő bánat jajgatva beszél

Mert ha valaki, — bár ha jót akart, —

De megragadja a vezető kart,

A könnyű Bajkát örvénybe taszítja ■ •.

— A múltat aztán hiába sirja vissza I —

Te bízzál bennem, bízzál jó apádban,

Mert amíg sajkád én kormányozom.

Addig te bizton haladsz minden árban, Vagy bizton pihensz erős horgonyon. — Lelked egy része apid bús le kém k, — Melyben Csak gond él s szeretet ragyog,

S ha me Kört- k is a viharos éV’ k,

S rossz kedvem néha nehéz volt is néked: Szeress olyannak, amilyen vagyok 1 —

A magyar kérkedés.

Irta Tukdts Sándor

Arró> az időről szólunk, mikor a magyar ember jó tulajdonságában és hibájában még egyaránt a nemzeti sajátosság nyilatkozóit meg; mikoron élethalálharc ío yl azért, hogy meglessék, ki a különb vitéz, a magyar-e, avagy a török? Igen! Arról az idörói szólunk, mikor folyt a küzdelem a nemzeti becsületért és a jó névért; mikor ezeren és ezeren adtak nemes példát a jelennek és hoztak áldozatot a jövőnek. Mesés idők voltak ezek ! Fiainkat izzó ma gyár érzés töltötte el s élni-halni iudlak a hazáért. Erőt, hitet s remer yt a múltból mentettek és halálukkal életet adtak a nemzetnek. A dicsőséges múlt fájó emlékei támasztollák bennük a hazafiui bút, melyet a XVI. században még akid földi irók is magyar nemzeti virtusnak mondottak. Kevés volt a magyarság s merhetetlenül több az ellenség, de azért szakadatlanul folyt a harc. A nemzeti bee-miéiért s az elvesztett részekért folyiatoti küzdelem volt ez, melyből mindenki igyekezett kivenni a maga részét, mert a mieink akkor még azt tartatták, hogy a jó név és a tisztesség a legnagyobb kincse az embernek! Ezért küzdőt lek ifjaink és véneink. És a jó név után való vágyakozás, no meg a tulheves önbizalom még a gyöngékbe is erőt öntött, hogy kikezdjen az erősebbel. lm, kiáltották — magyar fi vagyok, hadd tudják meg, ki lova fia vayyok!

A XVI. században a külföldi költők is megénekelték a magyar vitézséget és a magyar hazaszeretetek Vitézeink ellen csak azt a kifogást emelték, hogy a vakmerőséget az ellenséggel szemben tulságig viszik. Később, mikor a rajiunk élősködő császári katonaság es a magyarság közt izzó gyűlölet támadt, nyugati szomszédaink mindent monű'.ak katonáinkról, c.-mk jót nem. E téren elöljáriak a bécsi kormányszékek. Ezek szerint, ha az ellenség a vár egyik kapujánál megjeleni, a magyar őrség a másik kapun elszaladt. Sze rintük, ha a magyar fötisziek magyar katonáikkal győzelmet aratlak, mást sem leltek, mint kérkedtek és dicsekedtek.

Bizonyos dolog, hogy a hiúság és a kérkedés nem volt idegen nemzetünktől. Am a XVI. században a kérkedés nem üres hencegés, hanem •a bátorság és a halálmegvetés megnyilatkozása volt. Ezernyi példával szolgálhat erre a múltúnk. Zolthay Lőrinc 1550-ben 93 huszárjával négyszáz török lovassal találkozott. A törökök fáradtak voltak s rabokat cipeltek magukkal. Zolthay kapitány elébük lovagolt s hangos szóval harcra hívta őket. A török lovasoknak azonban semmi kedvük sem volt ehhez. Erre Zolthay büszkén kiáltá nekik: Ó az a vitéz, aki soha egyetlen törököt sem bocsátóit el maga előtt anélkül, hogy kardját hozzá ném mérte volna. Ez a nyilatkozat sem használván, Zolthay gyáva banyáknak, hitvány tolvajoknak nevezte a török lovasokat. Ezt már ók sem tűrhetvén el, harcot adtak és Zolthay 93 huszárjával teljesen szétverte a 400 török lovast s mind kiszabadná a rabokat.

íme ilven alakban nyilvánult meg akkor a magyar kérkedés! Ez a kérkedés volt napirenden XVI. században. Ezzel a kérkedéssel találkozunk a bajviadalra hivó levelekben is A kihívó magyar először s?ép szóval, majd meg fenyegetéssel igyekezett a török vitézt rábírni a halálos bajviadalra. Ha a fenyegetés sem használt, olyasmii tettek, hogy a kihívott vitéz tisztességgel nem ehette többé kenyerét. Rókafarkat, disznófarkat s más eféle rub-ágot küldöttek neki és a szakállába igyekeztek köpni, ami abban az időben a legnagyobb csúfság volt. Ha néhány jó tavasunk egybeverödöd, a török végház alá száguldottak s ott kiá toztak az el lenfélnek : ha van szivetek, jöjjetek ki, törjünk kópiát és vitézek módjára mulatozzunk! Ki mondja, hogy mindez üres kérkedés volt ? Hiszen a kihívónak élete mindég kock..n forgrtt. Aztán tudott dolog, hogy a személyes viadalodban majd mindig a mieink győztek tehát mesteri módon kellett a kardot és a kópját fornatniok.

De ha a kihívás és a bajviadal magyar részről üres kérkedés volt, miért nem próbálták ezt meg a nálunk szolgáló császári katonák? Miért nem álltak ki ők is a síkra? Megmondjuk, miért. Ehhez magyar vinus kellett, ami nélkül ők nagyon szűkölködtek Tengernyi lovas-regulamentum van kezünkön. Különféle időben a császári lovasság számára készüllek ezek. Valamennyiben van két pont, melyek minket közelebbről érdekelnek. Az egyik azl mondja, hogy amelyik lovas támadáskor gyáván visszafordul, azt a társainak azonnal le kell szurniok. A másik pont azt mondja, hogy a lovasok részegek, mint a disznók, ezért a részegeket büntetni kell. A bécsi kormányszékek a magyar lovasok részére is késztetlek ilyen regulamentumokat. Az említett pont helyett itt azt találjuk, hogy amelyik magyar lovas a támadásra szóló parancs kiadása elölt az ellenségre ront, keményen büntetendő. Ugyancsak büntetés száll arra a magyar lovasra is, aki engedély nélkül személyes viadalra szólítja az ellenséget. A magyar lovas-regulamentumokból hiányzik az a pont mely a részeg lo vakokat disznóknak mondja. E regulamentumok szerint tehát a császári lovast a gyávaság miatt kellett leszúrni, a magyar lovast meg vakmerő bátorsága mialt kellett büntetni. Érthet ebből Ui-ki annyit, amennyit akar.

Említők már, hogy bécsországi szomszédaink siker esetén a mieinket kérkedéssel vádolták. Csak például emliijük hogy 1587-ben négy szandzsák bég rablásra indult. Zrínyi György, Nádasdy Ferenc és Bathyanyi Boldizsár a maguktartotta magyar katonáikkal éjjel meglepték a nagy török sereget s a mocsárba szorították. Két szandsák béget elfogtak, egy meg elesett Ezerháromszáz török rabot ejtettek s a keresztény foglyokat mind kiszabadították. A mieink közül csak tizennégy emb'-r esett el. Ez volt a kacorlcki gyö zelem. A három vezér néhány sorban a puszta eredményt jelentette Bécsbe. Jelentésükben egyetlen dicsekvő szó sincsen. Senkit ki nem emelnek, senkit sem dicsérnek. Az uralkodótól odaküldött Braun generális azonban kérkedéssel vádolta a vezéreket, s megírja róluk, hogy gyűlölik a németeket. Maga a király a zsákmány legértékesebb részét: a fogoly bégeket a maga számára követelte, bár egyetlen katanája sem vett részt a kacorlaki éjjeli csatában.

Meg kell jegyeznünk, hogy Ná= dasdy Ferenc (a hős fekete bég) egyike volt a legszerényebb embereinknek. aki a kérkedéshez semmit sem érteit. Azon kevesek közé tar fozod ő, akit a törökök is irigyeltek tölünk

A XVI. század legkiválóbb magyar vitézeiről ugyanazt kell mondanunk,

amit Nádasdyról. A hős Balázsdeák István például soha egyetlen sikerével sem kérkedett; soha nem hozta azokat szóba. De annál jobban magasztalták őt kortársai. És ami a fő, a szerénység dolgában például állították őt fel Berenhidai Huszár Péter páratlan bravúrjait és merész viadaljait is csak kortársainak jelentéseiből ismerjük. Ó sohasem hozakodott velők elő. A XVI. század legnagyobb bajvívóját, Palota hős védőjét, az ünnepelt Thury Györgyöt aki inkább meghalt, mintsem hogy élve török rabságba essék, még a versszerzők is mód nélkül szerény embernek írják. S valóban az is volt. Pedig a bajra hivő leveleiben ugyancsak kemény hangokat pöngetett. Öe ez a hang nem a kérke dés, hanem a hősi bátorság hangja volt Byron, aki imádta és csodálta ezt a hősi bátorságot, alig találna tolt volna tollára érdemesebb alakot Thurv Györgyünknél.

A tizenhatéves háborúban irta a bécsi udvari kamara a magyar katonaságról, hogy az ellenség közeledtére a várakból megszökik. S irta ezt akkor, mikor Kanizsa és Győr német kapitányainak fejét a hóhér ü ötte el, mert a rájuk bízott várat gyáván feladták. Pápa idegen őrsége ugyanakkor nemcsak a varat adta át a tőröknek, hanem maga is az ellenséghez csatlakozóul Ékkor történt, hogy szerdár vezir Hasszán basa seregével körülvette Palota várát s a várkapitányt felszólitotia a vár feladására. Horváth Gáspár kapitány uram ezt felelte neki: „Itt Palola várában arany és ezüst nincsen, de vannak jó vitézek s ha valaki egyetlen szót ejtene ki a vár feladásáról, menten darabokra vágnák őt Arra a fenyegetésre, hogy a vezir ur fegyverrel veszi meg a várunkat, csak az a válaszunk: próbálja meg Ha megettük a pecse nyél, megisszuk a levest is! (tudniillik a kávét» Bolond, aki hisz a töröknek.“ (1602 )

Három évvel későbben Horváth Gáspár uramat ismét felszólították a vár feladására Ekkor a kapitány újra megírta, hogy ha a várat akarják, a követeket ne fárasszák, „mert szinte olyan válasza lészen, mint harmadéve szerdár Hasszán basának volt.“... Én nemzetemben soha áruló nem volt, bizony én sem akarok első lenni . Én bizony soha nem láttam, hogy farkas báránnyal megegyesült volna úgy, hogy sokáig békével laktak volna egyült.“

Nem Hoiváth Gáspár volt az egyetlen kapitány, akt ilyen választ adott az ellenségnek. Sok sok kisebb palánkunk akadt, melynek őrsége ez utolsó ernberig hősi halá t halt. És senki soha még a nevüket sem emlegette! Csak az elsárgult levelek adják értenünk,.hogy a török-magyar harcok jó részét még ma sem ismeri a történetírásunk!

A tizenhatéves háború egyik legnagyobb alakja kétségkívül Páiffy Miklós volt. Az ő nevéhez fűződik Győr visszafoglalása is Nagy esemény volt ez! Rudolf császár Schwarzenberget százezer arannyal jutalmazta. Vanhacourl-nak s más idegeneknek arany láncokat s másféle ajándékokat adott. Páiffy — az egész küzdelem lelke — szóba sem került. Pedig az oslromló had nagyrésze Páiffy magyar katonáiból telt ki és Pálffynak vicéje: a hős Eörsy Péter (a vízi hajdúk kapitánya) az elsők közt rontott a várba s az ö hajdúi vérzettek legjobban. De azért véle sem törődött senki. És hallgatott Páiffy és hallgatóit Eörsy Péter is. Hát hol is van az a sokat emle getett kérkedés, amivel a mieinket vádolgalták?

Az udvar és a bécsi kormányszékek elégedetten vették tudomásul, hogy Páiffy semmit sem kérés hallgat. Ám a magyar nemzet nem igy gondolkozott. Pálffyt a hála és a szeretet annyi jelével halmozta el, hogy az szinte tüneményszámba ment. Thurzó György méltán irta Pálffynak: „Az Úristen bizony megverne, hogyha kegyelmed sok fárad ságáérf, költségeiért, sebesüléseiért háládatlanok volnánk, hanem tanquam palrem patriae nosirae, méltó, hogy kegyelmedet becsüljük, szeressük és tehetségünk szerint min den jóval legyünk. Az fejedelem pedig tartozik azzal hogy az i yen szolgálatát kegyelmednek remunerálja.“ (Levele végén a megsebesült Pálffynak gyors gyógyulást kíván. 1598. ápr 3 Biese-)

Megható módon adott kifejezést elismerésének Illésházy István is. „Az Urisiennek először — Írja — és azután kegyelmednek és az kegyelmed gondviselésének méltó, hogy háládatlanok ne legyünk. Az Urisiennek szent neve örökkön felmagasztaltassék. Mi kegyelmedet az mi kévésünkből, kivel az Urisien szeretett bennünket, ezzel ajándékozzuk meg kegyelmedet, hogy Bijnt, Gyarmatai, Leár.dot és Csatárt kegyelmednek adjuk minden hozzátartozóval-“ (1598 áprit 4. Minikét levél a Páiffy szmiorátus pozsonyi levéltárában található.)

A Balaton legendája.

Irta: Mnrakozy Gyula.

Zsongó B lat nnak habjai regélik:

— Az ür bazaltjából kimetszette félig Isten a világot... S villám vésőjével Jövendő míg'ar fö'd zord síkjáig ért el. Rengett az Ur. . Csillag szakadt a kék boltról Az Ur — sorsot írván — a magyarra gondolt.

Előbb határt húzott nagy bást«a hegyekkel; Kaput tört: népei erre jöjienek fel ö szefonta aztán útját a folyósnak,

L-gyen a magyar könny eggyé — ha zokognak Mi'gnyitá a napnak arany szelencéjűt Mi it ragyogó pitak, úgy ömlőit a fény szét: Hegy k üres mélyén lett arannya, szénné; Rónán dús kalásszá, izzó virágs inná,

Légben délibábbá, szívben 8'erelenimé,

Dallá, szép fohásszá, szent élet-elen mé.

Majd erdőket gondolt, barlangot a kőbe, S'padt bujdosóknak rendelt pih-nőre M»d virágesőt szórt, millió szállt szerte,

H-lye lesz mindennek a nagy temetőkertbe, ínség, átok, nrkán, dögvész paripái Ut lét ide szabta, kő szivekbe vágni Véres pa'kók élét...

Végre ködön által

Fel az Ur szivéig zengett a madárdal...

S akkor a Teremtő orcája sötét lett.

Nézte a jövendői mélvén alvó népet,

Kit vijjogó sasok majd e földre hívnak,

Mit neki teremtett: bö!csőnek és sírnak.

Nézte nagy csatáit, sebeit és sorsát,

S rettentő kezében, — m' ly sebes ostort ád1 Annak, akit szeret, — percre a teremtett Világ átremevett — s áhitatos cs°nd lett. . Látta a magyar sors leta art írását,

Útját: ezerévek siró pusztáján át;

Látta merre jár e i agy tékozló gyermek —

S örök atya szive szánalommal telt meg.

S sze ' éből k hullt egy fényes, égi könnycsepp, Ragyogott zöld selymén messzi magyarföldnek. Habbá tőrt csodák szép tavává egészült — Isten jósásának csillogó pecsétül.

... S ragyog a magyar tó — égi nagy irgalom: — Sorsunk sir a zsongó álmodozó habou Isten fényes könnye..,

Így lett a Balaton ...

A gyujtogatót tűz által veszejtik el.

Az 1659. év tavaszán sok tüzeset volt Komárom városában, amelyben akkor még nem nagyon sok kőház emelkedett, mivel ezeknek nagy többsége sárból épült, mint a fecskefészek és a teteje is nádból, zsupp ból készült. Ritka ház fedelére vertek zsindelyt, amit hozni kellett a viz n, mig a nád bőven termelt Komárom határában is a szigeteken

A várod cirkáló és virrasztó slrázsák, az érdemes cehek emberei hiába vigyázlak: a veres kakas ismételten felrepült, pedig még nyár se volt, a szárazságnak se híre se hamva. Elégett Esztergomi Szűcs Andrásnak három háza, Fodor Mihály házával több szomszédos ház és Szalay Tamásnak is kigyulladt a portája.

Csík Balázs városi főbíró uram nagyon elbusulta magát ezeken a gonosztelteken, amelyeket nyilván gonosz kezek okoztak egyszer is másszor is. Alig várta, hogy a cudar malefaktor a kezére kerüljön. Az egész város lakossága izgalomban volt, mert nem tudta, mikor száll a házafedelére ez a félelmetes madár.

Szájról, szájra ment azután a htr augusztus 7-én, hogy meg van a gyújtogató: senki se sejtette, senki se gondolta, hogy az istentelen ember Esztergomi Szűcs Andrásnak a saját házanépéből kerüljön ki, aki a saját gazdájának három házát felpörköli.

Csík Balázs főbíró uram elé vitték a fiatal embert, ifjabb Boór B«-