Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-04-11 / 44. szám
2. oldal. .Komáromi Lapos“ 1925. április 11. Nem a habom, hanem a béke a világtörténelem legnagyobb büue. (Francia hang a békeszerződések revíziójáért.) A francia közélet egyik nagy politikai szenzációja az a könyv, amit Alcida Ebray volt tengeri meghatalmazott miniszter adott közre a napokban. A könyv alapgondolata az, hogy nem a háború, hanem a béke a világtörténelem legnagyobb bűne. Kimutatja egy francia publicistánál is feltűnő bátorsággal, hogy a központi hatalmakat egyedül nem érheti vád a háború kitöréséért és, hogy őket a fegyverszünet elfogadásakor félrevezették, hogy a békeszerződések sok pontja merő igazságtalanság és végzetes hiba és végül, hogy az eljárások miatt politikailag és erkölcsileg izolált Franciaországot katasztrófába döntheti a békeszerződés és hogy úgy Franciaország, mint az egész világ számára egyetlen menedék van: a békeszerződések revíziója. Beismeri azonban, hogy a revízió nem a legkönnyebb dolgok egyike. Ha a szövetségesek Wilson szellemében akarják a békeszerződéseket végrehajtani, akkor nem elégedhetnek meg azzal, hogy a legyőzött államokat lefagyverezik, és önrendelkezésüktől megfosztják, hanem ha általános eszerelést rendelnek el és a népszövetség tagaiul fölveszik a világ minden államát egyenlő öltételekkel és egyenlő jogokkal. Ausztriának meg kell engedni, hogy a Németországhoz való csatlakozás dolgában szabadon rendelkezzen. Németországot pedig fel kell szabadítani a rajnai megszállás nyűgétől. A jóvátétel! és a szövetségközi tartozások ügyét (főkép Franciaország adósságairól van szó az Egyesült-Államokkal szemben) A'cida Ebray úgy akarja megoldani, ahogy már ehhez hasonló kérdést megoldottak a francia történelemben. Utal I Napoleon példájára, aki Kanadát átengedte az angoloknak, Luisianet példájára, amely ugyancsak ilyen módon jutott az Egyesült- Államok birtokába. Napóleonnak egy történelmi gesztusa volt az, amivel meg akarta akadályozni a Franciaország és az Unió között kitörhető háborút. Rámutat a világháború előtti idők politikájára, amikor nem kisebb francia hazafi, mint Gustavo Hervé ajánlotta az elszász lottharingiai kérdés mego’dását oly módon, hogy Németországnak engedjék át Lottharingia ellenében a francia gyarmatok egyikét, Madagaszkárt. Ha akkor az egykori ellenség javárp le lehetett mondani egy kolóniáról, miért né lehessen ma is átengedni egy kolóniát egy szövetségesnek, ha ezzel Európában olyan állapotok állanak be, amelyek megelőznek nagy veszedelmeket. Ebben nincs semmi megalázó a francia nemzetre nézve. Emlékezzünk csak Angliának arra a lépésére, amikor Németország javára átengedte egy afrikai kompenzáció ellenében Helgotandot. Spanyolország eladta a Karolina szigeteket Németországnak, Dánia pedig az Antillákat az Egyesült- Államoknak. És még csak nem is olyan régen, az amerikai kongresszus egy tagja javaslatot tett arra, hogy az Egyesült-Államok, az angol adósságok ellenében követeljenek bizonyos területeket Kanadában. Egészen bizonyos, hogy nem tette volna meg £ javaslatot, ha ez Anglia presztízsét érintette volna. + Sérvben szenvedők v Egyetlen, biztos védelmet nyújt a lágyék, here, comb és köldöksérvnél a mi tökéletesített ru gónólküii sórAötőnk, mely éjjel is hordható. Mindenféle bandázs operáció után, lógó has, gyomor- és anyaméhsülyedésnél.Szabadalmazott lúdtalpbetét. Flanell has-, hát- és mellmellmelegitő. JIGIEA“ kötszerbáz BRATISLAVA, Don-ntca Sí. Rendelő orvos: dr. Koch K. F. egy. m. tan. Árjegyzék ingyen. i A vidéki felek még aznap elintéztetnek. Ebray konkrét javaslata a következő : Franciaország mondjon le az Egyesült-Államok javára amerikai gyarmatainak egy részéről, lehetőleg az Antillákról, ennek ellenében pedig az Unió törölje Franciaországot adósai sorából. Ha a francia kolóniát át is engednék az Egyesült- Államoknak, az ottlakók nem panaszkodhatnak, hogy amerikai polgárokká lettek, mert éppen Amerika az, amely minden nemzetiség tradícióit, nyelvét és r.emzeti különvalóságát a Ifgnagyobb mértékben respektálja. Meg lehetne a dolgot oldani úgy is, hogy az átengedett kolónia az Uniónak egy államát képezné, nagyobb politikai szabadságokkal. A volt meghatalmazott miniszter szenzációs írásában általában követeli a higgadt meggondolás politikáját, nem pedig az érzelmeknek a politikában való érvényesülését. — Azt hittem, — írja egy helyen, — hogy a természet örök törvényei szerint a lelkesedést, O jO POLIO? »POLIO« a neve, kalapács a védjegye a legjobb mosószappannak. Egyszeri kíséri, t meggyőzi Önt arról, hogy a „POLIO“ szappan ettosóereje, habzása kiadós vatta felülmúl minden más szappant. Kísérelje megyés meggyőződik, hogy általa ruhát kímél és pénzt takarít! -------------------- = MINDEN ÜZLETBEN KAPHATÓ! Jókai bölcsője. Irta Lőrinczy György. Tegnap vagy tegnapelőtt, egyszóval: régesrégen, a múlt század nyolcvanas vagy kilensvenes éveiben, a régi hires nevezetes Szikszay-féle vendéglő udvarán hárman ebédeltünk együtt, még pedig Vajda János, Pósa Lajos meg — én. Vajda János veleszületett ősi természete szerint, mint mindig, akkor is komor volt, akárcsak a kivert bika, szúrós szemével majdhogynem felöklelte az embertársait. Pósa ellenben jókedvű, gyermekesen lobbanékony; akkoriba irta legbájosabb gyermekverseit. Lapja, Az Én Újságom, már diadalmasan foglalta el a meghódított területeket: a kisdedóvodákat és az iskolákat, hogy az anyai szivek dús aranybányáit ne is említsem. Tulajdonképpen magamról is számot kellene adnom, dehát közvádlónak még csak születhetik az ember, önvádlónak — sohal És aztán maradjon valami a dicső kritikusoknak is. A Szikszay éttermeinek a halálra Ítélt és azóta le is bontott Nemzeti Szinház-zal közös udvara volt: a kispörkölt legnépszerűbb Riviérája Budapesten. Ott a nap bármely órájában lehetett hires embert találni, akit a jó vidéki atyafiak megbámuljanak s a színész, iró, költő, piktor, kőfaragó, újságíró és politikus, tudjuk, mind ugyanabból a fából való: abból él, hogy bámultatja magát. A bohémvilág országhatára tehát egyik oldalon Szikszay, másik oldalon a Pannónia volt. A Nemzeti Színház közbül esett: a forrongó magyar szellemi élet katlana, méhek és darazsak nyüzsgő kaptára. Tavasz volt, vagy talán már nyár is. A szomszéd asztalhoz két ismerős ur telepedett, akit magunk is nagy respektussal néztünk meg és köszöntöttünk, mert az egyik Jókai Mór volt. A Sándor-utcai parlamentből jövet tért be ebédelni egyik jóbarátjával, képviselőtársával. Jókai kevésbeszédü ember volt. Ha szólt is, halkan beszélt, mintha minden szavát az irótollának tartogatta voina. Társa ellenben folyton beszélt, mintha ő meg minden szavát Jókainak akarta volna ajándékozni. A tékozlásnak is vannak vivőrjei, akik a semmit úgy pazarolják, mintha Dárius kincse volna. A. Jókai barátja nagyon kedves parlamenti szónok volt s ezenkívül tekintélyes fiskális egy nagy vidéki városban. Tehát szimpatikus, müveit és eszes ember, akinek szeretetreméltó egyéniségét azonban egyetlenegy, de annál nagyobb rovás terhelte: az, hogy nemcsak allegátákát és apellátákat, hanem mindenáron novellákat is irt. Ez az ártatlan szenvedelme rontotta meg vidéki renomméját — Budapesten. Budapest ugyanis, tudjuk, mindig tradicionális gyanúval nézett a kisvárosi Írókra. Az öreg eszkimó félti a fókáját az uj ifjú eszkimóktól. Akaratlanul is eszünkbe jutott az elmés szatíra, * *ami akkoriba jelent meg: Az emberésznek nincs probléma, Tárul a létnek titka mind; Az éj nem vak, a sir nem néma, Szemünk a napba bétekint. Már nem riaszt az Aetna-katlan, Pólust keres a kutatás .. Csak az az egy nem sül ki soha, Mért lett iró — Szana Tamás? Hát miért lett iró a Jókai barátja? Meglehet, hogy éppenséggel csak azért, mert a Jókai barátja volt. A barátság is kötelez ugyanis, nemcsak a nemeslevél. De mindenkinek, főképpen minden nagyságnak az emléke körül különben is settenkedik valamely kérdés. Miért lett drámaíróvá Shakespeare? Miért lett császárrá Napóleon ? Miért lett alkoholista Poe Edgar? A kiválóságok élettörténete tele van kérdőjellel. Miért lett iró Szana Tamás? A derék tatnia. De nem felelt; hadilábon állt a magánhangzókkal, a kérdőjeleket se szerette, j Öreg korára az ember meg is unja a2t a görbe • rébuszt, amit világteremtése óta szünetlenül ismétel az Alkotó. Mindig csak arra emlékeztet, hogy diákok vagyunk, akiket a főfő Ludi Magister örökösen faggat. Nos? Miért? Minek? Mi az? És mi mindenfélét összevissza hadarunk szorongattatásunkban, de okosabbak sohase leszünk tőle, se mi, se más. A ravasz kérdőjelek, akármily nevetséges, kicsinyes és gyermekes furfanggal térünk ki nekik, minduntalan újra megujra előttünk teremnek, sőt egyre szaporodnak. Jókai csöndesen, hallgatagon ebédelt, a kérdőjelekkel nem törődött, bár a barátja folyton sürgette Mind a kettőnek járt a szája, de Jókai evett, a barátja pedig beszélt. Világos volt, hogy a kérdőjeleket emlegeti, az irásmüvészet, a költészet, az alkotás kérdőjeleit, s Jókai talán épp ezért hallgatott olyan csökönyösen és azért evett olyan jó étvággyal. Igazi iró nem szívesen beszél arról, amit ir. Vagyis nem beszél, hanem — ir. Tudja, hogy az irás intim titkokat rejt és tartogat, amiket az ihlet sajátos öntudatlansága még önönmagunk elől is eltakar. De a Jókai barátja minderről alkalmasint semmit se tudott. — Az a legnehezebb, — szólt fontoskodva, — hogy az ember megkezdjen valamit. Hogyan kezdjem ? Milyen szóval ? És melyik ötlettel, vagy gondolattal? Ha ezen átestem, a többi aztán könnyen megyen. Nekem mindig az szerez legtöbb gondol: hogyan kezdjem? De azt hiszem, minden írónak. Bizonyosan neked is, Móric? Nevetve pislogtunk össze, mi három hallgatózók. Vajda mérgibe nagy ősz császárszakállát tépte. Lestük, mit felel Jókai. De Jókai összeszoritotta a fogát és egyetlen szót se felelt. Ajaka széle megrándult s nagy 1 szőke bajusza alatt majdnem észrevétlenül,
