Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-02-21 / 23. szám
6 oldal. »Komáromi Lapok« 1925. február 21. ^rrr I modern mozi komárom I »r:: hl ßS W Ófakor | tiszti pa Villon |d.D. 2,4,6, És1|z9 ó. fi45 Szombaton és vasárnap, február 21 és 22-én. Asszony és a pap Voss Richárd, A költő és aszony írójának világhírű regénye. Főszerepben : Eszterházy Ág-ues grófgnő Kiegészítő műsor C.^söt>ört>ől vödörbe amerikai groteszk 2 felvonásban. A Jókai-centennárium ünneplő közönségének figyelmét felhívjuk: a Modern Mozi! Azóta még nyáron, mikor nagy meleg van is, magas ruhát adok rájuk! Máskor mindig, mindig mosolyog rám, a legjobb falatját oda adja, — mikor valahonnan hazajön, rögtön azt kérdezi: hol a Camika? Édes, jó Lappapa ... Négyesztendős koromban ingott meg az én „örök boldogságomban“, Lappapa csodabotjában, Néró kutya hatalmában való hitem. Egy reggel, nagy jövés, menés, hangos beszéd, sírásra ébredtem. Az én drága Katkám is vörös szemekkel jött mosdatni és öltöztetni. Valami olyan furcsát éreztem, amit ma se tudok elfelejteni. De nem is mertem kérdezősködni, csak szepegtem belülről. „Öltözzön fel, Marikám, szép ruhát vegyen fel, mert elutazik a Nagypapa, el kell búcsúzni tőle .. Megnyugodtam. Elutazik Nagypapa. Majd visszajön! Sokszor elutazott már! Kivezetett a Katka. Sok, sok bácsi volt a kékszobában, meg a vörösszobában. A doktor bác’i. meg a Dárday bácsi, meg Bródy bácsi, meg Hegedűs Sándor bácsi, Lóránt bácsi, Sanyi bácsi, sokan, sokan még ... És mind hadonáztak és mindnek ijedt volt az arca és mind jajveszékelt, — fogalmam se volt, mi történik? Hogy is lehetett volna? De mint az állat a viharban, tűzveszélyben, nem tadja miéit, csak fél, szüköl, vonít.., én is keserves zokogásba kezdtem. Vigasztaltak. ' * „Ne sírjon, Marikám, — csókolgatott Katka, akinek a szoknyájába kapaszkodtam görcsösen, — ne sírjon, visszajön a Nagypapa . . Akkor már nem hittem. Abban az órában feketéllett be boldog kis ielkembe először a megsejtése annak: hogy vannak mégis bajok a világon, — bajok, miken nem tud segíteni a csodabot, amiket nem tud elugatni a Néró kutya, bajok, furcsa fekete felhők, amiknek a nevét még csak sokkal később tanultam meg: tragédia, fájdalom, örökbucsu, halál... Fura, fura dolgok ... És fura, fura nap volt az nagyon ... Látom, amint Nagypapa végigment utoljára az udvaron .. látom, amint beleült a kocsiba s a Lóránt bácsi letérdepelt az uccán, előtte ... látom, amint visszajöttek a nagyok a kocsitól. . de akkor nem ugyanazok voltak, akik tegnap, vagy tegnapelőtt voltak . . . Jaj, de furcsa nap vo't. Azontúl egész másképpen néztem a felnőttekre. Nem azzal a vak bizalommal, de valami gyanakvó félelemmel . . . Jaj, mikor fognak megint úgy sírni? Mikor lesz megint olyan furcsa nap? És jaj, mikor jön már vissza a Nagypapa? Mert azt mondják, hogy visszajön. De én már nem hiszek nekik. Mindig azt mondják. Holnap, megint holnap, — és azóta már hány holnap telt el! Hová ment ? Miért nem vitt el engem is ? Kezdtem haragudni a Jézuskára ... hát hiába imádkozom én minden este? Hiába? Hát a jézuska is csak olyan, mint a bot meg a Néró? Neki sincs abszolút hatalma? A Jézuskának! Akiben én úgy hittem! Pedig úgy imádkozó®. Kis szivem egész melegével. Hiába. Hiába. Aztán egyszer nagy kofferokat hoztak le a padlásról. Utazunk, méssze, Olaszországba, mondták Reménykedtem. i Aztán elutaztunk. Új világ ... új emberek, — Katka féijhez j ment, uj francia kisasszony, uj játszótársak... valahogy lassan-lassan a várás, az epekedés intenzivitása megfogyott. Minden este épugy imádkoztam érte és épugy jaj volt, ha nem először mondtam, épugy azt feleltem : „Nagypapát szeretem legjobban“, de valahogy mindez kezdett teoretikussá válni. Végre már magam se hittem, hogy viszszajön, de már nem is okozott különösebb fáj- j dalnaat. • A gyerek olyan, mint a kis állat. Mindent j megszokik. Azután ott, Flórencben nagyon összebarátkoztunk a Papával is. Már én is tudtam gyorsan járni, már nem voltam olyan csepp, törékeny, nem félt hozzámnyulni. Egy uj testvért is kaptam, Papa Margit húgában, aki az apja halála után hozzánk jött lakni... egyszóval, a picinykor emlékei kezdtek mindjobban halványodni. így múltak az évek. Hanem aztán, mikor már megint Pesten voltunk s egy reggel odajött az ágyacskámhoz sírva Anyukám s azt mondta: „Kissi lányom, — a Nagypapa most már soha nem jön vissza hozzánk..." s beültettek egy kocsiba, Mama, Margitka s elmentünk fekete ruhát venni... akkor aztán mindent, mindent újra éreztem. Maga a fekete ruha — bevallom, — titokban örömet okozott. (De ez nagyon bántott és következő évben, mikor először mentem gyónni, első felsőben, — töredelmesen meg is gyóntam.) Valahogy nagy lánynak, érdekesnek, tudja az ördög, minek képzeltem magam. (Egyik ; magyar-lányos hősnőm volt olyan szépen lej írva gyászruhában, azt hittem az vagyak.) Hanem mikor Mama is felvette az ő fekete ruháját, meg a hosszú fáiyolt hozzá, akkor tört ki aztán tulajdonkép nagyon meleg, jó kis szivemből teljes, vad erejével a fájdalom. Akkor jöttem igazán tudatára annak, hogy vége, mindennek vége . . . Meghalt. Nincs többé Nagypapa. A két nap a temetésig megint tetszett nekem,, emlékszem. Állandó jövés, menés, rengeteg ember, rólam elfelejtkeztek, bennmaradhattam sokszor a nagyok között s a fekete ruhámban azt hittem, legalább is bakfis vagyok már. (Elérhetetlennek hitt álom!) Még arra is emlékszem, — hogy, becsületemre legyen mondva: ijedten gondoltam párszor, jaj, hát én nem is sajnálom a Nagypapát ? És mikor harmadnap, a temetés alatt ennek az ellenkezőjéről meggyőződtem, nagyon, nagyon boldog voltam. Entern persze nem vittek el, — de hogy mégis lássam messziről legalább, — Margittal elmentünk Hampelékhoz, azoknak a Muzeum | körúti balkónjáról néztük végig a szomorú I menetet. s Oda meg azzal a bántó érzéssel mentem: nem is vagyok igazán szomorú. (Mindig a Mamával mértem össze magam.) Hanem, — amikor a sok-sok idegen ember, elegánsan, felpuccolva, mert tele volt vendéggel a balkón, (mint mindenütt végig, amerre a menet végighaladt) akik, mialatt ott vitték Nagypapát, a Nagypapát, az én édes, egyetlen, jó Nagypapámat, aki utamban még a fagyökereket is kivágta és mikor láttam, hogy ebben a kocsiban most a Papa meg a Mama mennek és azok az emberek azt mosolyogva, tréfálva, beszélgetve nézik és tárgyilagosan beszélne* „szegéay Jókairól“ — és eszükbe se jut, hogy „szegény öreg Jókainak“ a Camikája ül itt közöttük és ha még gyerek is, de azért tud érezni, tudja már, mi a halál*— akkor, akkor valami olyan határtalan fájdalom, elkeseredés, gyűlölet a közöny iránt fokozódott fel a lelkemben, — de olyan nagy, hogy egy irtózatos, szivszaggató és mégis boldogító zokogásba törtem ki. Margitka rémülten kivezetett. Valaki arra futott be a másik szobából és emlékszem, nagyon megvolt ijedve. (Tttaly néni, Hampelné a menettel ment, azt hiszem.) Elvittek. Aztán Margitka kocsiba ültetett s egy óráig levegőztette szegény kis agyongyötört fejem. Még most is érzem ezt a kocsizást minden idegszálamban... Margit vállára borultam és mindig csendesebben, csendesebben sírtam s olyan boldog, olyan boldog voltam, mert akkor megérezte«, hogy igen, igen, én nagyon, nagyon szeretem a drága Nagypapát. Az Arany Embert olvasom. Annak az éjszakának el kell jönni. A harcos, izzó éjszakának ... Mikor az Élet-Balaton jegén A Jó s a Rontás véres táncot járnak. Csak ketten : ziháló óriások. Már figyelnek a rianások : Ki győz, kit fognak eltemetni Afá örvény csöndje, a vágtató vihar? Mikor az éj anyás ölében A végső jaj kihal.. . Es közelednek a falánk örvények. Mert áldozat kell a fekete mélynek. Mélység fölött az eltorzult titánok. Vad ölelése: a Rontás jajba szűköl. Halálos ágyat vet a csorba tükör: Temetkeznek a letiport Krisztyánok ... Az éjszakának megvert szárnyain Ujjong a virradat, a fény. Egy ember köt ki lopva, boldogan : A Senki Szigetén ... Sáron Árpád, Jókai a színpadon. Irta: Fülöp Zsigmond. A legnagyobb magyar regényírónak nemcsak az elbeszélő széppróza mesteri művelésében voltak örökbecsű művei, de jelentékeny sikereket ért el a színpadon is drámáival. Igaz, hogy színpadi alkotásai nem bírnak valamenynyien azzal a lebilincselő, megragadó erővel, mint bűbájos meséi, azonban mint drámairó is maradandóvá tette nevét a magyar színjátszás és a magyar sziniirodalom történetében. Kritikusainak egy része Jókai drámáinak nem adja meg azt az elismerést, amellyel a költőfejedelem regényeinek adózik, azonban, ha igaz is az, hogy Jókai színpadi műveivel siker dolgában nem érte el azokat a hatalmas arányokat, amelyekben regényeivel az egész világon része volt, azért semmiképen sem lehet Jókai drámaírói munkásságát azzal a mértékkel mérni, amely a közepes színpadi írókkal szemben jogosult. Jókai a magyar drámairodalom történetében is az elsők között áll, verses drámái olyan művekkel gazdagította irodalmunkat, amelyek a klasszikus drámák sorában is tiszteletreméltó helyet kérhetnek maguknak. E sőso'ban történelmi drámái érdemelnek örök koszorút, amelyek keletkezésük idejében a magyar Nemzeti Színház legnépszerűbb darabjai voltak és évtizedeken át adták a színpadokon. A Szigetvári vértanuk, Könyves Kálmán, Dózsa György c. drámáit rendkívüli sikerrel
