Komáromi Lapok, 1924. július-december (45. évfolyam, 79-149. szám)
1924-08-30 / 105. szám
8. oldal. „KoHtóroiHti l&M apgoagtttB 3f. = Konferencia Laibaehban. A kisantant külügyminiszterei Laibaehban találkoztak és megbeszéléseket folytattak egymás között. A konferencián megjelent Benes dr. csehszlovák, Marinkovics jugoszláv és Dúca román külügyminiszter, akik a volt tartományi kormányépületben tanácskoztak. A kiadott jelentés szerint a külügyminiszterek a már előzetesen megállapított kérdésekkel foglalkoztak és úgy találták, hogy azokban nincs ok eddigi álláspontjuk megváltoztatására. A külügyminiszterek megállapodtak a genfi konferencián való együttműködésre nézve is. I nap katona és Hal. Komárom, — aug. 30. A napi sajtó Kiadón megjegyzés nélkül említi a hadgyakorlatok alkalmával elhangzott miniszteri dicséreteket a magyar katonáról. Udrzal hadügyminiszter nem is volt szófakar. Elismerte, hogy a ném»t katona kiváló a így a Szndét&'&émetség katona fiai is katonaiényekkel ékesek. Da a magyar katonáról, annak szelleméró!, teljesítményeiről olyas dicsérő nyilatkozatokat tett, amelyeknél érdemes megállani egy szóra. A magyarokat az ellenséges cseh sajtó állandóan becsmérli és támadja, minket csA irredenta fajtának nevez és nemzetellenesnek, akit ezért szerintük semmi jog és kimélet nem illet. Az elvakult nacionalizmus bennünket önvédelmi harcra kényszerít és nem fognak meg ijedni a sovinizmus harsogásaitól. Udrzaitidéz z&k, aki bizonyára szintén nem tartozik barátaink közé épp^a agy, mint a hadseregfaligyelö Machar, akik valóságos dicshimnuszé kát zengedeznek a magyar katona jelességtiről. A hadgyakorlaton egy magasrangu francia katonatiszt megszólított egy cseh katonát, hogy érzi magát, az rosszkedvűin válaszolt, hogy fáradt és alig várja a leszerelést. Udrzal is ott volt mellette és kedvetlenül forda t el a jelenettől. A magyar katona erényeit nem szükséges Udrzalnak felfedezni, azt tudja róla az egész világ. A világháborúnak talán legjobb katonája a magyar volt, amit az is bizonyít, hogy a legtöbb veszteséget a magyar csapatok szenvedték. A háború végen a legtöbbet szenvedett magyar ezreseknek, amelyeknek már csak a keretei voltak meg, a tűz vonalból való kivonását indítványozta egy magasraagn, A leszámolás. Irta: Kádár Lehel. A hivatalba uj kisasszony jött és behozta j a frissen bokrétázó orgonavirág illatát. Az ab- { lakon betűzött a nap és hosszú, vékony sugár- ; szalagot húzott keresztül a szobán. A sugár- 1 szalagon millió, meg millió porszem rángatódzott, j mert az öreg Antalik mindig beleköhögött, j Tetszett neki a tánc, az atomok furcsa ritmusa, j mert ezek voltak az egyetlen létezők, melyek akaratának engedelmeskedtek. Különben rab- j szolga volt, nagy feje két válla sirgödrébe í süppedt, mintha láthatatlan korbácsok szijja j suhogott volna mögötte, munkára hajtván, kék ; papiroslapokra görnyesztvén. Serczik ur, a napidijas ilyen tavasznapo- ; kon mindig meghallotta az életfilozófia egyet- ; len jelentkezését, mely olyan volt, mint az el- j pattanó gyufafej: nem tartott sokáig. És szólt j az öreg: — Kolléga ur, az ember köhögi és mo- ! zog a levegő. Hátha még beszéli is valamit 1 Ezzel valahogyan azt akarta kifejezni, hogy még köhögni se jó, beszélni meg éppen veszedelem: kivált itt, ahol Bakics kir. tanácsos ur a főnök. Mert Bakics ur megtette, hogy egyszer, amikor éppen igy kacagott a tavasz és láthatatlan vágyódások remegtek a levegőben, benyitott a segédhivatalba és rámordult Ántalikra: — Ne köhögjön, kérem, hanem dolgozzék! És azóta halkan, óvatosan követte el ezt a műveletet, de ha megcsikordult a zöldpárnás ajtó, szerette volna megállítani a támadó-kavargó porszemeket, nehogy árulói legyenek. Csépán, Kremzer és Serczik még köhögni sem mertek volna, a félelem belerágta magát idegeikbe, a zöldtapétás ajtó mögül láthatatlanul reájuk áramlott a hatalom nyűge, mely odagörnyeszti őket a csikosfödelü iktatókönyvhöz a királyi családdal rekan, katonai személyiség. A ingfóbb asatrák haárezméség az előserjesztésnek nőm tett eleget, mert tudta, kegy a magyar esredek nélkül az ellenállás megtérik. Udrzal szava: jól esnek nemzeti érzésünknek. De tgyntUl el is ezenorit ksisünkst. A magyar nemzeti kisebbséget csak arra találják alkalmasnak és jónak, bogy katana legyen, csak arra, hogy az elviselhetetlen adóterheket vállain hordja. Mert ismételten hangsúlyossal, hogy mi sokkal nagyobb véradót viselünk, mint a köztársaság többi népe, a magyart alkalmasabbnak tartják a katonai szolgálatra és többet soroznak be, mint a többi nemzet fiaiból. A magyar föld, a magyar ipar és kereskedelem sokkal több adót fizet, mint az úgy nevezett történelmi országok lakossága. Ezsel szemben a mi fajunknak nem jut hivatal a köztársaságban, a magyarokat még most is tömegesen bocsátják el, nyugdíjasainkat éhbéren tartja a kormány, rokkantjuinkrél nem gondoskodik és az illaté ég, állampolgárság örve aiatt ezreket és ezrektt t&szit a nyomorba, elveszi nyugdijukat, apró kis özvegyi és rokkant járadékaikat, a magyar munkást keresethez jutni mm engedi, szóval az irtóhadjárat politikáját folytatja ellenünk. Keserűen fogja nugát ez a mentalitás megboszulni, mert a magyarság arra a meggyőződésre jut hovatovább, hogy ez a föld csak lakást nyújt neki. A lojalitás, a ragaszkodás, a hűaég csak a megértés talajából fakadnak. lit a megértésről csak a megszállás idejében beszéltek, ma ha Igainak róla, ma irredentáról üvöltőnek olyanok, akikre még esak görbén se néztünk eddig. A do nt dss elve hiányzik a csehszlovák kormány politikai programjából ; tőlünk elveszi a katonát, elveszi az adókat és mit ad: rendieteket és döntvényeket, hogy nincsen illetőségünk és állampolgárságunk fzea a földön, amely a mi földünk. Egyházmegyei közgyűlés. — Á komáromi ref. egyházmegye évi rendes közgyűlése. — — Saját tudósítónktól. — Csütörtökön, folyó hó 23-án tartotta a komáromi református egyházmegye ez évi rendes közgyűlését városunkban, a Kollégium nagytermében, melyre az egyházmegye tisztviselői, tanácsbirái, a lelkész: és tanítói kar, valamint az egyházak kiküldöttei nagy számban seregiettek egybe. és a lajstromokhoz. Hallgattak, dolgoztak és féltek, vágyaik elfagyott szárnyú galagonyalepke módjára hullottak le képzelet levegőjéből és utolsót vonaglottak Bakics ur ajtója előtt. Az uj kisasszony csodálkozva nézett körül a hivatalszobában. Benne még élt az élet, nem csak pislogott. Forró hullámok remegtek keresztül rajta: szerette a virágot, az estét, az álmodásokat. Szerette a szépen köszörült mondatokat, melyen bágyadtan égtek, mint az olcsó gyűrűben a tuniszkék. Szerette a legújabb dalokat és megtanulta az uj szólásokat. És szerette önmagát. Szerette aranyszin haját, keményhusu :hér karját, amely még nem ölelt soha férfit. Turbói ló, rövid nevetés buggyant ki száján, ha v 'aki szólt hozzá, szava pedig olyan volt, mint a íölreszkető zongorahur: még akkor is zengett, ha már hallgatott. Serczik ur legalább igy állapította meg. Igaz, hogy olyankor is hallotta, amikor már régen elment a leány és csak az illata kavargott az aktacsomók fölött. A leány ugyanis mindig elsőnek ment el. Nevetve, kacagva, vidáman, úgy, ahogy érkezett. Antalik ilyenkor rosszalóan csóválta fejét, mintha csak ezt akarta volna mondani: — A kisasszony nemcsak köhögi, hanem neveti is. Ebből lesz a baj! Antalik ugyanis Bakics urra gondolt, aki még a köhögést is kifogásolta. Hátha egyszer meg találja hallani a nevetést! Egyszer meg mondta a leánynak: — Vigyázzon Mancika, egyszer baj lesz! A Bakics ur nem érti a tréfát 1 A leány vállat vont: — Én nem félek tőle! Nem is kellett. Bakics ur ugyanis sűrűn kezdett járni a segédhivatalba. Mindig a leánynyal akadt dolga. Munkát adott neki elbeszélgetett vele. A lány nem fogadta idegenke-A közgyűlési megelőzően reggel 8 órakor a raf. templomba« gyűltek össze a közgjilés tagjai, kiknek lelkét T»r§hm Dezső I. paionyi lelkésznek szivet elragadó, szép fohásza emelte a kit szárnyain az egek Uraim. A könyörgés ég ének itán a közgyűlés tagjai kivonattak a kollégiumi épületbe, ahol a nagyteremben 9 órakor kezdődött meg a közgyűlés. A közgyűlés Gyalókay László egyházmegyei esperes ég Erdélyi Pál dr., ehia. gondnok elnöklete mellett folyt Is és megjelentek azon Balogh E'enaéi*, a dunai ref. egyházkerület püspöke, Tóth Kálmán t. esperes, Csiba Imre, Borosa Kálmán, Gálffy Gáza, Fekete Sándor, Bácz JSlemér, Mórecz Mihály, Sándor B-sné. Soós Károly lelkész-tanáosbirák, Moháesy János dr. egyházmegyei főjegyző, Kiss Jenő dr. üsyégz, Zsindely Ferenc, Gaái &j*!a ér. Falöp Zsigmond, Keaessey Kálmán dr., Nagy Nándor világi taaáesöirák, Bäke Kálmán egyházmegyei számvevő, Caike János, Csekes Béla, Földes Lajes, Dákon Béla, Galambos János, Gáspár József, Galambos László, Kóezán Mér, id. Kür ifj. Kút* Géza, Léaárth Lijes Marisa Sándor, Mokos Kálmán, Nagy Kálmán, Nemes Káimán, Sedívy László, Szekeres László, Tóin János, Tóth Kálmán, Tóth Zsigmond, Vágó Ede, Vargha Dazső le készek, Tóth Béla, Zsemlye Lajos, Galambos Zoltán h. lelkészek, Gyalókay Miklós egyházmegyéi mérnök, Kováé* Alajos, Pothes Bél», Körös Imre, Nagy Lajo3 tanítók és más egyházi képvsríők. A közgyűlést Gyalókay László esperes sziveket megragadó, laagasazárnyalásu imával nyitotta meg, a Mindenható áldását kérve az elvégzendő munkára. Utána Erdélyi Pál dr. egyházmegyei gondnok rövid beszédet intézett a közgyűléshez, melyben rámutatott a mai nehéz időkre, midőn kétszeres felelősség terheli mindazokat, akik az egyház ügyeinek intézésére elhivattak. A mull súlyos megpróbáltatásaiban is megtartott bennünket a mi hitünk és tiszta kálvinista szellemünk a azért visszatekintünk & múltba, hogy erőt és reményt merítsünk belőle. A múltba nézünk, hogy a jövőbe lássunk s onnan nyerjünk támogatást felelősségteljes, nehéz munkánkra. Az éljenzéssel fogadott beszéd után Gyalókay László esperes a határozatképességet megállapította és a közgyűlési Jegyzőkönyv vezetésére Csakes Bála d.-radványi lelkészt kérte föl, hitelesítésére pedig Mokos Kálmán madari lelkészt és Fülöp ZJgmoad tanácsbirát. Egyben mély sajnálattal jBüntette be a kezdéssel, halkszavu galambnevetéssel felelgetett neki. Amikor kiment a szobából, diadalmasan fordult Antalikhoz: — No, ugy-e, hogy nem harap meg? Serczik ur dühösen csapta be az iktató -| könyvet. Más módon nem mert hangot adni. Pedig belül megjajdult valami, aminek nem tudott nevet adni. Ismeretlen, sohasem érzett érzések rohanták meg és ilyenkor szaporán szipogta magába a levegőt. Manczi észre is vette és megkérdezte: — Mi a baja magának ? Talán csak nem 1 haragszik a Bakics tanácsos urra ? Serczik felágaskodott: — Nem. Nem haragszom. Csak undorodom! I Antalik feje még mélyebbre süppedt két \ válla közé: nem szerette a lázadásokat. Tudta, I hogy nem jó végük szokott lenni. Még az is lázadás volt szemében, hogy Serczik hazakisérte a lányt. Egy igazi hivatalnok — vagy aki az akar lenni — nem megy el háromnegyedkor. Mert a Bakics ur esetleg ki talál jönni és akkor fuccs minden, fuccs kinevezés. Már pedig ez a derék fiatalember most várja, most van soron. Nem jó ilyenkor a tűzzel játszani. Szólni szeretett volna, de nem mert. Ez már valamivel több lett volna a köhögésnél. Igaz, hogy köhögni se igen mert a sürü benyitogatás miatt. Az ember sohasem tudja mikor kapja rajta Bakics ur. Hallgatott tehát. Hallgatott és nézdelődött. Bakics egy délelőtt megint benyitott. Megint a lánnyal foglalkozott. Amikor búcsút vett tőle, húsos, nehéz fekete kezével megsimogatta az arcát. A leány pipacs vörös lett és szemébe könny szökött. Bakics ur elnevette magát. Hájas, széles, gordonkanevetéssel Aztán kifordult a szobából, amelyre ráfeküdt a nagy hallgatás. A rabszolgák egymásra néztek, csak Serczik szeme járt másfelé. A leányt bámulta, aki