Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-06-14 / 72. szám
1M4. június 14. »Komáromi Lapok« 5. oldal. mozgó személyek ellen rendiből érés hangot használt. Az erős hangról nekem, aki magam is egész életemben küzdő ember voltam, az a nézetem, hogy az olykor a harc szempontjá* hói elkerülhetetlen, szükséges rossz, de ha esak lehet, mellózni kell. — Ami az emigráció likvidálását illeti, ez bizony nehéz kérdés. Az emigrációra, nem is annyira a kommunizmus alatt való ténykedésért haragszik a hatalom, hanem az esrg* ráció alatt kifejtett működéséért. Különösen nehézzé teszi a megoldást az, hogy Magyarországnak de facto van államfője, akivel szemben az emigráció egyes tagjai nem maradtak a magyar törvények vonatkozó keretei között. Az államfőt törvény értelmében megillető és szükséges presztízse szempontjából elnézheti a ezt epy**prüen a de faeto államfő kormánya ? Eddig szól Fényes nyilatkozata. Mi sem mutatja jobban, hogy Magyarország jövője biztosítva van, mint sz a körülmény. hogy az emigráció egyik nagy vitéze Göndör Ferenc, a msgvsrgyalázó „Az ember“ szerkesztői« is hajlandó már a fegyver letételre. Göndör ornak bizonyára jó szimatja van és belátja, hogy már érdemes njra jó magyarnak lenni és haza kéreszkedni. Egyenlőre ugysD főúri gesztussal a saját amnesztia ügyéről hallani se akar, csak a barátai érdekében cselekszik, de hát tudj», feogv majd őreá is rákerül a sor és hazamehet. Ennek ellenében hajlandó a böpönyegforgatásra is. Mivel tudjuk, hogy gyakorlat szüli a mestert, hát bizonyára Göndör ur ebben nagy művész lehet-Göndör nr ugyanis hajlandó az emigráció egyetlen orgánumában, a hetenként megjelenő „Az Ember“ ben a baj cat abhanhagyni, Göddör Ferenc nyilfc felhívással fordul a magyar kormányhoz és megállapítja, hogy ezt azért teszi meg, mivel a magyarországi szociáldemokrata párt parlamenti csoportja semmi eredményt nem tud e téren felmutatni. Fölajánlja az «migráció immár egyetlen orgánamának. „áz Emberinek fegyverletételét. Mivel a Betbíenkormány állítólag szintén elő akarja segíteni a nem exponálták hazatérését, bécsi emigráns körökben Göndör Ferenc syjtt levele nagy feltűnést keltett és feszülten várják, hogyan fog erre & magyar kormány reagálni és miként tér át az egyetlen emigráns orgánum uj utakra? Szóval még megérjük azt a csodát, hogy a bécsi emigráns lap olyan magyar szellemben fog írni. hogy Sslovengzkón majd nara lehet árusítani és Komárom utcáin nem visitják a rikkancsok a megtért vén bűnös címét „Az Ember“-t. No hiába is kiabálnák, mi úgy se hinnénk az őszinteségében. — . ■— lolsíoj és Jókai közös sorsa! Keresd az asszonyt! Sajnos, ezt a francia közmondást — a világirodalom « két jelesének élete alkonyán — a legrosszabb értelemben kell v^nsi. Megértő feleség helyett mindkettőjüknek hárpia jutott osztályrészül. Mikor Tolsztoj Leo gróf, & nagy népapostol, 14 évvel ezelőtt meghalt, a világot elárasztották hangzatos szózatokkal: — A 82 éves aggastyán, halála közeled \ tét évezvén, eltávozott szerető családi köréből, 5 hogy magához kiyen, teljes elvonultságban fejezze be életét. Ezt a hamis hirt a felesége közölte a \ világgal. Porhintésül. Mert igaz ugyan, hogy \ Tolstoj Leo gróf — mint titkárának emlék- j irataiból tudjak — 10 nappal halála előtt ha- j znlról eltávozott, de nem „a szerető családi körből,“ hanem a kínos pokolból, mely minden ] napra előkészítette számára & legyálogatottabb f kinzószereket. Az ideges és öntelt grófuének az volt a nagy baja, hogy nem kapta kézhez Tolstoj életéből az utolsó tiz év Memoirjait, miket a népapostol biztosabb kezekre óhajtott bizni. Mikor az asszony végre megkapta a kéziratot (melyet már Tolstoj tisztelői lemásoltak, hogy meg ne lehessen azokat hamisítani 1) akkor meg az volt a baja, hogy hol a végrendelet? Ki lesz majd a kiadótulajdonosa a nagy ember müveinek ? Tolsztojnénak ugyanis fülébe jutott, hogy férje műveit az egész világ idziinesévé akarja tenni. Ebből származott aztán a tok pörpatvar, Előadások kezdete hétköznap este 1 és 9 Mer. Modem MoziK, somarom TISZTI PAVILLON Előadások kezdete vasár- öe ünnepnap 5.; Aki életében csak egyszer is volt szerelmesy okvetlenül nézze meg „A szerelem hete“ című nagyhatású, vérpezsdítő drámát. Elaine Hammersteinnel & főszerepben. Bemutatja a MODERN MOZI Szombaton és vasárnap, junius hó 14-én és 15-én civakodás és égiháborn, mik elől Tolsztojnak — menekülnie kellett. * Most fordítsunk egy másik ilyen sötét lapra, a mi irodalmunk történetében. — Az öreg Jókai, a magyar nemzet büszkesége, bezárt szobában robotba ír, mert Bella, az ő „kedves éJettársa,“ no meg Vészi, kiszabtak neki arra a napra az irnivalót. Eanivalóról azonban bajosan gondoskodtak: különben az öreg úr miért húzná föl spagáton lopva a néhány krajcár áru — sajtot!? Biz ez töviskoroaa és nem az elismerés babérkoszorúja... Az abbáziai vénszamarazásról pádig restellek is ezóLni; mert itt már nem az jő szóba, hogy Keresd az asszonyt, hanem ez: Keresd a bárpiát 1 D. A. Elnémult harangok. Tálasz Campana cikkére. Mióta elszakított bennünket a trianoni békeszerződés édesanyánktól: a magyar fö d öl, az elmúlt öt esztendő alatt tapasztalhattuk és tapasztaljuk ma is, hogy hallgatva hallgatunk eseményekről, ténykedésekről, amelyekről beszélni, írni hovatovább kötelességünkké fog \ válni. Nem természete a magyar embernek, hogy : szószeriní betartsa Talleyrand axiómáját: hogy ! a beszéd azért adatott számunkra, hogy elrejt| ßük a gondolatainkat. N künk egymás iránt kötelező hivatásunk, hogy ahol s amit enuek a \ megmaradt s egyre pusz uló maroknyi magyar\ Ságnak egymás között elintézni érdemes és í szükséges, igenis nyíltan szembenézve próbáljuk jj elintézni. A Komáromi Lapok pünkösdi számában ; Campaua álnév alatt igen figyelemre méltó | cikk j leüt meg: a Szlovenszköi „elnémult haran\ gokról“. L^gkevésbbó sem gondolok itt arra, hogy az álnév alatt megjelent cikk szerzőjének \ szemrehányást tegyek, sőt ebben is btigizoló' dását látom annak a sűrűn tapasztalt gyakorlatnak, amely a legjobb, legtisztább, legönzetlenebb akciók hangjára, írásaira is a felesleges tapintat hangfogóját rakja. M rt igenis felesleges tapintat az, amellyel például a harangmozgalmakat kezelik, akkor, amikor nincs napunk, nincs óránk, nem múlnak el peiceink, hogy veszendő magyarságunkat ért sérelmekről ne gondolkodnánk, ne beszélgetnénk, ne szónokolnánk és ne imánk. Egy pillanatig sem állítom, hogy ne lenne szükség a hitélet megerősítésére, a krisztusi feíebaráti szeretet hirdetésére, a vallásos megnyugvás. a Gondviselés intézkedéseibe való beletörődés hirdetésére, sőt élő hitem erejével érzem, látom, hogy a vallásos nevelésre ma különösen nagy szükségünk van. Hogy a világ egészen nem állt a fejetetejére, hogy az emberek lelkét lassanként átitatja újra a testvéri szolidaritás érzete, azt nem & rendi örvények, hanem a szeretet vallásainak igehirdetései tették lehetővé. Fogalomzavart jelentene azonban, ha a vallás kultuszt, ! ami elsősorban belső lelki processzus és élmény, i egy szintbe állítanék a vallásos hitnyilvánitás ritusbali segédeszközeivel. A kettő harmonikus egyensúlyán áll, mint piedeszt&Ion a kereszténység egyháza, melynek néha txtravagáns kinövései is pontosan eredményezik a lelki, sőt a külső politikai equílibrumot is. A Keresztény Egyház nagy pásztora nem egy nyáj juhot hajt, hanem egy horda tigrist, bárányt vegyest, rettentő ideálokat és egy csomó doktrínát, amelyek közül egy is elég ahhoz, hogy távtartókkal álljon elő és pusztítást hozzon a világra. A keresztény ortodoxia nem engedhetett semmi definicióbeli tévedést, nem volt szabad elejtenie egyetlen láncszemet, ha folytatni akarta a rendkívüli egyensúlyozás n*gy és nehéz experimentumát. Azért emlegettem fentebb a felesleges tapintatot, annliyel minden kérdéshez nyalni szoktunk, &mdy a hitélet és Egyház gyönyörű virágos kertjéhez tartozik. Mentegetni kell magunkat, nehogy blaszfémiába vagy sposzta| taságba essünk, pedig, amikor a harangokról esik | a szó, az a hitem, a kérdés tárgyalásával egy | jottányit sem távolodtam el a hittói és nem I‘ akarok fcevésbbé jót, mint amilyent a konvencionális pedantéria, az észrevétlenül tobzódó nagyképűsködés aksrf. A Kereszténység alatt Európa individu- I ális nemietekké alakult és nem tudom elkép! zelni, hogy a hatalmas teremtő trónusa mellett ! valamennyi nemzet zászlaja leng, sót éppen I> ott van a kereszténységnek a hasonló túlzásokat letyőző gyönyöiűea ellensúlyozó hatása, hogy idelenn meghagyta és ideális formába öntötte a patriotizmust. Mírt olyan csodálatos valami a vallás, hogy a maga megrövidítése nélkül szórhatja szét minden kincsét oda, ahol \ annak a bizonyos kiegyenlítődésnek szüksége van rá. | Minden sorát, minden gondolatát aláírom Campana cikkének és nem érzem, hogy eltá! volodtam volna az Egyháztól, sót úgy látom, | hogy közelebb kerültem a vallás magasztos l ideáljaihoz. A szeresd felebarátodat, mint tenj magadat, mennyei jótanácsa mellett, ugyan az | ember szedte szavakba, de biztosan a másiké| val egyenlően mennyei jótanácsot: segíts mal gadou, az Isten is miségit, kell mindig a \ szem elölt tartanunk; csak az a baj, hogy az emberek nagy sokasága belelustult tf tanács I könnyebbik részébe, amely a Jó Istenre bízza a gondolkodást. A harangok dolgában is valahogyan igy gyűjtődnek össze a milliók. Felemelő gondolatokat kelt az ünnapély, mert sok ezer ember öltözik ünneplőbe, csendes áhítattal hallgatja a szónoklatot, dagad a keble a büszke őnér; zettől és last but not least: egy órára csendí ben, egyetértésben, legfeljebb mérsékelt t&lej kedéí mellett, lehiggadt szenvedéllyel áldoz: az áldozatkészség erényének oltárán. Sokszor olvasom a hasonló ünnepségek referádájának végén: a közönségre mély hatást gyakorolt. A harangalapokra gyűjtés hónapjai és az ünnepély aktusa után azonban nyakunkra szakadnak a szürke hétköznapok tele jajjal, csalódással és szomorú szívvel vetjük a szemünket a templomainkra amelyek tatarozásra szorulnak, kétségbeesetten emlegetjük a fajunk pusztulását és gondolni is alig merünk arra a napra, midőn az oltár, a szószék üresen áll, amikor az iskolában nem lesz magyar tanító, nem Íródnak magyar könyvek, s az utódaink ; a nemzetüket is elfelejtik testvérnek érezni. Ebbe a nagy kétségbeesésbe szomorúan kondulnak az uj, mázsás harangok és igenis, ennek a kétségbeesésnek egyszer már erősebb hangjának kell lenni, mint az áldozatkészség levegőbe csengő haraugjainak. Az Egyházak leikükön melengették mindig a művészetet, a
