Komáromi Lapok, 1924. január-június (45. évfolyam, 1-78. szám)
1924-05-03 / 54. szám
iM4 május 9 A párt természeteses tisztában van vele, hogy a csehszlovák szoe. dem. párt a javaslatot nem támogathatja, mintán azonban ngy a kommunisták, mint a kisebbségi szociáldemokraták a kérdést teljes részletességben kfilíöldőn is ismertetni fogják s nemzetközi ksp esolataikat ír igénybe veszik, valószínű, hogy a esehszlovák szociáldemokraták kénytelenek lesznek egy kompromisszumos javaslatot előterjeszteni, amely mégis modus vivendit ad a kétségbeesett ekzisztenciák százezreinek. Komárom város felirata a köztársaság elnökéhez a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság döntése ellen. A LKB. 16455/1923, sz. döntését elsőnek Pozsonymegye zsupánja tette közhírré a megyei hivatalos lapban azzal az utasítással, hogy a járási hivatalok és a községi elöljáróságok miheztartás végett ahhoz alkalmazkodjanak. Komárom város tanácsa, mihelyt tudomására jutott, azonnal rendkívüli képviselőtestüie i ülést hivatott össze, ahol a pártok a kérdést minden szempontból megvilágították és egyhangú határozatot hoztak, amely szerint a képviselőtestület felír a köztársaság elnökéhez és kéri, hogy intézkedjék a bírói tévedés helyreigazítása iránt. A városi képviselőtestület ugyanezen feliratát megküldte a belügyi és a szlovák minisztériumnak és a pozsonyi zsu pánnak. A politikai pártok felhívták pártközpontjaikat egységes parlamenti akció bevezetése iránt. Komárom megkeresi a sajtó utján az összes magyar községeket, hogy hasonló felirattal forduljanak a köztársaság elnökéhez. A felirat megszerkesztésével dr. Kamrás József ügyvéd, volt törvényszéki tanácselnök, a komáromi jogpárt elnökét bízta meg a képvi selőtestület és a kiváló jogászi készültséggel készitelt felirat igy hangzik: Köztársasági Elnök Ur! A pozonyi zsupáni hivatal 1924. évi február hó 23-án kelt 14562/1924. számú leiratával az összes járási és községi hivatalokkal tudomásul vétel és miheztartás céljából közölte a prágai Legfőbb Közigazgatási Bíróságnak az 1886. évi XXII. t-c. 10. §-a szerinti községi illetőségszerzésre vonatkozólag 1923. évi dec. hó 28-án hozott 16455/1923. számú döntvényét, amely az indokolásában a következő törvénymagyarázó kijelentéseket tartalmazza: „Az 1886. évi XXII. t-c. 10. § ában kiemelt feltételek teljesítése által a más községbe »Komáromi Lapok« 3. oldal. átköltözködő személy ebben a községben még ipsó jure illetőségi jogot nem szerzett, hanem ez esetben még az új község akarata kifejezett nyilatkozatának is kell hozzájárulnia, hogy tudni illik ezt a személyt a polgárainak községi kötelékébe felveszi. ... Ez a kifejezett felvétel azonban a község olyan tartalmú deklarációs végzésének nem tekinthető, miszerint a folyamodó az idézett törvény 10. §-a feltételeinek teljesítése állal az uj községben illetőséget szerzett, hanem azt konstiíutiv aktusnak kell venni, melyen a folyamodó illetőségének az uj községgel szemben való jogi viszonya alapul.“ Köztársasági Elnök Ur! Elsősorban reá keli mutatnunk a zsupáni hivatalnak ama jogilag érthetetlen eljárására, hogy amidőn a községi illetőségnek megszerzésére vonatkozólag az 1886. évi XXIi. t-c. 10. § ába iktatott jogszabályt illetőleg a Szlovenszkói Teljhatalmú Miniszler Ur 13989/1921. ad. I. számú „Tájékoztató“ címet viselő rendeletében érvényben levő s a törvény meghozatala óta állandóan követett joggyakorlatnak is megfelelő, élő jogként jelentette ki, miszerint „a négy éves kvalifikált tartózkodással az illetőség ipso facto megszereztetett és nem kellett az illetőségi jogért folyamodni*, a zsupáni hivatal a Teljhatalmú Miniszter Ur eme rendeletével szembe helyezkedve, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság döntvényében foglalt ellentétes jogszabálynak alkalmazását rendeli el, holott a zsupáni hivatal ismeri a Teljhatalmú Miniszter Ur 13989/1921. ad. I. számú „Tájékoztató“ című fenti rendeletét, — ismernie kellett az 1886. évi XXII. t-c. 10. §-ának minden kétséget kizáró, félre nem érthető világos rendelkezését, — ismernie kellett e törvényszakasznak a törvény meghozatalakor annak indokolásában és a törvény meghozatala óta az állandóan követett joggyakorlatban kifejezésre jutó valódi értelmét és élő joggá vált ama rendelkezését, mely a 13989/1921. ad. 1. számú „Tájékoztató“ cirnü rendeletben is kinyilvánitva lett, — s végül tudnia kellett a a zsupáni hivatalnak, hogy a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság csak magyarázhatja egyes vitás törvényes rendelkezések értelmét, — mely magyarázat a törvény egyes rendelkezéseinek félreértésén alapuló téves magyarázat is lehet, — a bíróság azonban az élő jogtól eltérő, uj jogszabályt nem létesíthet, nem alkothat, a múltra vonatkozólag pedig a törvényt a kifejlődött általános joggyakorlatban megtestesült élő jogszokástól eltérően nem is magyarázhatja. Jogi alapelv ugyanis, hogy minden jognak, tehát a községi illetőségi jognak is, meg-, vagy nem szerzése ama jogszabály szerint Ítélendő meg, amely akkor volt érvényben, amikor a kérdéses jog megszerezhető volt. Áll ez jelen esetben annyival is inkább, mert az 1920. évi 230 számú csehszlovák törvény 13. § a szerint az illetőség megszerzéséről és elvesztéséről szóló eddigi határozatok továbbra is érvényben maradnak, amennyibe» ezen törvény által meg nem változta1 nak, amiből következik, hogy még a jelenre vonatkozólag is e tekintetben minden változtatást a törvényhozás magának tartott fenn, tehát semmiféle más fórum az eddigi szabályoktól eltérő ' szabályokat fel nem állíthat, a múltra vonatkozólag pedig a joggyakorlatban megtestesült élő jogot nem érintheti. Köztársasági Elnök Ur! Teljes tisztelettel a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság iránt, reá kell mutatnunk arra, hogy mi e bíróság 16455/1923. számú döntvényének indokolásában foglalt törvénymagyarázó kijelentéseket a törvény téves értelmezésén alapulónak és az 1886 évi XXII. t-c. 10 §-ában foglalt törvényes rendelkezéssel ellentétben állónak tartjuk. A kérdésnek teljes megvilágítása céljából az alábbiakban közöljük az 1886. évi XXII. t-c. ama szakaszainak szószerinti szövegét, amely szakaszoknak magyarázása alapján jutott a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság a döntvényében kinyilvánított véleményéhez. 8. §. A községi illetőség település által, vagy anélkül is, a községi kötelékbe való határozott felvétel álla! megszerezhető. (Egyezik az 1876. évi V. t. c. 4. §-ávai). 10 §. Aki azon községből, melynek kötelékében volt, más községbe költözik át, ez által a régi községi kötelékből még nem lép ki, ha azonban az új községben négy évig folytonosan lakik, ennek községi terheihez járul, s ezen község ellene, a 9. §. a, b, c pontjaiban megállapított kifogásokat ezen idő alatt nem érvényesíti, ezen község kötelékébe tartozónak, s az előbbi községi kötelékből kilépettnek tekintetik még azon esetben is, ha települési szándékát be nem jelentette, kivévén, ha azon községben, amelyből átköltözött, a községi terhekhez ezen idő alatt is folytonosan hozzájárult, vagy ha ily hozzájárulás nélkül is ő maga előbbi községi illetőségét ugyanezen község beleegyezése mellett fentartani akarja. (Egyezik az 1876 évi V. t. c. 6. §-ával, azzal az eltéréssel, hogy az 1886. évi XXII. t. c. 10. §-a új rendelkezésként felvette a következőket: „még azon esetben is, ha települési szándékát be nem jelentette“ és „vagy ha ily hozzájárulás nélkül is ő maga előbbi községi illetőségét ugyanezen község beleegyezése mellett fenntartani akarja.“) 11. §. Ha a települt azon község kötelékébe, amelybe áttelepedetf, fel akar vétetni, e végett az illető községhez a 10. §-ban megközé sereglettek s megcsípvén a karjukat, ama kérésükkel állottak elő, hogy mutassák be őket a jelölt urnák. Aztán az egész estét együtt töltötték. Nagyon jól mulattak. Részben még a címzést is sutba dobták. S midőn Bredbáck ur egy órakor aludni tért, ablaka alatt összegyűlt a kis város egyetlen kvartettje s rázendítette a „Ki ne hevülne drága vendégünkért?“ c dalt. Végre is annyira jutott a dolog, hogy a jelölt ur meghosszabbította Kányaváron maradását, átadván három ingét a mosónőnek s eíhozatván hazulról a felöltőjét. Majd meghívták egyes családok „egyszerű házi kosztra“, háromféle borra, ezerszer bocsánatot kérve, hogy „csak öt fogásuk“ lesz Az asztalnál a legszebb lányok mellé ültették, akiknek véleménye csodálatosképpen mindenben megegyezett az övével s akik, úgy tetszett, mintha vártak volna valamire, ha esténként a házuk kapujáig kísérte őket. Falusi kiránduláskor meg annak a kis lányiak, akinek tette a szépet, rendszerint megrándult kicsit a lába s ezért kénytelen volt benső odaadással a jelölt ur karjára támaszkodni. Hazamenet pedig váltig megtelt roskadásig a kocsija. A kandidátus a városka két legszebb lánya közt szorongott, míg három viruló virágszál vele szemben foglalt, már ahogy tudott, helyet. Á Milldén városi tanácsos leánya egy jövedelmező tisztviselőnői állástól, melyet a bank fiókintézete ajánlott fel neki, csak azért esett el, mert úgy vélte, nem utazhatik el előbb a városból, mint a jelölt úr. S a varrónők három tallérral többet kerestek hetenként Bredbáck Kányaváron léte alatt. A jelölt urnák főképp családi körűimé- J nyeire volt kiváncsi a város apraja-nagyja s 1 oly meleg és őszinte érzéssel viselkedtek iránta, hogy még azt is megkérdezték tőle: vsjjon jól zongoráznak-e a húgai, tudományos pályára í léptek-e a fitestvérei is és van-e nagyszámú j cselédjük odahaza ? Ám Bredbáck fölöttébb „begombolkozott“, mert bár legkevésbbé sem hordta is fenn a fejét, nem akarta az orrukra kötni, hogy atyja vásárokra járván, gyürüthajigálókból éldegél, anyja pedig tisztességesen ugyan, de szerényen körhintájával keresi a kenyerét. Végre is búcsút kellett venni a jelölt urnák a kis várostól. Nem akarom leírni, hogy forrott a nép a vasútállomáson, midőn elutazott. Elég lesz egyrészről csupán annyit jegyeznem meg, hogy egy enyveskezű tolvaj ugyan sokat „kereshetett“ volna, ha déltájban vagy egy óra hosszat körülnéz a jobb házakban, mert egy árva lélek nem sok, de annyi se volt sehol odahaza; másrészről pedig arra hi vatkozom, hogy az állomásfőnök esküdözött, hogy Bredbáck elutazásakor nagyobb volt a tolongás a perronon, mint mikor a wallbyi gyermekgyilkos asszonyt kisérték Malmőba, hogy kitöltse öt évi büntetését a fegyházban, Bredbáck jelölt ur gyengédlelkü udvarias fiatal ember létére nem áihatta meg, hogy hazaérve ki ne fejezze háláját ennyi szívességért. Köszönő leveleket irt hát azoknak a családoknak, amelyek tárt karokkal fogadták s a figyelmesség számos jelével halmozták el. Ám választ egyiktől sem kapott. Majd két éven át képes lapokat küldözgetett karácsonyra, újévre s gratulációkat valamennyi eljegyzésre, nemkülönben virágokat meg bonbonokat dobozszámra a fiatal lányok nevenapjára, melyeket a nyájas mamák voltak szívesek feljegyezni a noteszébe. Egy sem köszönte meg . . . Evek mullán egyszer Kányavár-felé utazott a doktor ur. Bekukkantott hát a kis városba, hogy meglátogassa régi jó ismerőseit. De kárba veszett minden fáradsága. Egyesek „elutaztak“, másoknak „difteriszes“ betegük volt s ezért „nem fogadhatták“. Ismét mások nem is ismerték. S az a lány, akihez legjobban vonzotta a szive, az állatorvoshoz ment feleségül és most csemegét készít a vásárokra, hogy valamiképen megélhessenek. Bredbáck doktor urat mindezek csak megerősítették abban a hitében, hogy a kányaváriak eredeti emberek. Ám ebben, amint említettük, nagyon is tévedt. Mert igy állt tulajdonképen a dolog: Egy volt tanulótársa, értesülvén róla, hogy Bredbáck tudományos búvárkodás céljából Kányavárra utazik, barátjának néhány kellemes napot óhajtván szerezni a kis városban, levelet küldött ott lakó jóságos lelkű, de pergő nyelvű s a tereferét fölöttébb kedvelő, hajlott korú távoli rokon nénijének s a levélben többi közt ezt irta : „Most pedig résen legyenek ám a kányaváriak, mert a napokban egy tehetséges ifjú doktorjelöltet, Bredbáck ur látogat el el hozzájok, hogy a levéltárban adatokat gyűjtsön annak bebizonyítására, hogy — amiről szentül meg vagyok győződve — közeli rokona a milliomos Bredbácknek, aki a minap feleség meg gyermekek hátrahagyása nélkül hunyta le Argentiniában a szemét siri álomra."
