Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-01-27 / 12. szám
6. old; 1. «Komáromi Lapok« 1928, január 27. gan&k ma is a vadidegen népek között. Valamennyi szívesen jönne haza, de az útiköltséget nem tudja megszerezni. Nem egy közülök már a koldulás lealacsonyító lejtőjére sülyedt. Az ültetvényeken a nehéz testi munkát csak az itthon is földmiveléssel foglalkozott emberek birják, azonban a szűkös mindennapi kenyerükön felül ezek sem tudnak többet keresni. Az ingyen földosztás, melynek tetszetős jelszavával csábították ki a dolgos magyarokat, Dólamerikában mindenütt szünetel. Eddig még egyetlenegy magyar ültetvényes család sem kapott ingyen földet. íme néhány markáns vonás a délamerikai gazdasági katasztrófáról, melynek hitelességében annál inkább nincs okunk kételkedni, mintán az adatok hivatalos aktáiból valók. Hits adat Pel hall „Petőfi muzeum“ cim alatt 1888-ban Csernátoni Gyula, Ferenczi Zoltán és Korbuly József negyedévenként egyszer megjelenő folyóiratot indítottak, melynek első számában rendkívül érdekes közleményt találunk Petőfi haláláról. 1887-ben hunyt el Vájná Sándor kolozsvári ügyvéd, 48-as honvéd-huszártiszt; az 6 hátrahagyott irományát fia Vájná Vilmos az erdélyi kulturegyesületnek adta át megőrzés végett. Belőlük Sándor József kivágatta a forradalomra vonatkozó papírokat s ezekből Csernátoni Gyula dr. összeállította uz alábbi cikket, mely algmegrendiíöbb i.indama verziók közül, amelyek Petőfi haláláról forgalomban vannak. Csernyátoni közlése elején azt beszéli el Vájná, hogy már a forradziom elején ösmeretségben volt Petőfivel és a feleségével. Azután igy folytatja Vájná Sándor: Az 1848—49. szabadságharcban, a 10. számú huszárezradnél, az úgynevezett Vilmos huszároknál szolgáltam. 1849. márciusában, Szeben bevétele után egynéhány nappal a Bánátba rendeltettünk. Innen Lugos, Oravica, Temesvár és más helyeken véghez vitt expedíciók után, mikor a muszkák Erdély határaihoz közeledtek, julius havában nagy sietséggel újból Erdélybe hivatánk és Aranyi János őrnagynak vezérlete alatt julius 22-ikén Segesvárra érkeztünk. Eközben a muszkák az országra ütöttek, sőt Brassó felől már közeledtek is. Mi Kőhalomba rendeltettünk a muszkák elibo. Hogy Bem épön akkor Segesvárt voít-e, avagy csak várták oda, nem tudom mert mi nem láttuk. Elindulásunk percében őrnagyunk, az Ar* métől kapott parancsra, 4 kipróbált közhuszárt hagyott hátra, részben, hogy a Bem kocsija mellett fedezetül szolgáljanak, részben pedig, hogy a lovaira vigyázzanak. Ezek Segesvárt maradtak s kötelességükké volt téve, hogy magukat az ottani parancsnokságnál azonnal jelentsék. Mi pedig elindultunk Kőhalomra. A hátrahagyott 4 huszár közül 2, névszerint Szkurka János és Dancsák Mihály épsn az én szakaszomból (4 dik) valók voltak. Szkurka tisztán beszélt magyarul, de tót dialektussal. Megjegyzendő, hogy a Viímos-huszárok közt többen voltak tótok, de mindnyájan beszéltek magyarul. Szkurkának egy sötét seregély szürke paripája volt, melyet ö bálványozásig szeretett. (Itt Vájná elbeszéli, hogy Kőhalomba érkezve, ott még több más fegyvernemhez tartozó katonaságot is találtak és nemsokára heves összeütközésük volt a muszkákkal. Este 10 óra tájt érkezett szakaszával njból Kőhalomba, hová ágyufedezetre rendelték.) Azután igy folytatja tovább: ... Én a közeliévé gyógyszertárhoz léptettem lovammal s ott leszálva róla, bekiálottam az ajtón, hogy adjanak valami szert fogfájás ellen. A szert zsebembe téve, — jóllehet a csata folyama alatt fogfájásom megszűnt, de tartottam tőle, hogy később újból elő fog állni — lovamat kautárszáránál fogva vezettem és át akartam menni a házhoz, melynek udvarán és kapuja közt szakaszom volt fölállítva, midőn kit látok magam elibe érkezni?... Szkurkát. Az idő lehetett agy éjjeli 11 óra. Lovának szügyéböl egy jó darab véres hús fityegett alá s ballába egész & körméig részint megaludt, részint friss vérrel volt borítva... Szkurkát lovastól együtt az első pillanatra jól fölismertem, ő engem hasonlóan fölismert. — Uram, jelentem, hogy berukboltam! — mondja. Én a jelentést fáradtan, rossz kedvvel s a lagközömbösebhen vettem. Lovamat magam után húztam, de Szkurka lován maradva, igy folytatá: — Uram, nagy baj van. Segesvárit olyan csata volt ma, hogy a föld is alig bírta. Megsemmisítették az egész tábort; elesett Dancsák, Páji, Boda. (Szkurkának Bem mellé rendelt más három társa. Cs. Gy.) Ekkor meglepetve figyeltem, mert nekünk Kőhalomban ideánk sem volt arról, hogy Sagesvártt az nap ütközet lehetett volna. Semminemű ágyulővést sam hallottunk, mert a nagy távolság és a közbeeső hegyek neszét sem engedték hallani a borzasztó ütközetnek. Azt hiszem, hogy a katonai parancsnokság tudta, de mi huszárok — s éppen a 4-ik szakasz — miután délelőtt 10 órakor Kőhalomból távozólag rekognoszcirozni indultunk s este hőt órakor csatánk volt a késó éjszakáig — semmit, de éppen semmit sem halottunk róla. Kérdeztem Szknrkától, hogy reíiráltak-e a mieink? — Uram — feleié — vége az egésznek. Vagy levágták, vagy elfogták őket. Tán még az öreg Bem is odaveszett, mert kocsija belefordult az iszapba. Mikor kihúzták onnaD, olyau sáros volt Bam, mint a Mókus. Vitték a mieink, de nem hiszem, hogy onnan megmsnakedhetett volna, mert mindjárt ott volt az ellenség. A kocsit otthagyták, nekünk pedig nem volt szabad egy lépést sem tovább mennünk, de nem is lehetett. Mind a négyen a lovassághoz csatlakoztunk és mentünk is atakba, de bizony rossz napja volt ma a magyarnak. Sok jó katonát vesztett el ma Kossuth Lajos! Volt olyan is, akit körülfogtak s hogy élve el ne fogják, főbe lőtte magát. (E hőst miként később kiderült, Daczóuak hívták. Vájná jegyzete.) Szkurka nem tudta, de nem is mondotta a nevét. Még az adjutáns Petőfi is elesett — folytatá. Megdöbbenve kérdeztem: Hát Szkurka, ösmerte kend Petőfit ? — Hogyne ösmertem volua, uram, feleié, hiszen már elmúlt egy hete, hogy Segesvárit a tábori főkaneallájban ordeuáuc vagyok. Ott mondták, hogy az a fehér galléros a Petőfi: az a nagy pennás, aki olyau szép nótákat irL Komolyan kérdeztem Szkurkától: hát látta-e, hogy Petőfi valósággal elesett? — Esküszöm uram az öreg Istenre, feleié, hogy mind a két szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már menekvés nam volt és sok katonaság s pajtásaim elestek, lovam pedig nagy sebet kapott és vérzett, féltem, hogy lovam összeesik. Menekedtem tehát, de nem arra, amerre a magyarok voltak és amerre a tábor mensbedett. Arra nem is lehetett, hanem ahogy erre (Kőhalom? . . . Cs. Gy.) felé sebesen jövök az utón, utolérem Petőfit, az adjutánst, aki egyedül, gyalog, hajadonfővel sebesen haladott az utou erre feló. Még utói sem értem s már megismertem, hogy Petőfi, aki menetközben mindjárt nézett visszafelé. Ahogy utolértem, slisszoltam melléje éj hátulról a tarkójánál benyúlva megragadtam a ruháját. (Szkurka a lóról kissé lehajolva mutatta, hogy jobb kézzel miként ragadta meg Petőfit. Vájná jegy zete.) Petőfi pedig ba! kézzel ezt a kengyelszíjat fogta meg. (Szkurka ekkor jobb lábát kinyújtva érintette a keugyelszijat. Vájná jegyzete.) Uram haladjunk, mert űznek, jönnek utánunk 1 Sebes vágtatva vagy két puskalövést haladtunk. 1—1 ölnél is nagyobbakat lépett, mert nem bírta meg a ló, de 4 lovas muszka hátulról mind közelebb közelebb rugtatott utánunk s már annyira közel voltak, hogy rajtunk túl a pisztolygolyó a farkast is elejtette volna. Petőfi visszatekintve kiáltja: állj meg s abban a percben elereszti a kengydszijamat. Bocsáss 1 — kiáltja mérgesen — engem, az Isten sem ment meg! Ezzel kirántja magát a kezemből s balfelé az ut mellett a hegynek ment a kukoricásba. De alig tehetett 25 vagy 30 lépést felfelé a kukoricába, az elöl érk zstt két muszka lovas utána ugratott s láttam, amint a réznyelü karddal az egyik kettőt vágott a fejére. A második vágásra esett le a földre s még a földön egy vágást tett rá. A kukoricában valam Jyest még lehettek m nekültek, mert láttam, hogy ismét vágtak, sőt később még lövést is hallottam. i Ezután leírja Csernátoni azt a párbeszédet, melyet Szkurkával Vájná folytatott, hogy állításainak igazságairól meggyőződjék, majd igy folytatta érdekes cikkét: Összevetve a körülményeket s átgondolva Szkurka állításait, melyeket ö a segesvári csata éjjelén egyenesen e csatából menekedve, feljebbvalójának pajtásai előtt elbeszélt, kétség nem maradt fenu, hogy 5 valót és igazat mondott. 1. Igaznak bizonyult a segesvári csata elvesztése és a tábor egy részének megsemmisítése. 2. Igaz volt a Bam kocsijának feldölése s Bemnek a sárból való kimentése; úgyszintén az is igaz volt, hogy Bem c:ak nagy bajjal, életveszély közt menekülhetett. 3. Igaz volt a Díczó esete, kit a muszkák körülfogtak. Nem adta meg magát s hogy élve el ne fogják, golyót röpített agyába. 4 Igaznak bizonyult a más három ordonánc Vilmos huszár eleste, mert egy sem került meg többé soha. Éppen úgy igaznak kall lenni a Petőfi halálára vonatkozó körülménynek is, mit Szknrka részletesen elbeszélt. Hát mi célja lehetett Szkurkának csakis Petőfire vonatkozólag hazudni? Szkurka szellemi korlátoltságánál fogva nem értette, nem tudta a veszteséget, mely a magyar nemzetet Petőfi halálával érte. Ö csak anuyit tudott, hogy Petőfi adjutáns volt és szép nótákat irt, melyek közül a legénység énekelt is egynéhányat. — A munkanélküli segély. Mint a városházán értesültünk, megérkezett a minisztérium döntése a munkanélküli segélyek ügyében. E 1 szerint a következő szakmák munkásai részesülhetnek segélyben: épitőmunkások, vas- és fémmunkások, famunkások. Ezekből a szakmákból az összes segédmunkások ki vannak zárva. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy a jelentkezőknek csak egyharmada kaphat munkanélküli segélyt, ami a legnagyobb igazságtalanság, mert a rnunkanélkü'iség nem csak ezekben a szakmákban van, hanem az általános és minden munkaszakmát egyformán sújt, a segédmunkásokat legjobban. Az építő munkásoknak csak hat heti segélyt engedélyez a miniszter. Tudomásunk szerint a törvény hat havi (félévi) segélyezésről beszél. A rendelkezés, mely a járási hivatalba érkezett, érthető elégületlenséget kelt a szegény munkásság körében, mely hónapok óta teljesen munka nélkül áll. A segélyeket mint halljuk, az idén nem a polgármesteri hí vatal, hanem a járási főnök utalványozza. — A Waldbauer—Kerpely vonósnégyes Komáromban. A nehezen fölmelegedő idei j hangversenyszezon egy csapásra pótolni fogja I az eddigi csendességet, mert ime nem kisebb | zenei eseményben lesz részünk február 1-én, | csütörtökön, mint a világhírű Waldbauer— ! Kerpely magyar vonós négyes hangversenyében. A Waldbauer—Kerpely-féle vonósnégyest dicsérni, dicsérő jelzőkkel elhalinozni szinte nevetséges volna. Ma már ismeri őket az egész világ, nemcsak a zeneértők, hanem mindenki, aki gyönyörködni tud a zenében. 1909 óta, tehát 14 éve járják a világot. Ez a 14 évi állandó együttjátszás olyan összjátékot eredményezett, aminőhöz fogható nincs a kerek földön. Műsorukon Haydn, Mozart, Beethoven, Schumann, Schubert, Tschajkovszky, Brahms, Reger, Caesar, Franek, Ravel, Debussy, Bartók, Kodály, Dohnányi stb. legszebb alkotásai szerepelnek, amelyek bármelyikével tüneményes sikert tudnak elérni. Hasonló fényes sikerrel járt tavaly márciusban a komáromi kultúrpalota nagytermében megtartott nagyszabású hangversenyük, amióta népszerűségük csak növekedett Komáromban. A Jókai Egyesületnek sikerült a négyest egyetlen hangversenyre ieszerződtetni. Reméljük, hogy városunk és a környék közönsége siet e ritkán kínálkozó alkalmat megragadni és meghallgatja Waidbauerékat. Az előadásra az alábbi meghívót küldte szét a Jókai Egyesület: Meghivó. A Jókai Egyesület III. \ hangversenyét 1923. évi február hó 1-én, csüj törtökön este 8 órakor tartja a Kultúrpalota nagytermében a Waldbauer-Kerpely magyar
