Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)
1923-02-17 / 21. szám
2 o kiai. „Komáromi Lapok 19?3. február 17. venszkói dasinda-ítriálásban a politika játszotta a vezető $s irányitó szerepet és csak pilátusi kézmosás az, amellyel a szlovenszkói ipar kere8Ztrefe8zitését a kormány bűneiről lemosni igyekszik. Akkor, amikor a Csehszlovák állam Nikaraguával és Costanstával, meg az Isten tudja, mely távolságban leledző államokkal kereskedelmi szerződéseket köt, legközelebbi szomszédjaival, gazdasági expanziójának természetes irányaiba eső országokkal nem tud, mert nem akar oly megegyezéseket létesíteni, amelyek az ipar mai holtpontra állításából az élet megindulását biztosítani egyedül volnának képesek. A minden téren keresztül erőszakolt egységesítés, amely előbb a cseh szlovák fajegységben, majd a közigazgatás centralizációjában s erre való tűzzel vassal keresztül vitt rendszabályokban éli ki hatalmi életét, most a gazdasági térre is áthatol és mindent prágai szemmel nézve, mindent a nemzeti állam jelszava és érdeke szempontjából igyekszik sebtében megoldani. Midőn amúgy is elégedetlenséggel fűtött talajon a konszolidációra alkalmas eszközök keresése és javító, felsegítő rendszabályok alkotása látszik egyedüli mentő módnak a centrifugális szándékú politikai törekvések elcsititásának, a kormány és exponensei a lélekharangot húzzák Szlovenszkó ipara felett. De ez a lélekharang nemcsak az ipari termelésnek, nemcsak a fütetlen maradt, kialudt gyár kazánjainak, nemcsak a szenvedés felkiáltó jele gyanánt égnek meredő gyárkéményeknek szól, de szól Szlovenszkó 3Ü2 millió lakosának, akik a fejlődő ipari élet jótékony hatásait, a felszabadítás előtt már érezhették, akik, legalább szlovákjaink, a csehszlovák nyelvhasználat jogán kívül a prevrattól mást is joggal várhattak. Ha csak annyit hozott a felszabadítás, hogy a szlovákok — magunkról magyarokról nem is emlékezünk, hiszen tőlünk mindent elvett — a felosztott magyar birtokokon mint telepesek elhelyezkedhetnek, ha csak annyit hozott, hogy minden vezető állásba a szlovákok mellőzésével cseheket ültettek, ha csak azt eredményezte, hogy a szlovák emigráció Európa és Amerika falé ismét szabad utat nyert, ugyan hol találjuk meg a sok beígért boldogság bizonyítékait, amelyekből valamit négyévi uralom után mégis csak érezni kellene. A hivatalos statisztika pont 12 ezer munkanélküliről beszél Szlovénokéban. Ugyan pontos adatai vannak-e a statisztikai hivatalnak, amely a külföld előtt a sajtópropaganda minden eszközével a paradicsomi állapotokat igyekszik világgá kürtölni. Beszámították-e a 12 ezer munkanélküli közé a mnnkátlanná vált, éhező, nyomorgó, de munkanélküli segélyért Keresztül a hídon. Irta: Vándor Iván. Magda megállóit a hid közepén és belenézett a ködbe. A köd a viz mélységéből az ég magaságáig áttetsző oszlopként emelkedett és a parti lámpák, a hegy hátának vonala, a tornyok finom ive álomszerű pompában tűnt rajta keresztül. Az opálos, mese táj nyirkos volt és hideg, de a lány nem fázott. Kikönyökölt a híd korlátjára és szürke szemével a bomió és sűrűsödő párák árnyalatait vigyázta. És belemosolygott az estébe, mert ezt gondolta: — Milyen gyönyörű az élet! Hogy szeret engem az élet! Még csak huszonhárom éves vagyok, de lelkem gazdagabb tapasztalatban és érzésben, mint némely öreg emberé. Tudom, mi a jómód, mert gyermekkoromban gazdagok voltunk. Tudom, mi a szegénység, mert tizenkétéves koromban tönkrement az apám, elvették a hazunkat és feljöttük Pestre és trafikot nyitottunk. A testvéreim varrni tanultak, a finomkezü anyám egész nap hatosokat számol és télen fázik, nyáron fuldokiik a melegségtől, de nekem az Isten tehetséget adott és festek. Mindent megfestek. A viz mélységét, az emberi lélek mélységét, a nap ragyogását, a jóság melegét. Megfestem a boldogságot és a szerelmet. Megfestem az embert, a gyönyörű, drága édes embert... Magda körülnézett. A hidon pirosorru gyerekek topogtak keresztül, két szomorú öreg és egy asszony nagykendőben, karján kosárral. Magda ismét rákönyökölt a korlátra. — Az ember az Isten leggyönyörűbb tenem jelentkező, vagy arra fel nem vett ipari és segédmunkásság minden tagját. Ugyan > zerepel-6 a pontosan egy beállított statisztikában, legalább abban, ami házih&sználatra készült, a pénzteleD, sorvadó iparos és családja? Mert százezreket tesz ki ezek száma is. Vájjon benn vau-e a statisztikában a nagy közönség vásárlóképességének letörése következtében tönkrement kereskedők száma, a munkátianságban élő intellektuelek tömege. Eredendő bűne volt a kormányoknak a munkanélküliség intézményesítése, midőn positiv mánkat, munkaalkalmakat kellett volna teremtenie. A munkanélküli segélyek és egyéb teljesen inproduktiv kiadások, a nagyhatalmi hóbortban könnyű szívvel kiadott pénzfeleslegekből, az állami szállítások igazságos és törvény értelmében jogosan követelt arányban részesedése által a sok százezer tétlen kéz dologhoz jutott volna s az adószedőknek, nem az adóvégrehajtóknak lehetett volna könnyebb dolguk. A jajszó, amely Szlovenszkó siralomvölgyéből ma fokozott erővel harsog a kormány fülébe, a hajótöröttek S. 0. S. kiáltása, mely, ha még mindig süket fülekre talál, az erő, amelyet Szlovenszkó képviselt s képviselhetett volna a Csehszlovák republikában, szétesik s az agyon- felszabadított Szlovenszkó ronccsá aszott vázát, a benne élő milliókkal együtt a prágai múzeumba szállíthatják a jog, az erkölcs és politikai belátás dicsőségére. A kiürített megyeháza. Elvittek minden bútort a megyeházáiról. — Négy vaggon butát* indult el Pozsonyba. A megye háza ürességtől kongó hivatalai. A megszállás első napjaiban elkezdődött a komáromi tölténygyár leszerelése. Száz és száz vaggon vitte el annak gépeit, berendezését, felszerelési tárgyait, nyersanyag készletét, sőt nemcsak bútorokat, hanem ablaktáblákat is vaggonszámra vittek el Csehországba a gyárból és itt csupán épületfalak maradtak, amelyeket azután éveken át hasztalan igyekezett a kormány eladni vagy gyári célokra bérbeadni. Ugyanez az eljárás ismétlődött meg e hét folyamán kicsiben a megyeházán. A megyeháza régi berendezését, a volt főispánt lakást, az abban levő szalonbutorokat, irodai berendezést, szőnyegeket, függönyöket, képeket mind leszedték és butorszállitó kocsikba rakták. Két kocsi telt meg igy jobb és értékesebb bútorokkal. A járási hivatal bútorait is mind kicserélremtménye, mennyi jóság, és, bátorság lakozik benne és mennyi őszinte szeretet. A szeméből, az ujja hegyéből, a leheletéből árad felém a jóság és ha közelemben van, ezer kis fáklya lobban föl bennem és ez a csodálatos tűz, mint ezer apró napocska éget, világit és úgy érzem, egy jószagu kert nyílt ki tőle lelkemben. Ezeket az illatokat, ezt a ragyogást, ezt a szépséget festem, mióta őt ismerem. Tőle kapom a színeket, a fény játékát ós azt az áttetsző, megfoghatatlan és mégis ott rezgő levegőt, melyet a tanár megdicsért a képeimen. Ha ő nem lenne, nem tudnék dolgozni. Ö lelkesít, 8 visz, 5 szédít bele azokba az álmokba, melyek ott vibrálnak sejtelmes színeiben képeimnek. Ö rajta keresztül érzek és látok. Milyen gyönyörű az élet, hogy ő az enyém és enyém a művészetem. Magda njra körülnézett, aztán járkálni kezdett. A hideg meg a nyirkosság ráült a hajára, vékony kis kabátjára, cipőjére és valami kellemetlen, c-ipős fázást érzett a bőrén. A lámpák halványodtak a ködben és elhagyott bolygóknak tetszettek, melyek célt tévesztve önmaguk körül forognak a végtelenben. — Várni nem jó melegben sem — mondta magában. — Hány óra lehet? Csak nem történt vele valami baj ? Mindig pontos szokott lenni, ez a karakteréből fakad. — Aztán mosolygott. — Jó érte fázni, jó érte szenvedni, hisz néha szeretnék valami nagyot áldozni érte. De mit adhatok neki ? Ö olyan erős, olyan gazdag, olyan diadalmas. Csak ő ajándékozhat. Én csak elfogadhatok tőle mindent és cserébe nem adhatok mást, csak az életemet. ték régi, kopott bútorokkal, amelyeket a padlásról szedtek elő, mivel az irodákból is minden jobb bútor Pozsonyba vándorolt, sőt a nagyterem berendezése: az asztalok és az öreg tölgyfa székek és padok is erre a sorsra jutottak-, két vaggon telt meg ezekkel az ócska bútorokkal. Üres a megyeháza ősi nagyterme és a régi főispánok képei a falakról kérdőleg tekintenek egymásra: mi lehet ez? Megmondjuk mi: az önkormányzat vége. Itt többé nem jönnek össze a lakosság képviselői a közügyeket megvitatni, mert egyszerűen közügyek többé nincsenek. Csak állami ügyek vannak. Az öreg megyeháza, melyet a közbátorságnak, az igazság védelmének emeltek száz és egynéhány évvel ezelőtt, eltávolíthatja ezt a régi, ócska feliratot homlokzatáról és ezt Írhatja oda helyébe: Itt aktákat intéznek el. Az aktában tudvalevőleg embereknek, állampolgároknak, tehái jogalanyoknak ügyei vannak, ezek szürke numerusokká változnak a közigazgatás állami rendszerében. A választékosán berendezett hivatalokban most tentafoltos főst öt t íróasztalok mellett rozoga székeken folyik a közigazgatás, mintegy szimbolikus kifejezéséül a változásnak, mely annak belső életében végbement: a megye lefokozásának és megszűnésének, a felettes hatósági jeileg elmúlásának és helyébe az alsóbb fokuság lépésének. Mi azt hisszük, hogy kopott íróasztalok mellett is lehet jó közigazgatást csinálni, de az is kétségtelen, hogy a hatóságnak több tekintélye van, ha hivatalai tűrhető Ízléssel vannak berendezve. Sőt tegyük hozzá, hogy a tisztviselőnek is jobban keli magát éreznie olyan hivatalban, ahol csin és rend, tisztaság uralkodik és ez a bútorzatban és berendezésben is megnyilvánul. A komáromi megyeháza ezen & téren is hatalmasat c úszott visszafelé. Február 18. Ez a dátum örökre fénylő belükkel van beleírva Komárom történetébe. Ezt a napot is egy láDgész életre lobbanása tette jelentőssé, kinek születése szintén közel van a kerek százesztendős évfordulóhoz. Kilencvennyolc évvel ezelőtt, 1825 február 18 án Komáromban látta meg először a napvilágot egy újszülött gyermek, akiből a legnagyobb magyar elbeszélő, Jókai Mór lett. Nem kell elmondanunk, ki volt Jókai Mór, de jói esik a Petőfi centennárium idején megemlékeznünk arról, hogy aki neki barátja, társa, a márciusi ifjak munkájában ikertestvére s az Da a várakozás hosszú volt. A homály nőtt és az emberek, kik keresztül siettek a hidon, fantomoknak tetszettek. Magda didergett. A köd a pórusain keresztül beszivárgott a szivébe és szétáradt, homályba borítva a tündöklő napocskákat. — Miért nem jön? Hisz most kell elhoznia a flagy hirt, hogy otthon, a fényes úri lakásban a büszke anyjának, meg a szigorú apjának bevallotta szerelmünket. Miért nem jön? Mi történt ebben a rettenetes homályban, mely olyan kegyetlen és dermesztő, mint a bizonytalanság. És Magda, kinek az imént énekelt a lelke, felemelte okos kis fejét és összevonta szemöldökét. — Talán gyáva volt? Talán nem merte és most szégyenli gyávaságát... De ez csak egy percig tartott. — Az n-m lehet — ezt határozottan, biztosan gondolta. — Ő nem gyáva. Ő megmondta. Ő tudja, hogy az életemben mit jelentene — ha — Gyorsan lépkedett a hid közepén. Lelkében hol kialudtak a fáklyák, hol fellobbantak njra. Sokáig tartott ez igy. Már arra gondolt, hogy haza megy, mikor valaki karonfogta. — M&gduska, megfázott nagyon. Bocsásson meg, édes. A lány felkacagott. Ezer kis napocska tüzelt egyszerre benne. — Már nem — mondta és bizalmasan kezébe csúsztatta kezét. — Csak aggódtam... Gyorsan, egyformán léptek. A járásuk félig tánc volt, felig odaadás. De hallgattak. A lány várta a kinyilatkoztatást. A fia a szavakat kereste, melyek annyit mondanak, a
