Komáromi Lapok, 1923. január-június (44. évfolyam, 1-78. szám)

1923-01-06 / 3. szám

* <**23 január 6 «Komáromi Lapok* 8. olani. közigazgatási és politikai kormányzatát. így került hozzáok dr. Folkman zsupán 1919 év utolsó napjaiban. Napoleon sem volt még har­minc éves, mikor döntő csatákat nyert már, de akkor minden közkatona borjújában viselte a marsall botot. A fiatalság, ha azzal egyéb­ként éles judicium párosul, nagy dolgokat mi­­velhet és feladatokat, oldhat meg. A judicium az a jogásznál, lóképpen azonban vezető állás­ban levő férfiúnál, ami a taktika a katonának és a diagnosztika az orvosnak. A judiciumot, az elbírálás, az elgondolás művészetét, a meg­ítélés adományát azonban sem a sovinizmus, sem forradalmi frázisok, avagy a demokrácia elcsépelt közhelyeinek hangoztatása nem pó­tolják. Csakhamar meglátszottak ennek a nyomai és egy-két balsiker után felüli ői is kezdtek figyelni a kizdó zsupán dolgaira. Szlovákia választások, tehát nagy esemény előtt állott, ami a statárium és katonai diktatúra szabad­sága mellett folyt le. Jogos volt vele szemben is a várakozás. Megkapván a követendő mars­rutát, a szocialista párrok tüzzel-vassal leendő támogatására, ennek hűségesen meg is feleit és a lecke sikerült. így kezdődött zsupánoskodáaa. A megértés és a zsupán. Székfoglalójában, mint minden nemzeti­ségileg ekszponált hely zsupánja, úgy E’olk­­ffiau is a „megértést“ hangsúlyozta. Ezt a megértést azonban ne tessék egy pillanatra sem komolyan venni; mart ha azt elkezdjük kihámozni abból a súlyos föltétel é3 követel­mény csomagból, amelynek kellős közepére a megértés légmentesen el van csomagolva: szo­morúan konstatálhatjuk, hogy az a gyakorlati életben sona megnőni nem fog, hanem min­denkor becsomagolva marad. így hirdette ő is a megértést a magyarokkal g/.emben. Majd alább látni fogjuk, hogyan értelmezte és al­kalmazta azt. Komárom város törvényhatósága 1919. julius 24-én a következő határozatot hozta: „Kinyilatkoztatjuk továbbá, hogy tót testvéreinkkel szemben, kik a magyarsággal együtt a közös haza jó és balsorsában egy évezreden át mindig odaadó hűséggel osztoz­tak, úgyszintén az újonnan alakult cseh-tót köztársaság többi nemzeteivel szemben, me­lyekkel a magyar nemzet évszázadokon át állami kapcsolatban élt, az egymást megértő, kölcsönös jóindulat létrehozását teljes mér­tékben előmozdítani kívánjuk. mesemondónak több regényében szerepel Petőfi alakja az apoteózis felhőibe burkolva és emelve, annak tanúságául, hogy milyen erős és mély volt a két nagy költői lélek közt szövődött ba­ráti kötelék. A „Politikai divatok“ Pusztafi-jában költő barátjának dicsőségét zengi és regénye végén egyúttal hangot ad annak a szörnyű aggodalom­nak is, mely a magyar nemzet lelkén hosszú időn át borongott: hátha nem is halt meg a költő a fehéregyházi csatasíkon, hanem valame­lyik osztrák börtön mélyén van eltemetve, avagy távol Szibériában sínylődik egy ólombánya örök éjszakájában? Pusztafi-Petőfi e regényben túl­éli a szabadságharc zivatarát és visszatér fog­ságából .... Költői álmodás. Talán jótékony balzsam a lelki vívódásokra és a lélek mélyén felujuló szemrehányásokkal szemben, melyek Jókai lel­kében évekkel utóbb is élénken vibrálhattak. „Életemből“ című visszaemlékezéseiben sokat foglalkozik Petőfivel, barátságukkal és a sorok közül kicsendül őszinte melankóliája a jó barát elvesztése fölött. Ebben fejti meg Petőfi visszatérését is, mely egy hozzá hasonló meg­szólalásig hasonló szélhámosnak a müve volt, aki Petőfi legjobb ismerőseit is megtudta té­veszteni. Később Jókai is belenyugodott a vál­­tozhatlanba, Petőfi végzetes eltűnésébe, a seges­vári tömegsír gyászos tragédiájába. Még „A tengerszemü hölgy“ című regé­nyében foglalkozik Petőfivel és házasságával; leírja Komáromban édes anyjánál tett látogatá­sát, a kisváros szenzációját, festi a dicsőséget,, melynek sugarai az ő személyét is megaranyoz­ták szülővárosában, ki a hírneves költő barátja volt. Azután elhallgat róla a regény. Később csak az emlékezések szárnyán száll egy-egy sóhaja örökre eltávozott barátja után, akivel összesodorta őt a sors, s később oly tragikusan vágta el közös útjukat a végzet, hogy Ki kell azonban jelentenünk, hogy a népek boldogulásának es alkotó munka ered­ményes végzésének alapja a kölcsönös meg­értés, aminek viszont előfeltétele, hogy az itt lakó több, mint egy millió lelket magá­ban foglaló magyarságnak úgy tót testvé­reinkkel, mint a köztársaság többi nemzetei­vel való egyenjogúsága nyelv és faji önál­lóság tekintetében az állami és társadalmi élet minden ágazatában intézményesen biz­­t.osittassék.“ Ez volt Komárom törvényhatóságának és lakosságának álláspontja a forradalom után és sokkal a trianoni béke előtt. Az akkori zsu­pán a megértést csakugyan komolyan is vette, óm dr. Folkman az utód, már nem helyezett erre nagy súlyt. Ahelyett, hogy ezen a meg­kezdett talapzaton tovább épített volna és foly­tatta volna hivatali előde müvét, más építési tarvekre gondolt, amiből persze építés nem lett soha, mert a terveknek hiányzott a gya­korlati alapja. A Magyar Nemzeti Pirt és a zsupán. Folkman hivataloskodásáaak első hónap­jaira esik Komáromban a Magyar Nemzeti Párt megalakulása. Ez a párt lett volua hi­vatva az egész magyarságnak egy politikai táborban való egyesítésére, amit természetesen a kormány nem nézett jó szemmel, mert an­nak a célja a magyarságnak minél több részre való szétválasztása. Az alakuló gyűlés szabály­szerűen bejelentve a rendórségen, az erről szóló írásbeli engedély alapján a komáromi Vigadóban lön megtartandó. A fiatal zsupán ur, — noha hozzá a gyűlés megtartásáról a rendőrség jelentése megérkezett, — a katonai rendőrség igénybevételével, karhatalommal za­varta szét a békés polgárok gyűlését, amely­ben feltűzött szuronyu katonák jelentek meg és a gyűlés szónokát, elnökségét és jegyzőit, Komárom legkiválóbb polgárait, a helyi ma­gyarság vezetőit, fényes délben, vasárnapi na­pon a tisztipavillonba, onnan pedig a zsupa­­nátusra kisérték. A Vigadóban maradt tömeget 3—400 szabad komáromi polgárt, mint birkákat az akolba, egyszerűen lezárták. A zsupán ur adta a meglepettet és a megsértett polgárság­nak elégtételt Ígért; de az elégtétel még ma is útban van, most pedig a zsupán úrral együtt végképpen elutazott Komáromból. Mordsnunk sem kell, hogy a Magyar Nemzeti Pártnak a zsupán utján bemutatott alapszabályai és programja a kormányhatóság az egyiket felemelje a költők fejedelmi trónu­sára, a másikat pedig, kiben szintén a költők királyi vére buzogott, letaszítsa korai, jeltelen sírjába. * Az ifjú Petrovics Sándornak még Jókai előtt egy meghitt, testi-lelki barátja Kuppis Vil­mos, akivel az 1839—1840. években együtt ette a császár keserves kenyerét a gyerek-katona, aki 16 éves korában végső elkeseredésében, Sopronban 1839. szept. 6-án beáll katonának. A 48-ik Gollner-ezred két közvitéze együtt ácsorog a silbakon és együtt lapátolja a havat a kaszárnya udvarán. A közös nyomorúság mindig közelebb hozza az embereket egymás­hoz és megértőbbekké teszi egymás iránt. Kup­pis Vilmos, kihez Petőfi legelső verseinek egyike szól (1842), nem egyszerű káplárja a császár 48. gyalogezredének, sokkal több a szürke katona-egységnél, tanult, miveit ember, akit barátságára méltathatott, miként ezt régi írások­kal megerősítve látjuk. Kuppis nógrádmegyei, nagyoroszi szüle­tésű, jó családból származott fiatalember volt, kissé kalandos természetű, kissé nyugtalan, mint ezt életrajzi adataiból megállapíthatjuk. Az 1836—39. években kegyesrendi szerzetesnöven­dék, majd gyógyszerészpraktikáns, gazdatiszt, s mikor minden kötél szakadozni kezd, jön az ultima ratio, 1839. őszén, pár hónappal Petro­vics után, ő is beöltözik katonának Sopronban. A durva katonai környezetben hamar megtalál­ják egymást és csakhamar barátságra lépnek. Mind a kettő a sors hányatottja, szegény diák­legény és a kényszerűség vasvesszeje sodorja őket a szoldateszka vaskarjai közé. Sopronban, Grázban és Károlyvárosban tűrik a katonaélet nyomorúságait hősies lélekkel; de a fiatal Pet­rovics vért köp, nem bírja a nehéz katonasort, a kórházban ágynak esik. Egy jószívű katona­orvos jóindulata megszerzi számára, mint rok­részérői tudomásul nem vétettek az ő infor­mációja alapján és igy a párt sohasem alakul­hatott meg. A zsupán és a Magyar Népszövetség. Komáromban ugyancsak 1920. év nyarán megalakult a Magyar Népszövetség, amely a j magyarok kulturális egyesülését célozta. Az alapszabályok a zsupán utján kerültek a mi­nisztériumba. Jelentésében •— mint ezt a ve­zetők a minisztériumban megtudták — a zsu­pán a szövetséget politikai célzatúnak festette le a kormány előtt, azért azután nem is nyert jóváhagyást. Erre a vezetőség újból megala­kult és a kívánalmak szerint módosította alap­szabályait. A vezetésből az összes politikusok kihagyattak. A zsupán ur információja ekkor úgy szólt, hogy igaz, a személyek újak, de a politikai célok megmaradtak a szövetségben s igy az alapszabály másodszor sem Dyert meg­erősítést. Három a magyar! A minisztérium har­­madizban is megtagadta a láttamozási az alap­szabályoktól, amelyek a politikát kifejezetten kizárják a szövetség működéséből. Az ügy je­lenleg a közigazgatási bíróság előtt fekszik és várja elintézését. Ne feledjük el Masaryk elnök nyilatko­zatát, aki arra bazditotta a magyarságot, hogy alkossa meg kulturális szervezetét. Ez a fel­hívás, úgy látszik, kikerülte dr. Folkman fi­gyelmét. A megértés ellensége a sovinizmus. Ebben az időben az irredenta volt az izgató gondolat a csehszlovák fantáziák köré­ben. Szaglásztak utána eleget Komáromban is, de itt csak nem voltak képesek a legnagyobb erőfeszítéssel sem felfedezni semmit. Minden zsupán szállított fölfelé bizonyos mennyiségű irredentát, csak dr. Folkman volt még hátra, bár 5 a hírhedt Propagácsna Kancelláriának egyik lelkes tagja is volt és e mellett teljha­talmú zsupán a köztársaság legveszedelme­sebbnek és legkritikusabbnak jelzett déli pont­ján. Ha tehát irredenta nincsen, akkor az állam érdekeit más irányban kell megvédel­mezni. Történt néhány letartóztatás is besugás és közönséges gyanúsítás alapján. Több eset közül egész világosan emlékezünk két komáromi születésű fiatalember esetére — ne­vekkel is rendelkezünk —, akiknek itt leszár­mazás elmén illetőségük van; ezek a zsupán szívességéből a pozsonyi toloncháznak voltak egy álló hónapig vendégei. Kihallgatásuk al­katúnak, a katonai elbocsátó levelet 1841. feb­ruárjában. Elbúcsúznak, de a jó barátot nem felejti el Petőfi. 1842-ben „K............. Vilmos barátomhoz“ írott versében úgy emlékezik róla, mint önfeláldozó, hű barátról, akiért életét is odaadná: „Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát! Jó, minőt az isten többé sohsem ád; Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végső falatkenyerét . . Jókai „Életemből“ c. emlékezéseiben Kup­­pisról ezeket írja: „Egy kellemes emléke ma­radt fenn ez időkből (t. i. Petőfinek), egy jó, hű pajtás emléke, ki érzelmét s kenyerét meg­­osztá vele; ezt énekli meg későbbi verseiben annyiszor; ezt halmozza el legőszintébb áldá­saival, ezt dicsőíté legtöbbször, midőn az ő nevét már bel- és külföld elismerő, amazét nem említő senki. E név Kuppis Vilmos. Hova lett? Mivé lett? Nem tudom. Reményiem, hogy Petőfi áldásai legalább ő rajta foganatosak voltak.“ Lássuk röviden Kuppis Vilmos élete to­vábbi folyását. Kuppis kiszolgálja a hat évi kapitulációt, sőt ennél többet is. 1847. év elején a katona­ságtól szabadulva Pestre megy és felkeresi Petőfit, felújítja vele barátságát, mely a kaszárnya falai közt keletkezett, Petőfit már ekkor a hir szár­nyaira emelte, obsitos bajtársát készségesen tá­mogatta, mig állást nem kapott. Katonai elbo­csátó levele szerint Pesten kapott polgári fog­lalkozást, de ez csak átmenetű jellegű lehetett, mert ugyanebben az évben kasznár lett Bars­­megyében. A szabadságharc első szelének fuvallatára beáll honvédnek, de hogy a mozgalmas év nagy napjai sodrában hol forgóit, erről csak szűkös adatok maradtak reánk. Élete további folyását azonban, melyet az aranyosmaróti és komáromi vármegyeházákon töltött, mint kancel-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom