Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-12-09 / 147. szám
4. oldal. »Komaromi Lapok< *925? december 9 Rősök emlékezete. — A gyászünnepen elmondott imák és beszédek. — Lapunk keddi számában beszámoltunk arról a mélyen megindító gyászünnepélyről, mely december 3-án a komáromi református templomban ment végbe, s amelynek kereté- « ben a ref. egyház hősi halottjainak emlékére diszes emléktáblát helyeztek el a templomban, j Az ünnepélyen elhangzott imákat és be- \ szédeket — beszámolónk kiegészitéseképen — J a következőkben közöljük, Marcsa Sándor alistáli ref. lelkész beszéde. | Előfohász. A mi segedelmünk legyen a teremtő j Atyának, a megváltó Fiúnak, és a mindeneket j megszentelő és vigasztaló Szent Léleknek nagy j nevében. Amen. Előírna. Mély lelki gyászban, szemeinkben a keserűség könnyeivel állunk meg előtted örök Isten, népek, nemzetek hatalmas ura, ki előtt: „Ezer esztendő annyi, mint a tegnapnak ő el- > múlása.“ Reszkető szívvel hajiunk meg előtted \ s az imádság szárnyain vezetünk eléd apákat, j anyákat, árvákat, hitveseket, testvéreket, hogy j atyai szavadat hallják lelkiismeretük szózatában, j hogy Te mindnyájunknak szerető, gondviselő, j vigasztaló édes atyánk vagy, ki ha megsebe ! sítesz is, meggyógyítasz, bekötöd a mi sebe- f inket. Oh jelenjél meg közöttünk most is vigasz- : talásiddal s a Te szegény, sokszor megfáradt, * sokat szenvedett, csapásokkal meglátogatott, j elesett népedet emeld fel atyai karjaidra, hogy j szívfájdalmában, lelki gyászában is Téged ma- j gasztaljon, Te benned bízva elmondhassa: “Legyen meg a Te akaratod“. Isteni bölcs intézkedésedet nem bíráljuk I Atyánk, nem kérdezzük, hogy miért tevéd Te jj ezt, csak azt kérjük jó Atyánk egy akarattal: j bocsáss meg a Te bánatba merült népednek, > csak azért imádkozunk lelkibánatunkban, hogy > légy velünk Szent Lelked ereje által, ha el is j veszítettük azokat, kik nekünk kedvesek vol- | tak, csak Te benned vetett hitünk meg ne ; rendüljön, akik most ez ünnepen előtted meg- í jelentünk, lelkünk vigasztalására, egymás erő- ; sitésére buzdítsuk egymást prófétád szavaival: j „Jertek el, térjünk vissza az úrhoz, mert ő < szaggatott meg és ő gyógyít meg minket, megvert és beköti a mi sebeinket.“ (Hózs. VI. 1.) Amen. Mi Atyánk . . . Egyházi beszéd. Alapige: Hózseás VI. r. 1. vJertek el, térjünk vissza az Úrhoz; mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket, megvert és beköti a mi sebeinket.“ Keresztyén Testvéreim 1 Még mindig ne- j héz az idők viharos járása felettünk, trzed ezt Istennek e helyen letelepedett népe. Maga a természet is erről beszél, ezt hirdette a sárguló lomb, a hulló falevél. Ezt hirdeti a kietlen tél. Haldoklik a természet, néma csend, szomorúság képe mindenfelé. Az elmúlás szomorú gondolata nehezedik a lélekre. »Elhullunk mindnyájan, mint a fák levelei.“ E.s ebbe a keretbe úgy illik a Ti bánatos arcotok ! Szinte hallom kebletek halk sóhaját: „Mindenek elvesznek, mindenek mint a ruha megavulnak.“ (Zsolt. CII. 27.) Minden arcon a bánat könnye ül, zokog a lelkem, ha reátok tekintek komáromi szent gyülekezet. Látok itt apákat, anyákat megőszült hajzattal, reszkető tagokkal, látok itt hitveseket megtépett kebellel; látok itt gyermekeket az árvaság kenyerével kezükben; látok itt testvéreket vesztett reménnyel, rokonokat, jóbarátokat bánatos érzéssel. Bánatuk, keserűségük fokozódik, ha e szent ház falára helyezett hideg kőre tekintenek . . . Minden egyes ragyogó betű a fájdalom éles nyilalása keblükben. Valahányszor reá esik tekintetük, visszajő emlékezetükbe a múltak dicsősége, jelen keserűsége. Visszaszáll képzeletük abba az édes múltba, amikor az, kinek már csak emléke él, pajzán kedvvel futott a tarka pillangó után. Visszaszáll abba az édes múltba, amikor édes volt a munka övéiért. Vissza száll az én lelkem is a múltak ködébe. Oly jól esik az emlékezés arról a boldog időről, amikor megszólalt a harang Istenhez hivó szava. Eszembe jut egy sohasem feledhető kép, amint az édes apa minden ünnepen, szive reményeivel — gyermekeivel — jött az Isten házába s áhitatos ajkukon felhangzott az ének az egek Istenéhez s szülő, gyermek együtt járultak a nagy Isten trónusához. Most mindennek vége. A gyermekek helye üres. „Nyugosznak ők a hős fiák Dúló csaták után.“ Emléküket csak e kőtábla hirdeti, melyet a kegyelet, a szeretet és buzgó áldozatkézség emelt. E gyászos emlékre tekintve, öltsetek gyászt; de ne csak gyászfátyollal ünnepeljétek e hős komáromi fiuk emlékét, hanem boruljon gyászba szivetek is s hogy ez a nap maradandó emlékű legyen reátok nézve, lelketeket vonjátok be a legmélyebb fájdalom sötét fátyoléval s hogy gyászotok méltó legyen : „Jertek el, térjünk az Úrhoz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket, megvert és beköti a mi sebeinket.“ Keresztyén Testvéreim ! A bánatos szív keserűségében keresi a vigasztalást s hogy ezt megtalálhassa, minden áldozatra kész. Sokan sokféleképpen keresik a vigasztalást. Némelyek a világ örömeit keresik azzal J a balga hittel, hogy az nyugtot ád. De csakhamar keserűen tapasztalják, hogy az élvezetek, örömök forrásai is keserűek, a lélek tovább szomjazik s szárnyaszegett madárként vergődik tovább a bizonytalanság útvesztőjében. Némelyek a magányosság néma csendjében keresik az orvosságot. Tagadhatatlan, hogy a magányosság némasága, mikor a lélek szabadon, háborítatlanul idézi fel a múlt kedves emlékeit, a gyászoló az elhunyt kedves képét, szerete- | tét, jóságát, a zaklatott lélek mintha könnyebb- í nek érezné magát. De aztán a világ zaja me- ! gint azt hirdeti, hogy mindenek: „minek ‘ utánna meghalnak, fel nem élednek, meghal- | nak, nem emelkednek fei.“ (uzs. XXVI. 14) j Mások az által óhajtják fájdalmukat eny- j hiteni, ha elhunyt kedvesük nevét ércbe, kőbe vésik. „ Os idők óta kegyeletes szokása az emberiségnek, hogy az ő nagyjainak, hőseinek, a tudományok művelőinek emléket állítson, hogy a világ mindenkor érezhesse, hogy em- j lékük, nagyságuk nincs elfeledve, mindenkor szent félelemmel, benső tisztelettel veszi körül. E kegyeletes szokást megtaláljuk már az ótestámentom népeinél. Amikor tudtul adá az Ur Mózesnak az ő i törvényeit : „megirá Mózes az Urnák minden beszédét, épite oltárt, tizenkét oszlopokat, Izráel tizenkét nemzetisége szerint.“ (II. Mózes | XXIV. 4). Amikor Sámuel áldozatot mutatott be az I Úrnak, a filiszteusok megtámadták az izraelitákat, de az Úr megrontá őket és megveretének | az Izrael előtt és megkergeték a filiszteusokat. 1 E napnak emlékére: „felvon Sámuel egy követ | és felállittá Mispa_ és Sén szikla között és ne; vezé ily névvel: Ében Haezer és monda: mind : eddig segítségül volt nékünk az Ur 1“ (Sám. I Vili. 12.) Mindenkor szent félelemmel vették körül | az oszlopot. Szent áhítattal keresi fel a keresztyén ma | is azokat a helyeket, ahol a Megváltó Úr j Jézus élt és szenvedett. Szeretteink nyugvó helyén a csendes te\ metőben is szoktunk emlékoszlopot emelni, \ hogy arra, aki nekünk oly kedves volt, ne bo■ ruljon a feledés fátyoia. Népek, nemzetek az ő halhatatlan hő- 5 seiknek emlékét is igaz kegyelettel őrzik. E szent gyülekezet tagjaiban is megmoz| dúlt a lélek, amikor 85 hősének nevét már- 1 ványba vésve elhelyezte ide e szent helyre, I mely a szeretetnek fenséges temploma, melyí ben az emlék kétszeresen hirdeti: „Old le a I te saruidat lábaidról, mert e föld, melyen ál| lasz szent föld.“ (II. Móz. III. 5.) Megállva e hely előtt, melyről most hull le a lepel, egy érzésnek kell áthatnia minden S igaz keresztyén szivét, azért az áldozatért, mej lyet érettünk hoztak s hogy a mi bűneinkért . életüket áldozták és amely nagyszerű érdemért ■ ime most elhelyezzük a méltó és hálás elisme' rés koszorúját. Legyen ez az emlék mindnyájatoknak 5 biztató, jobb jövő reménységének záloga; hirdesse a vészben, viharban, hogy ha megszaggatott minket az Ur: „O gyógyít meg minket, megvert és beköti a mi sebeinket.“ Tanítson ez benneteket Istenben biZni és remélni. És ha figyelmeztetését szivetekbe veszitek s ti, kesergők, a nagy hősöket gyászolók, ha szivetekben is állítotok soha el nem porladó emlékjelet, nem fogtok fájdalmatokban a világ örömeihez, a magányosság tétlen csendjéhez fordulni orvosságért, vigasztalásért, mert tudni fogjátok, mit kell tennetek : engedelmeskedni a krisztusi parancsnak: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket“ (Máté X'. 28). Akkor tudni fogjátok, hogy U a feltámadás és az élet, akkor hinni fogjátok, ha ők testszerint meghaltak is, de lelkűk élni fog örökké. Jöjjetek ide gyászolók mindnyájan, édes apák, édes anyák, gyermekek, hitvesek, testvérek, rokonok, jóbarátok, mindnyájan, kik csak egy elesett, elvesztett kedvest sirattok, akik azt sem tudjátok: „hol sírjaik domborulnak“, jöjjetek ti, akik a komáromi csendes temetőbe hoztátok szerelteteket, legyen ez az emlékjel mindnyájatoknak egy közös sir felett emelkedő emlékoszlop és boruljatok le késő unokák is s buzgó imádság mellett mondjátok el szent neveiket. Ámen. Vágó Ede n. hodosi ref. lelkész imája. Utó imádság hősök emléke leleplezésénél. Isten 1 „kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt“, kit a büszke, kevély nem talál meg, mert távol van Tőled s orcád elfordítod attól, de az alázatos szivet magadhoz öleled, annak szavát meghallod. Mi is megalázzuk magunkat s a zsoltár szavaival járulunk eléd: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?“ „Mi Urunk Istenünk! mily felséges a te neved az egész földön!“ „Téged dicsőit a Zenith és Nadir, a szélvészek bus harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszái,“ minden, mit kezed alkotott dicsőséged méltó bizonysága. Az ember is, ha Téged dicsér, ha lelke oltárán Neked hoz tiszta áldozatot, ha önmagát feledve életét Éretted küzdve veszti el, csak akkor igazi, tetszésed, akaratod szerint való koronája a teremtésnek. Szégyennel valljuk be, Atyánk, hogy mi nem vagyunk ilyenek. Megnémuíunk és megrezzenünk, mint viharban a madár, mert bár lelkünk repülni vágy — hisz arra teremtéd — magasságok felé — parancsaid követésében óhajtja célját találni meg, de a gyarlóság, a föld, hol hazát adtál nekünk, a bűn, minek zsoldjában állunk, eltávolít Tőled, ide von fájdalom, szenvedés, fekete gyász honába. „Uram segélj! lelkünk oly zaklatott, miként a bősz viharban a habok, mint felkavart tenger zug, forr s zajog, szivünk is oly vadul ver és sajog.“ Fáj a lelkünk, mert bűn ütötte sebek borítják, miket egymás ellen tusakodásunk méltó jutalmául vettünk, jóságoddal visszaélés, parancsaiddal szemben engedetlenségünk sze; reztek minekünk. „Uram segélj! A bűn gyötri j szivünk. Tisztítsd meg és vedd, óh vedd el bününk. Tisztíts meg óh, lelkünk ezért kiált. Mentő szavad békét, nyugalmat ád.“ De, jó Atyánk — igéd szerint — Te j nem bűneink szerint cselekszel velünk és nem | fizetsz álnokságaink szerint, hanem a fiakat j tekinted, kikkel szemben irgalmad gyakorlód, \ engedd, hadd öntsük ki Előtted lelkünket 1 Mindenek tudva vannak Te nálad jó \ Atyánk, a szivek és vesék rekeszei világosak \ előtted. Látod, hogy lelkeink most a bánat tengerén s a könnyek árvizein hányódnak; az emlékezés percei sötét árnyakat gerjesztenek kebleinkben; elveszett boldogságok, korán hervadt remények, az élet teljesítetlen ígéreteinek romjain busongunk- Úgy érezzük, mintha J nagy-nagy temetésen lennénk, hol a drága ha< lottak sokasága lenne előttünk, mintha az ég : négy tája alatt szerte-szét porladó kedveseink j mind-mind itt lennének lezárt szemekkel, ajj kaikon elhalt búcsúszóval, U/h Uram ne sújts S haragoddal, ha végzéseden fájó sziveink könynyen nyugodni nem tudnak, ha szemeinkben a gyász könnyűi csillognak; ne kelj fel ellenünk, ha az emlékezés felszaggatja a szivek gyógyuló sebeit; ne büntesd az árvát, ha elhagyottan ' apa után kiált, vagy a szülő elhaló hangon
